2010. szeptember 17., péntek

Nyarlathotep: Árny

A legutóbbbi Poe novella sikerén felbuzdulva, ma ismét hoztam nektek egyet, remélem ez a novella is elnyeri tetszésetek. :)


ÁRNY
Parabola

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is...

Dávid zsoltára (XXIII)

Ti, akik olvastok, még az élők között éltek: de én, aki írom ezt, már addig rég elköltöztem az árnyak országába. Mert valóban, különös dolgok fognak történni, s titkok fognak föltárulni, és sok század fog elmúlni, mire e jegyzetek emberi szem elé kerülnek. S ha napfényre jutnak, sokan lesznek a hitetlenek, sokan a kétkedők; mégis lesznek páran, kik sok tűnődnivalót lelnek e jegyekben, melyeket vas stílusom idevés.

Az év a rémület éve volt, s még a rémületnél is mélyebb érzéseké, amikre nincs név ezen a földön. Mert sok csodák és jelek történtek, s széltében-hosszában, szárazon s tengeren, a pestis fekete szárnyai borították a látóhatárt. Ám kik a csillagokban olvasnak, azok előtt nem volt ismeretlen, hogy az ég állása baljóslatú; s számomra többek közt - ki a görög Oinosz vagyok - nyilvánvalónak látszott, hogy most érkezett meg ama hétszázkilencvennegyedik esztendő fordulója, amikor a Jupiter bolygó a Kos-jegybe lépve, együttállásba kerül a rettenetes Szaturnusz vörös gyűrűjével. Az egek különös befolyása, ha nem tévedek szerfölött, nemcsak a földkerekség fizikai változásaiban nyilatkozott, hanem az emberek lelkében is, képzelődéseikben s tűnődéseikben.

Khioszi vörös bor palackjai mellett, egy méltóságos csarnok falai közt, egy Ptolemaisz nevű komor városban, heten ültünk együtt, éjjeli társaság. És szobánkba nem volt más bejárás, mint csak egy magas bronzajtón át: és az ajtót Korinnosz mester készítette, s belülről záródott, ritka művészet furfangjával. Azonkívül fekete drapériák vonták el szemünk elől e borús teremben a holdat, a halvány csillagokat és a néptelen utcákat - de a rossz sejtelmek és emlékek nem hagyták magukat így kizárni. Voltak dolgok bennünk és körülöttünk, amikről nem tudok határozottan számot adni - fizikai és szellemi valamik - bizonyos nyomás az atmoszférában - valami fojtó érzés - aggodalom, és mindenekfölött az a rémes állapota a létnek, amit a tépett idegzetű ember akkor tapasztal, ha érzékei elevenen s éberen dolgoznak, de gondolkodásbeli képességei szünetelnek. Ólomsúly nehezült ránk. Ott csüggött tagjainkon, a szoba bútorzatán, a serlegeken, amelyekből ittunk; mindent lenyomott, mindent földre húzott - mindent, kivéve a hét vaslámpa lángját, melyek tivornyánkat bevilágították. Azok magas, karcsú fényvonalakban emelkedve égtek, egyformán, sápadtan, mozdulatlanul égtek; s a tükörben, mit fényük a kerek ébenfa asztalra vetett, amely mellett ültünk, mind, akik ott voltunk, jól láthattuk arcunk halvány színét s társaink lecsüggedt szemének nyugtalan villogását. Mégis nevettünk, és vígan voltunk a magunk módján - ami valami hisztérikus mód volt; Anakreón dalait daloltuk - azaz csupa bolondságot; s ittunk derekasan - noha borunk bíbora vérre emlékeztetett. Mert kívülünk még valaki volt a szobában - az ifjú Zoilosz. Holtan feküdt és kinyújtóztatva, gyászlepedő alatt; a hely géniusza és démona. Sajna! ő nem vett részt mulatságunkban, csak amennyiben arca, melyet eltorzított a ragály, és szeme, amelyből a halál csak félig oltotta ki a pestis tüzét, oly érdeklődést látszott mutatni vigalmaink iránt, amilyennel egy halott kísérheti azoknak vígságát, akik még csak ezután halnak meg. De bár én, Oinosz, éreztem, hogy az elköltözött szeme rajtam függ, mégis kényszerítettem magamat, hogy ne vegyem tudomásul kifejezése keserűségét, s tekintetem állhatatosan lecsüggesztve az ébentükör mélységeibe, hangos és zengő hangon énekeltem Teósz fiának énekeit. De hangjaim lassan kialudtak, és ekhóik, messze verdesve a terem gyászkárpitjai között, gyöngék lettek, alig kivehetők, s így elhaltak. És íme, e gyászdrapériák közül, ahol az ének hangjai elhaltak, egy sötét és határozatlan árny jött elő - minőt a hold fest emberi formáról, mikor alacsonyan száll az égen; de ez az árny nem ember árnya volt, nem is istené, sem semmiféle ismert formáé. S ott lengve darabig e terem kárpitjai körül, végre megállt teljes alakjában, a bronzajtó komor felületén. De ez az árny határozatlan volt, és vonaltalan és elmosódó, s nem ember árnya volt, nem is istené - sem görög istené, sem khaldeai, sem akármilyen egyiptomi istenségé. És az árny ott maradt a bronzajtón, és az ajtókeret íve alatt, és nem mozdult, nem szólt egyetlen szót, csak vesztegelt és állt. És az ajtó, hol az árny megállott, ha jól emlékszem, éppen lábtól volt a gyászlepelbe burkolt ifjú Zoilosznak. De mi ott, a mulatni gyűlt hetek, meglátva az árnyat, amint kijött a drapériák mögül, nem mertünk egyenesen ránézni, hanem leszegtük tekintetünket, s mereven bámultunk az ébentükör mélyeibe. És végre én, Oinosz, néhány halk szót ejtve, megkérdém az árnytól lakását és nevét. És az árny így felelt:

- Én ÁRNY vagyok, és lakásom ott van, ahol Ptolemaisz katakombái, közel Hélüszion komor rónáihoz, melyek Kharóneia gőzös csatornáit szegik.

És akkor mi heten borzalommal szöktünk föl székeinkről, és remegve álltunk, és vacogva, s egész elváltozva; mert az árny hangjának lejtése nem egy lény hangjának lejtése volt, hanem a lények egész sokaságának hangja, s tagról tagra váltakozva ütemeiben sötéten hullott fülünkbe ezer rég elköltözött barátunk jól ismerős és feledhetetlen hanghordozásával.

Babits Mihály fordítása

7 megjegyzés:

  1. Olyan ritkán publikálsz mostanában! Valami baj van?

    Amúgy örülök a Poe novellának! :)

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszik. :)

    Köszönöm, hogy kérded! :)Sok apró dolog, magánéleti, meg orvosi szarok. :/ Kezdek a végükre érni, szóval igyekszem pótolni és írni, végre valami komolyabbat is. Össze kellene szedni magam, ideje volna már...

    VálaszTörlés
  3. -Nyarlathotep:

    De ugye nincs nagy baj? O__O

    VálaszTörlés
  4. Nagyon tetszett! Főleg a zárlat. :)

    Remélem minden rendbe jön hamarosan!

    VálaszTörlés
  5. Mindkettőtöknek köszönöm, kedves tőletek! :)

    Káin: Relatív :D De egyébként nincs, pontosabban kezd javulni a helyzet.

    Charlotte: Ámen :)

    VálaszTörlés
  6. Érdekes, alapjáraton szeretem Poe novelláinak többségét, de a Babits-féle fordításoktól mindig feláll a szőr a hátamon. :D (Lehet, hogy azért, mert alapból nem nagyon csípem Babits-ot és ez rányomja a bélyegét a dologra... :D)

    VálaszTörlés
  7. A műfordítás is önmagában művészet. Nyelvünk szerencsére vagy szerencsétlenségünkre olyan összetett és szerte ágazó, hogy művészet egy másik egyszerűbb nyelv irományait lefordítani sajátunkéra. Ha a fordító eltalálja a megfelelő szavakat, remek hatások érik az olvasókat, de könnyű a kudarcot is kiérdemelni. Nekem az árny mondatát olvasva rögtön egy földöntúli, hörgős, hang jutott eszembe, amiben többek hangja volt összegyúrva, mielőtt még a végét olvastam volna. Tehát részemről annyi, hogy a fordítás elérte a kívánt hatást (tehát átérzést).

    VálaszTörlés

Ezeket is ajánljuk: