Káin: Álmodtam egy érdekeset

Pár napja álmodtam egy érdekeset és gondolom leírom. Kiskorom óta rengeteg lidércnyomásom volt így van mit mesélni. Meglátjuk tetszik-e nektek a téma vagy sem. Az álmaim annyiban ütköznek el a másokétól, hogy minden este 3-4 félét szoktam álmodni és különböző világokban történik a cselekmény. Néha vannak igazi össze-vissza álmok mint az átlag embereknek, de ami rám jellemző az a Rémálomtúra a másvilágon. :D Nem is csépelem tovább a szót, elmesélem az egyik pár napos rémálmomat:

AZ ÓRAMŰ

Egy kocsiban ültem a halott nagyanyámmal akivel kirándulni készültünk. Tudtam hogy halott, de nem szóltam semmit, már annyiszor találkoztam így vele, hogy az állapotától simán el tudtam tekinteni. Ő vezetett , a nagy forgalom miatt belénk kötött valami eszement nő akit jól le kellett ordítanom, hogy nyugton maradjon. Ki is szálltam a piros lámpánál és leüvöltöttem a családjával együtt. Előzni akart, de nagymuter nem engedte be a sávba és azért lázadozott. Szótlanul ültünk egymás mellett a kocsiban. Nylon otthonkát hordott ahogy anno vidéken, apró virágmintásat. Így utaztunk hát mi ketten egészen egy erdős, szürkés helyig. Egy kilátóhoz értük ami a város szélénél állt. A meredek sziklafalon egy kis fakilátóban ültünk, ahol ismerős emberek beszélgettek, oldalt pedig lakóházak álltak, kocsmákkal és éttermekkel. A családias hangulat untatott, így amíg mások beszélgettek én kimentem a kilátó széléhez és lenéztem a mélybe, alattam mélyen egy őszi táj futott. A sziklafal , kiderült egy sík beton fal volt nagyon magasan és alattunk pár méterre egy kis dombos lejtő indult miniatűr völgyként. Nagyon átlátható volt a táj , mert csak szétszórtan voltak fák és mivel ősz volt a lombok már a földön pihentek. Minden aranysárgában játszott. A faltól egy kis tisztás indult lefelé a dombon egy nagyon nagy fáig, aminek a lombkoronája hiányzott, mintha egyenesre levágták volna egy gigantikus fűrésszel. A Fa olyan vastag volt és magas mint egy kisebb román stílusban épült templom. Látszódott rajta, hogy már alig él, fekete volt és száraz. Az út egyenesen a fához vezetett, de semmilyen pontból nem volt megközelíthető, mivel a magas fal mellett nem vezetett le lépcső, viszont volt egy poszter a falon, vagyis egy nagyon nagy plakát és a mögül indult el a kitaposott út. Mintha egy régi ajtót akartak volna eltakarni valamiért...

Egyre kijjebb merészkedtem a korláton, már-már kilógtam rajta hogy lássam azt a hatalmas fát. Suttogásokat hozott a szél felőle és kirázott hideg. Félemeletes volt mégis vonzott, szinte magába akart szívni a látvány. Később tűnt fel csak, hogy egy ajtó van a közepén, hatalmas kidolgozott boltívvel. Az ajtóra egy vas-lap volt hegesztve ami már nagyon régóta elkezdte a rozsdásodást, felette egy kis ablak figyelt, amire hasonlóan oxidálódott rácsok voltak helyezve. Megkérdeztem az egyik nézelődőt, hogy lehet lejutni, de valami megmagyarázhatatlan félelem suhant át amúgy is sápadt arcán.

-Mi ez a hely? Hogy lehet lejutni a fához?-kérdeztem tőle izgatottan. A vágy, hogy megismerhessem a hatalmas fát és a benne lakó titkot egyre jobban elhatalmasodott rajtam.

-Oda nem vezet út. Meg se próbálkozz vele. Az egy nagyon régi óramű, rengeteg ember lelte benne halálát, így jobbnak látták lezárni. Ne bolygassad meg, felejtsd el őt...

Majd ezzel abba is maradt a az eszmecsere (közös érdeklődés híján) , szomorúan magamra maradtam a fával ami olyan csalogatóan állt a lejtő legalján. A korlát szélén végigsétáltam oda meg vissza, nem volt egyetlen egy lejárat sem, majd hirtelen nagyszerű ötletem támadt. A szikla legszélén álló lakótelepi lakáshoz mentem és becsöngettem egy idegenhez. Egy nő nyitott nekem ajtót, hirtelen már a konyhájában álltam és megkértem meséljen nekem a fáról, de igen csak szótlan volt. Megkínált pohár vízzel, mialatt az ablakából még közelebb kerülhettem imádatom tárgyához. Annyira kihajoltam, hogy elvesztve egyensúlyomat kidőltem az ablakon, s a lakás tulajdonosának a keze még időben szorított meg s rántott vissza, de egy másik valóságba. A berendezett kis konyha üressé vált. Az idő és az enyészet nyomait viselte magán. A nőnek hűlt helye maradt, minden elszürkült és sötétebb lett, a tapéta felkunkorodott a falakon, a tűzhelynek csak a leégett nyomát láttam. Kellemetlen és fura érzés kerített hatalmába. Tudtam hogy nem vagyok egyedül , annak ellenére hogy síri csend uralkodott. A fa mintha még nagyobbnak és veszedelmesebbnek tűnt volna a másik oldalon. Nem tudtam sokáig nézni , hirtelen azt hallottam hogy a szomszédos szobában, valami lomhán lecsusszan a padlóra és felém kezd kúszni a parkettán . Elkezdtem kirohanni a lakásból, de az ajtót ki kellett nyitnom. A titokzatos hang gazdája egyre közelebb ért, mialatt a kulcsokkal bíbelődtem, majd kijutottam a koromsötét, kongó lépcsőházba. Kizárólag a kis ablakokon jutott be valamennyi szürke fény. Eszetlenül rohantam lefelé a folyosón, de annyit még észrevettem, hogy minden ajtó sarkig nyitva állt, s a csúszkáló hangok egyre közelebb értek hozzám. Nem tudtam felébredni, az álmom foglyává váltam. Tudtam hogy a házban mindenki halott volt és csak arra vártak, hogy engem is maguk közt tudjanak, tudtam ha leérek az út a faltól az óraműre fog nyílni, egy ajtón át . Nem maradt más választás, hangosan imádkoztam és kántáltam a : A mi atyánkat, mire végül sikerült felébrednem... Utána még napokig csak az óraműre gondoltam, ahová remélem soha többé nem fogok vissza térni...