2010. március 12., péntek

neo.Crysis: neo-krízis

avagy
Cím nélküli ömlesztett esti szorongás



Ki az, aki boldog? Ki az, aki mérte, mennyit ér a léte? És aki mérte, mi volt a mércéje? Honnan tudjam tehát miből írjak listát? Mert mögöttem a mélység, sivár, rothadt térség. Előttem a semmi. Merre kell hát menni? Hová kell most lépnem? Megőrizzem létem? Vagy hagyjam folydogálni el az üres térben, s várni? Ki az, aki boldog? S ki az, aki mérte, mennyit ér a léte? Hogy lehetnék boldog, kit méhbe belefojtott már minden, ami várta erre a csúf világra? Mert előttem már semmi, s napról- napra ráeszmélni, hogy mindazt, amit tettem, el kell felejtenem, hogy szembe tudjak nézni önmagammal és nem félni a holnap csöndjétől- már ha van holnap- s tegnapról mára ébredve ugyanaz vagyok én- önmagam maradok. És az, aki boldog? Az talán nézte, hogy mellette él-e, kinek elsuhant lénye a csöndes hallgatásban? Belül tombolt sikoltása, önnön sírját már kiásta, és már csak azt várja,- aki mérte, hogy boldog- hogy rajta finomat toljon, s a halálra szítsa, hol addig is élt- kitaszítva. S az, aki boldog- mérje. Remélve, hogy nem lesz vége. Magamba fulladva lassan, de még önmagam maradtam a csöndben, a némaságban. Lelkem szűk cellájában összeszorított fogakkal, nyúzott tudattal és arccal talál rám a hajnal. Nem ellenkezhetek- csak megyek, hogy minden nap úgy tegyek, mintha ember lennék- aki él- bőr, hús, csont és vér.

6 megjegyzés:

  1. neo.Crysis önvallomását olvashattátok. Nem találtam rémmesét a fejemben, csak a sajátomét-de azt ezer formában.
    :S

    VálaszTörlés
  2. Ez tenyleg jo lett, ezt az onvallomast meg egy paran oszinten beismerjuk, gondolom... en legalabbis igen...

    Ebben a mondatban leirod a egszisztencia lenyeget: "Lelkem szűk cellájában összeszorított fogakkal, nyúzott tudattal és arccal talál rám a hajnal..." - ez a mindennapi ebredes ugyanugy fizikalisan, mint mentalisan elokvens...

    :)

    VálaszTörlés
  3. Neo:

    Van, ki mérte, mennyit ér a léte. Én vagyok az, s magam mércéje. Halál torkából, bús szorongásból kaptam új életet, önnön magamtól. Talpra állva, hangosan zihálva üvöltöttem a világba: elég te gyáva! S én – a gyáva - oroszlán módjára meg tanultam élni. Hisz nincs is mitől félni! Csendet törtem éllel, némaságból támadt mézes nevetéssel. Keserédes lecke tanított a mára, új embert hozott e romlott világra. Arcok, képek, színek villództak kevélyen, emlékek suhantak éteri fényben. Nem tűnt el a múltam árnya, szörnyet zártam kalitkába. Szörnyű szörnyem sikolt néha, sikoltva fullad boldogságba.

    Ki az, aki boldog? Boldog, mind ki élhet, boldog a fűzfa is, ha vad vihartól félhet. Boldog, aki szenved, könnycseppeket enged, gyémántosan fénylő, élet ízű cseppek. S én? Igen, boldog vagyok én is. Boldogságom mérce - hasztalan a tézis - mindenhez felérve.
    Felérve cellád, hallva fuldoklásod, féltem, talán nem jutnak el hozzád a hangok. Távolba kiáltva néztem lépésed, forró börtönráccsal égetett a szíved.

    Van, ki mérte, mennyit ér a léte. Had legyek csak egyszer életed mércéje! Ismeretlen szíved, idegen álmok, húsod és véred, szappanbuborékok. Buborékok melyek egész égig szállnak, prizmaontó lények, elviszik, mi fájhat: gyermeki nagy árnyak.
    Aggódó kis lélek remegve kopogtat: Neo kedves, kérlek, ne temesd örökre emberséged s soha-soha boldogságodat!

    *megöleli* *sír*

    VálaszTörlés
  4. Nightmare

    ^^
    ~ölel~

    Köszönöm Nightmare!
    :)

    VálaszTörlés
  5. Neo:

    Igazán nincs mit! *mégmindigöleli*

    VálaszTörlés

Ezeket is ajánljuk: