neo.Crysis: Rajzás

Nem nyilvánítok különösebb jelentőséget egy-egy álmomhoz. Az álmoskönyvek "statisztikai" tippelgetései pedig egyenesen röhejesek.

De mégis olyan fura, hogy egy egy álom hangulata elkísér egész nap.Hosszú évekig megmagyarázhatatlan álomképek kavarogtak bennem..történések, események, amelyek nem akkor még nem ismertem az eredetét. De később ezekre is mind mind megmagyarázó okot találtam, ugyanis évekig megálmodtam az elkövetkezendő napok, évek történéseit. Nem kell jövőbelátó misztériumokkal ellátni ezt, nem is értem mi oka. Furcsa. De semmi populáris vagy globális dologra nem kell gondolni. Személyes dolgok voltak ezek, úgymint egy szín, egy hangulat, egy párbeszéd, egy jel vagy egy apró firka. Mára már nem tevékenykedek művészi körökben, de anno a napom nagy részét az alkotás tette ki, és erre utalóak azok a dolgok, hogy sokszor megálmodtam formákat, amikről addig nem is tudtam. Sokszor csak kapcsoltam, hogy jéé dejavu, ezt már megéltem, ez már megtörtént, nem igazából, csak egy álomban. Kissé rémisztett a dolog, de hozzászoktam az évekkel. Nem tudom mi lehetett az a törés az életemben, amikor minden eltűnt. Minden ami furcsa. Amiket már megemlítettem néhányszor, az éjszakai látogatók, a zajok, a formák, az alakok. Minden.De igazából csak egy nyomasztó álmomat szeretném elmesélni. Az elmúlt 3-4 évben semmit sem álmodtam, vagy pedig futurisztikus képek rohantak meg. A jövőben, hatalmas épületek mocska fölött.

MA mégsem ilyet álmodtam. Mindig végiggondolom, mi lehet az oka, vagy mi válthatta ki az egészet. Persze sohasem találok rá semmiféle okot vagy magyarázatot. Mégis megosztom most veletek ezt az álmot, mivel sok-sok idő eltelt már, hogy egy ilyen kérdésekkel teli álmom lett volna. Megnyugtató nyugtalanság.

Ma az álmomban a szülővárosomban voltam, azaz nem voltam, hanem épp onnan indultam el, busszal a közeli városba. Reggel volt, mégis az ég olyan barnás-sárgás, mint valami régi és bebarnult fekete-fehér fotó. Mint amikor a nyári naplemente elé betolakodik egy kiadós zápor, amikor a fény és a homály harcolnak egymással, biztosan tudja mindenki..az ég sötét, a föld pedig mintha égne. Szóval így haladtam a busszal, és csodáltam a vihar előtti földeket és a házakat, amikre ez a leselkedő hatalmas súly nehezedett. Fojtogató volt a csend és a várakozás. Majd a távolban, a híd fölött, ami felé közeledtünk, megláttam valamit. Gomolyogva ült föl a horizontra valami sötétebb mit az ég..Elszórtan mint egy fátyol, amit a szél fodrozott. Ahogy közelebb és közelebb értünk, belém hasított a felismerés, hogy az egy bogárraj! A busz is lassított, majd megállt a híd lábánál. Elértük a bogárfelhőt. Az ablakon kopogtak a nekicsapódó rovarok. Olyanok voltak mint a muslicák, de nagyobbak vagy három-négyszer..mint egy karcsúbb légy. Kopogtak és elfedték az eget, csak néhol ütött át a narancs izzása. Kiszálltam. Nem tudom miért, de el kellett indulnom, hogy tovább menjek. Néhányan követtek. Az arcomra húztam a köpenyem, de a rovarok belecsapódtak az arcomba, hiába védtem a fejem. Köpködtem a bogarakat. Mintha óriási szél hátráltatna, úgy nekifeküdtem a tébolyult rajnak. A szél a rajból áradt. Ők keltették, ők gerjesztették a süvítő légmozgást. A híd oszlopait ellepték a rovarok.. izgő-mozgó testek egymáshoz súrlódásától volt hangos a levegő. Én pedig csak mentem, iszonyatos lassúsággal. Ekkor néztem hátra, levéve a fejemről a csukját. A busz eltűnt. A velem tartó emberek, pedig semmiről sem vettek tudomást, csak erőlködve mentek és mentek lehajtott fejjel, de a szemem láttára tűntek el. Elhalványodtak a lépéseikkel. A körülöttem lévő világ egyetlenegy hullámzó vonaglássá vált. tátott szájjal figyeltem, ahogy minden eltűnik bennük, hogy ők lettek minden, amik körülvesznek, hogy innen nincs tovább, mert mindenütt ez vár. Álltam a híd közepén, és örvénylett az égen a rovarfátyol, a víz ami pedig alattam haladt el, a felszíne fekete volt, a milliónyi megfulladt bogártól. Mintha olaj csillogna a víz felszínén, úgy fénylett be a narancssárga égtől a szárnyaik szivárványa és a kitinpáncéljuk. Csak álltam és néztem. Láttam a raj végét jobbkéz felől a folyó felett, amely sűrű masszaként folyt és örvénylett felém, majd alattam elhaladva nyúlt a messzeségbe. Az égen hömpölygő raj ott újra átadta a helyét a sötét égnek és az izzásnak. De hiába láttam, abban amiben álltam, az egy véget nem érő sodrás volt. Csak jöttek és jöttek, mintha onnan indulna az egész, ott születnének a rossz dolgok, amikben állok, de tudomást sem véve rólam, elsodródnak mellettem a bőrömnek koppanva. Mögöttem a város, ahová igyekeztem, már nem létezett. Lehet soha nem is létezett, csak a semmibe indultam. Csak a végtelen domb magasságú hullámzás vett körül, a híd, a halott folyó és én egymagam. Én pedig csak néztem, tátott szájjal figyeltem mindennek a végét.

Szóval ezt álmodtam. Nem tudok rá magyarázatot adni. Talán nincs is.

De mára mindenképpen ez adja meg a hangulatomat.
A beletörődés, hogy megint meghaltam valahol itt belül magamban.