neo.Crysis: Erdei romantika

Rövid mese mára is jár,
ne legyen az álmod kopár.
Remélem véd puha párna,
rémek járnak az éjszakába..



Csukva tartotta a szemét.
Szorította a lány kezét.
Nem nézett se jobbra-balra,
mentek fejüket lehajtva.
Lépteiknek a sok moha,
zaját lággyá tompította.
Senki sem láthatta őket,
mikor járták az erdőket.

Szürkület volt, lement a nap.
A pár egyre mélyebbre haladt
bele a mély sötétségbe,
várta őket az erdő mélye.
Átlépték a kidőlt rönköt,
melyet egy vihar ledöntött.
Az erdő hagyta meg emlékbe
az első szerelmes estére.

Most pedig csak egyre mennek,
dombnak, ágnak, gyökereknek.
Az alkonyatnak tompa fénye
lágyan hullik kedvesére.
Ez a lány volt már mindene,
nem ér semmit az élete,
ha más karjaiban látná,
saját torkát is átvágná.

Szerelmének minden lépte
muzsika volt-gyönyörére.
Apró ajka csókkal teli,
amíg él-csak őt szereti!
Bőre puha selyem, bársony,
mindent szeretett a lányon!
Négy éve hogy őt szereti,
nem tudtak róla szülei.

Lelkeikben csöndes béke.
Lány a fiú menedéke.
Ma született pont négy éve...
Arcuk egymás tükörképe.
Nem tudott más senki róla,
nem vezetett volna jóra...
de tudták az erdei holtak:
ők ketten testvérek voltak.

Elérték a tisztást végre,
szerelmének nyughelyére.
Holnap háborúba vonul be,
senkié sem lesz kedvese!
Meghagyja ŐT így örökre,
s egy nagy tölgyre felkötötte.
S ez utolsó szív dobbanása,
mit elrabolt a gonosz bátyja.