neo.Crysis: Hűs hajnal

Csöndes, békés mesét hoztam.

Dőljetek hátra nyugodtan.
Egy magányos lélek útja-
s Neo a gyertyát elfújja
és halkan kezd a mesébe,
hogy mire a végét elérje,
mind álomba merüljetek-
szörny gyomrokba kerüljetek!


Újabb csöndes, komor reggel.
Hajnalban ébreszt a vekker.
Egyedül az üres ágyon
gondolataimat várom.
Friss és üde nyári reggel
lüktet-kér, parancsol: kelj fel!
Úgyis elkerült az álom,
felülök a puha ágyon.

A hajnali szél simogat,
a nyitott ablak hívogat.
A függönyt félretolva
vakító fény belém folytja
gondolataim morzsáit.
Csupasz testem kissé fázik.
Hajnali gondolat-kérlek-
egy kávéra elcseréllek...

Magányos reggel. Néma csönd.
Lassan felszálló tompa köd.
A buszmegállóban várva
a múló időt nézem-állva.
De a szikrázó nyári nap
a hűs vízpartra hívogat.
Emberek nélküli idő:
megnyugtató e miliő.

Lassan, kószán lépdelek,
némán figyelnek a hegyek.
Örök szerelmem-oh Duna-
mögöttem alszik Óbuda,
a családok, az emberek,
s lehajtott fejjel lépdelek
feléd-sodró szerelmem-
hűs szellőd tisztítja fejem.

Amint leértem a partra,
betonlépcsődre, a napra
ültem. Figyeltem nyugton
a szikrázó fényt, de lehunynom
nem akartam a szemeim,
hisz boldogság ez nekem itt.
Frissen izgő-mozgó éned
elrabolt már engem végleg.

Lelket oltó gyönyörűség,
elkerül a keserűség,
miközben csodálom lágyan,
vized nyaldossa a lábam.
Csontig hatol a jeges vágy,
ha végigmérem a Dunát.
Némaságod önző kincs-
nálad különb talán nincs.


Csöndben ültem ott és néztem
sodrásod és lélegzésem
egybeolvadt-mintha egyek
lennénk-és tudnád: szeretlek!
S mintha hallanád lelkem,
habok közül-velem szemben
emelkedett ki egy testben,
mindenkinél jobban s szebben...

Nem féltem-de éreztem:
csak miattam jöttél, értem,
hogy veled menjek kedvesem,
földi létem befejezzem.
Bőröd nyirkos, hajad bársony,
mely aláhullik a vállon,
szebbet nem láttam még e lányon,
eme tündöklő látványon.

Hosszú combjával lépett elém,
karjait kitárva felém
és én nem ellenkezhettem...
körbe ölelte a testem.
Hűs keze, mint bilincsek
befelé, a vízbe vittek.
Nem kérdezte, akarom-e:
vont, húzott és ragadott le.

Az államig érő vízben
is csak csodáltam őt-míg nem
elmerültünk. Vízben-egymásban
a bús, komor Dunában.
A csókra nyitott ajkamon
víz áramlott be szabadon.
Egyek leszünk-te és én
a hűs folyó mély fenekén.

Ölelve merültünk alá,
s így alakulhattam azzá
mi mindig is voltam: halott
némaság, mely testet kapott-
börtön cellát és magányt,
céltalan-üres önmagát.
Holnap nem ébreszt a vekker...
Vízörvénnyel úszom reggel.


Kik látták azon a reggel,
föl sem fogták hideg fejjel,
amint nyugodtan besétált,
semmi félelmet nem élt át,
csak elmerült a habokban.
Majd pár nap múlva halottan
emelték ki mocskos sárból,
jéggé fagyva a Dunából.