Juhász Gyula - Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Tudom, hogy olvasóitok közt nem mindenki szereti a verset, de nekem ezzel most egy elmúlt gondolatsor felidézését okoztad...
VálaszTörlésNos, én épp azt szeretem a versekben, hogy olyan mintha mi beszélnénk ki magunkat, nem a költő...köszönöm...:)
-Melinda:
VálaszTörlésÖrülök, hogy örömet okozott:)