neo.Crysis: neo-krízis

avagy

Cím nélküli ömlesztett esti szorongás

Ki az, aki boldog? Ki az, aki mérte, mennyit ér a léte? És aki mérte, mi volt a mércéje? Honnan tudjam tehát miből írjak listát? Mert mögöttem a mélység, sivár, rothadt térség. Előttem a semmi. Merre kell hát menni? Hová kell most lépnem? Megőrizzem létem? Vagy hagyjam folydogálni el az üres térben, s várni? Ki az, aki boldog? S ki az, aki mérte, mennyit ér a léte? Hogy lehetnék boldog, kit méhbe belefojtott már minden, ami várta erre a csúf világra? Mert előttem már semmi, s napról- napra ráeszmélni, hogy mindazt, amit tettem, el kell felejtenem, hogy szembe tudjak nézni önmagammal és nem félni a holnap csöndjétől- már ha van holnap- s tegnapról mára ébredve ugyanaz vagyok én- önmagam maradok. És az, aki boldog? Az talán nézte, hogy mellette él-e, kinek elsuhant lénye a csöndes hallgatásban? Belül tombolt sikoltása, önnön sírját már kiásta, és már csak azt várja,- aki mérte, hogy boldog- hogy rajta finomat toljon, s a halálra szítsa, hol addig is élt- kitaszítva. S az, aki boldog- mérje. Remélve, hogy nem lesz vége. Magamba fulladva lassan, de még önmagam maradtam a csöndben, a némaságban. Lelkem szűk cellájában összeszorított fogakkal, nyúzott tudattal és arccal talál rám a hajnal. Nem ellenkezhetek- csak megyek, hogy minden nap úgy tegyek, mintha ember lennék- aki él- bőr, hús, csont és vér.