neo.Crysis:Városi éjszaka

Mesét hoztam nektek gyerekek,
de közbe semmit se egyetek!
Mesét mondok egy bácsiról-nohát,
ki húsotokra feni a fogát!
Na jó-ez így nem teljesen igaz,
de a mesében sem lesz vigasz.
Nyomás az ágyba! El is kezdem.
Figyeljetek! Legyetek csendben...

Az ablakban állva nézem,
a nap hogyan nyugszik éppen.
Mintha égne a város. Lángol.
A látvány lenyűgözne bárhol.
Elmúlása teljes gyönyör,
erős fénye már nem gyötör.
Lehullik rólam a bilincs,
lelkem ébred-az alkony kincs.

Az ablakban állva nézem,
nincs egy csillag sem az égen.
A város fényei és zaja,
örök fényük eltompítja.
Meddig szemeim ellátnak:
az óriás toronyházak
végtelen magaslatokban.
Éles fénypontok nyomokban.

Az ablakból állva nézem
szemben álló tükörképem.
Visszafordulva befelé
tekintetem tárul elém.
Cigarettám füstje lágyan
fodrozza be gyönge árnyam.
Elmúlt végre. A nap lement,
sötétségnek adva helyet.

Az ablakból állva néztem,
rikító zöld neon fényben
a fürdőszobát belepő
árnyakat, és a merengő
önmagam éles tekintetét.
De itt töltök minden estét:
mi újdonságot jelenthet?
Zord lelkemnek rejtekhelyet?

Az ablakból figyeltem Őt,
a vizes, nyugvó istennőt,
aki mozdulatlanul meredt.
Elrabolta a lelkemet,
szívemet és minden bája
nyirkos nedves rothadása
kísér minden egyes nappal.
Alvó édes bűzlő angyal.

A kád szélére ültem le.
Forró vizet eresztve
fekete foltos kebledre.
Nézlek-gyönyörtől eltelve.
Tested betölti a kádat,
s az oszló puffadás-de bánat
elkerül minket kedvesem.
Bomolj csak nyugton-nedvesen.

A kád szélére ültem le.
Tekintetem csak fürkészte
lágyan ringó göndör hajad,
vastagra duzzadt kék ajkad.
Arcod kerek teliholdja
késztet engem lágy mosolyra.
Cigarettám lágy hamuja
reád hullik-drága hulla.

Az esküvői ruhádban
fojtottalak meg e kádban.
Öltönyömben minden este,
ülve nézek le e testre,
mely csodás és szebb mindennél,
s halva jobb, mintha itt lennél.
Csak fecserésznél szüntelen.
Az élet veled úgy küzdelem.

Így oly nyugodt vagy és édes,
alvó-mesésen szépséges
hercegnő-csak ezen a bálon
nem leszel különb rút atkákon.
Csikkem combodon nyomom el,
bár fájdalmat már nem érzel,
mégis a hús szisszenése,
mint lelked apró rezdülése.

Az ablakból állva néztem
a rothadó feleségem.
Pislogó zöld neon fényben,
tündöklő gyönyörűségem.
Ölelésed víztől forró,
érintésed lágyan bomló.
Mégsem sajnálom, mit tettem.
Aktusokkal feledttettem.

Az ablakból állva néztem,
a csöndes, zord tükörképem.
Fehér bőrömön barna foltok.
De én ettől leszek boldog,
a csúszós, síkos ölelésed
elmét lebénító mérged.
Minden éjjel veled hálok,
kiélvezem rút halálod.

Az ablakból figyeltem Őt,
a rothadó hús-istennőt.
Zöld éjszakák lidérc fénye
ifjú férjed menedéke.
Cigaretta füst kavarog
lágyan, elnyomva a szagok
meztelen testemre tapadt
folyékony nedv borzalmakat.

Az ablakban állva néztem,
a nap hogyan kel fel éppen.
Mintha égne a város. Lángol.
E látvány lenyűgöz-akárhol.
Tested múlása teljes gyönyör.
Hiányod-mi mindig gyötör.
De ha leszáll újra az éjjel,
ölellek-zöld neon fénnyel.