neo.Crysis: Utolsó szerelmem voltál...

Mesét mondok most halkan,

de hangotokat se halljam!
Nem lesz móka se kacagás:
neo.Crysis mese-mi más.


Nyitott szemem-kérlek láss!
Ne csak sötét kavargást.
Lágyan elringató álom.
A szavak nélküli számon
alaktalan gondolatok.
Élek-vagy halott vagyok?
Kimondanám, de ha nem más,
elnyelné a halk morajlás.

Arcomba úszik a hajam.
Sikítanék-hogy még halljam,
milyen is az ember hangja
mikor torkát elhagyja
nemcsak sóhaj és üres szó.
Olimpikon és sportúszó
voltam, vagyok és maradok.
Lassan az árral haladok.

Az elringat és elsodor,
minden fölött, ami komor:
hűtlen, halott algás tájon,
láttam mindent, amit látnom
kell a múltamban, és lehet
önhibámból történhetett,
mindez ami most van-és nincs
az elmúlás. Az élet kincs?

Ágyam az iszapos meder,
majd egy görcs lassan felemel,
s azt testem bizonytalan röpte
egyre följebb-följebb lökte.
Mögöttem marad a mélység.
Elköszönnék tőled szépség,
de szó már nem jöhet szájra,
minek útját a víz állja.

Három napig aludtam lenn.
Gyilkos vágta lábam, kezem.
Soha nem úszom már jobban,
mint e tenger mélyén-holtan.
Lélegzetem is egybeforr
a vízzel, mely most is sodor.
Tüdőm rég megtelt már veled,
s lélegzeted lélegzetem.

Ölelj kedves, ne engedj el!
Most már nem megyek oda fel!
Arcom püffedt, bőröm lila-kék,
törött gerinc és halánték.
Kezem, lában sehol sincs már,
testem hasogatta hínár,
vérem pedig mind elfolyt,
mellem csupa zöldes folt.

Hadd nyugodjak hullámsírban,
röpíts kérlek messze vígan,
el élettől és haláltól,
légy a szeretőm mától!
De kérlek! Túl erős ez a fény!
Ölelj, szoríts: vár a mély...
Ne engedj el-kérlek-még ne!
Húzz vissza le a fenékre!


Utolsó szerelmem voltál.
Mint magadtól-úgy undorodtál.
Utolsó reményem voltál.
Mint más-úgy eltaszítottál.
Utolsó gyilkosom voltál,
holt lelkemet tetted torzzá.
Lassan fektettél fel háttal.
Partra mostál mocskos árral.