Elizabeth: Látják a gyerekek a szellemeket?

Sziasztok!

A minap hallottam egy történetet, és amellett, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon még el is gondolkoztatott. Mindig is érdekelt a szellemvilág, hogy vajon léteznek-e, és hol és miért és hogyan néznek ki. Kíváncsi voltam, hogy valaha láthatom-e még szeretett nagypapámat, vagy bárki mást, aki már nem lehet köztünk. De mindig, ahogy az érdeklődésem feléled azzal a lendülettel el is csitul. Soha nem merültem bele jobban a témába, csak az agyam mélyén mocorgott folyton valami, hogy akkor hogy is van ez.

Ám miután egyik este a családdal megnéztünk egy közepesen borzongató horrort, anyukám furcsa történettel állt elő. Kriszta barátnője mesélte neki ezt a régi sztorit, már vagy tizenöt éve hogy megtörtént, a kislánya is még csak három éves volt akkor. Évekkel Kriszta nagymamájának halála után, egy átlagos nap lehetett, a kislány játszott a szobában, de amikor a család csatlakozni akart hozzá furcsa dologra lettek figyelmesek. A csöppség a sarokban álló szék előtt ült és a semmibe beszélt, majd amikor megkérdezték tőle, hogy mégis kivel beszélget, egyszerűen csak azt felelte, hogy „Azzal a nénivel, aki a széken ül.”

Gondolhatjátok, hogy már itt is a hideg futkosott a hátamon, de még próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ez semmit nem jelent, hiszen ki ne hallott volna már képzeletbeli barátról. Ám a történet folytatódott és itt kap jelentőséget az, hogy megemlítettem: a nagymama már évek óta halott volt. A kislány tehát nem ismerte, soha nem találkozott vele, ám amikor megmutatták neki a fényképét, rábökött és közölte, hogy vele beszélgetett azon a délutánon, ez a néni ült ott velük.

Ez csak egy történet, és ti döntitek el, hogy elhiszitek-e vagy sem. Bennem nagyon mély nyomot hagyott, mert én, mint már említettem, hiszek a szellemekben. Ezután kezdtem el keresgélni hasonló történeteket, kérdezgettem ismerősöket, hátha tudnak adni nekem valami választ a kérdésre, ami mindig is érdekelt, de sosem mondtam ki: Látják a gyerekek a szellemeket?

Kutakodtam, olvasgattam napokig, nyakig merültem a témában, holott már az elején tudtam, hogy konkrét választ nem fogok találni. Ahogy egyre többet foglalkoztam ezzel, halványan körvonalazódni kezdett, hogyan is gondolkodik a világ, vagy legalábbis Magyarország a kérdésről. A tömeget határozottan két részre lehet osztani, mondhatnám, hogy hiszékenyek és hitetlenek táborára, de ez így nem lenne igaz.

Az egyik csoport, és közéjük tartozom én is, azt mondja, hogy igenis látják a szellemeket a gyerekek, körülbelül négy-öt éves korig. Nyilván mindenkiben felmerül a kérdés, hogy miért csak a gyerekek, vagy miért csak öt éves korukig, ennek magyarázata, hogy a felnőtt személyiség máshogy fogja fel a világot, és bár mindenki képes kommunikálni velük, a felnőttek elfojtják magukban ezt a képességet, és gyermekeikből is „kinevelik” az évek során. Tehát akkor, hogy is van ez? Látják, csak felnőttkorukra elvesztik ezt a képességüket? Vagy szó sincs semmiféle képességről, csupán a gyermeki agy okozta furcsaság mindez?

Egy pszichológus szerint azonban szó sincs szellemekről, csupán a gyermek nem tudja megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól. Egyszerűen csak más gondolkodású, a valóság, a fantázia és az álmok teljesen összemosódnak egy gyermek számára. Akár egy élményben, vagy egy fantáziájában élő ember is átvetülhet a valóságba, és ezért gondolja úgy hogy valóságos személyt lát.

Bárki bármit mond, egyértelmű bizonyíték egyik oldal mellett sem szól, tehát mindenki eldönti magában, hogy miben hisz: a tudományos(?) magyarázatban, vagy a temérdek történetben, gyerekekről, és az őket halálra rémisztő vagy éppen megnyugtató személyekről.

Talán csak a képzeletük játszik velük, és szellemek nem léteznek.

Vagy talán tényleg látnak valakit, akit mi nem?