Bleeding Moonlight: Black metal szentmesék

Ezen a hűvös éjszakán szeretnék bemutatni Nektek egy tanulságokkal teli történetet, amely kérdések és válaszok sokaságát indította el bennem. Remélhetőleg szolgálok némi újdonsággal :)

A cikk vallásilag gyenge idegzetűeknél kiverheti a biztit, úgyhogy csakis saját felelősségre olvassák az érintettek!!

Jacobus de Foragine: Szent Macarius
[január 20.]

Macarius neve a macha, azaz ‚tehetség’ és az ares, azaz ‚erény’ szavakból származik, vagy machából, ami ‚ütést’ és a rióból, ami ‚mestert’ jelent. Ugyanis tehetséges volt az ördög csalárdságával szemben, erényes az életben, erélyes volt teste megregulázásában, mester volt az elöljáróság gyakorlásában. Avagy Macarius annyi, mint ‚boldog’.

Macarius apát egy hatalmas pusztaságon ment keresztül, és egy kriptába tért be aludni, ahol pogányokat temettek el. Kiemelt egy tetemet közülük, és párnának a feje alá tette. A démonok azonban rá akartak ijeszteni. Az alatta lévő tetemhez, mintha egy asszony lenne, így szóltak: „Kelj fel és gyere velünk a fürdőbe!” Mire a másik démon, mintha csak a megholt volna, így szólt alóla: „Egy zarándok van rajtam, nem mehetek.” Ő azonban nem ijedt meg, hanem válaszolt a tetemnek, mondván: „Kelj fel és menj, ha tudsz!” Ezt hallván a démonok elmenekültek, nagy hangon kiáltozva: „Legyőztél minket, urunk!”

Amikor egyszer Macarius apát egy mocsáron keresztül a villájához közeledett, előugrott az ördög sarlóval a kezében, hogy megvágja, de képtelen volt rá. Ekkor így szólt: „Sok erőszakot tűrök el tőled, Macarius, mivel nem tudok győzni ellenedben. Lám, ugyanis, amit te csinálsz, én is azt teszem. Te böjtölsz, és én koplalok. Te virrasztasz, én pedig soha nem alszom. Egy valamiben azonban felülmúlsz engem.” „És mi az?” – kérdezte az apát. Mire ő: „Alázatosságod az, amivel szemben tehetetlen vagyok.”

Fiatal korában kísértések gyötörték. Felkelt és egy nagy homokzsákot vetve vállára, sok napon át bolyongott a sivatagban. Theosebius rátalált, és így szólt hozzá: „Atyám, miért hordasz ekkora terhet?” Mire ő: „Kínzom azt, aki engem kínoz!”

Macarius apát meglátta egyszer a sátánt, amint emberi alakban feléje tartott, tépett vászonruhában, aminek minden nyílásából egy korsó csüngött. Megszólította: „Merre tartasz?” Mire az: „Megyek, hogy inni adjak a testvéreknek.” Macarius erre azt kérdezte: „Miért viszel annyi korsót?” Így az ördög: „A testvéreknek viszem kóstolóba, s ha az egyik nem ízlik valamelyiknek, egy másikból, vagy harmadikból kínálom meg, az egyik majd csak megfelel.” Amikor visszatért az ördög, megkérdezte: „Mit végeztél?” Mire az: „Mindnyájan szent életűek, senki sem adta be a derekát, kivéve egyet, akit Theotistusnak hívnak.” Felkelvén pedig odament Macarius, és rátalálva a megkísértett szerzetesre, megintette és megtérítette. Ezután ismét találkozott az ördöggel, és megszólította: „Hova mész?” Mire az: „A testvérekhez megyek.” Amikor az ördög visszafelé jött, az öreg elébe állt, mondván: „Hogyan viselték magukat a testvérek?” „Rosszul” – válaszolta az ördög. „És miért?” – kérdezte az apát. „Mivel mindnyájan szentek maradtak, és ami még nagyobb baj, elveszítettem az én emberemet, aki még a többieknél is szentebb lett.” Ezt hallván az öreg, halát adott Istennek.

Egy napon imádkozás közben Szent Macarius egy ember koponyára lelt, és megkérdezte tőle, kinek a feje. Az elmondta, hogy pogány volt. Macanus így folytatta: „Hol van a lelked?” Azt válaszolta: „A pokolban.” És amikor megkérdezte tőle, hogy vajon nagyon mélyen van-e, az elmondta, hogy olyan mélyre jutott, amennyire messze van az ég a földtől. Mire Macanus: „Vannak-e még náladnál is mélyebben?” – „Igen, a zsidók.” Kinek ismét Macarius: „Vannak-e a zsidóknál is mélyebben?” – „Mindenkinél mélyebben vannak a hamis keresztények, akik Krisztus vére által megváltattak, és semmibe vették ezt a nagy árat.” Amikor egy végeláthatatlan sivatagban vándorolt, minden mérföldnél letett egy nádszálat, hogy majd visszataláljon. De miután már kilencnapi járóföldet megtett, és megpihent egy helyen, az ördög összegyűjtötte a nádszálakat, és a fejéhez rakta. Így visszafelé igen sokat küszködött.

Egy testvért felette zaklattak gondolatai, hogy tudniillik a cellájában haszontalanul tölti idejét, bezzeg, ha az emberek között élne, sokaknak lehetne hasznára, Amikor gondolatait Macanus elé tárta, az azt mondta: „Fiam, válaszold azt magadnak: legalább annyit teszek, hogy őrizem Krisztus akaratából e cella falait.”

Miután egyszer egy bolhát, amely megcsípte, megölt a kezével, és sok vér folyt ki az állatból, szemrehányást tett magának, hogy saját sérelmét bosszulta meg. Ezért mezítelenül hat hónapon át maradt a sivatagban, és a skarabeusoktól teljesen szétmarcangolva halt meg. Ezután sok csodájáról híresen, békében nyugodott.

fordította: Veszprémy László

Na de ki is ez a Jacobus de Foragine??

Jacopo da Voragine, névváltozat: Jacobus de Voragine, Giacomo da Varazze (Varazzo, Vorago) (Varazze, 1230 körül – Genova, 1298. július 14.) olasz érsek, hagiográfus, történetíró.

1244-ben lépett a Domonkos-rendbe, 1252-től teológia professzor, majd 1260-tól hitszónok Genovában és más itáliai városokban. 1267–1277 és 1281–1286 között Lombardia provinciálisa. 1286-ban Genova érsekévé választották, amit csak 1292-ben fogadott el IV. Miklós pápa parancsára. Sokat fáradozott a klérus reformja, de különösen a guelfek és ghibellinek közti béke helyreállítása érdekében. Kultusza Varazzében és egész Liguriában töretlen azóta is. VII. Pius pápa 1816-ban avatta boldoggá. Ünnepe: július 13.

Szentekről szóló, vasárnapi és nagyböjti prédikációi négy kötetben jelentek meg (Sermones super Evangelia, 1483). Fő műve a szintén latinul írott Legenda aurea (1255 – 1266), amely az egyházi naptár időrendjét követve a szentek élettörténetét adja. A munkát igen sok nyelvre lefordították, s századokon át az egyház szentkultuszának alapja lett.

Meglátásom szerint, valamint a leírtak alapján ő egy nagyon komoly köztiszteletben álló egyházi személy volt, aki ráadásul a békére törekedett az invesztitúraharcok során, ami figyelemre méltó törekvésnek számított még azokban az időkben is.

Hagiográfusként pedig ehhez hasonló, bájos történeteket írt le a szentek életéről, akik után ő maga kutatott, és ezek a kutatások később irányadóak voltak, ahogy Wikipédia barátunk is írja.
Én nem vagyok egy kifejezetten hívő ember, se ateista, meg hasonló se, mert nem akarok elvakultan gondolkodni egyik vallás miatt se, és igyekszem nyitott szemmel járni (békeidőkben megtehető).

Konkrétan úgy maradtam, amikor megláttam ezt a történetet, és eszembe jutott, hogy a szegény kriptákat, és temetőket járó fekete ruhás gyermekeket egyből sátánistáknak titulálják azok az emberek, akiknek a szentjei ugyanazt csinálták, vagy épp nagyon hasonlót. Félreértés ne essék, nekem nem szokásom a temetőkben időzni, szerencsére ez gyerekkoromban kimaradt az életemből, így nem is hiányzik. Ennek következtében én e tekintetben nem foglalok állást, viszont ezt az egyháztörténeti ellentmondást nevetségesnek tartom.

Zárásként még annyit írnék, hogy van valaki, nevezzük Istennek, Allahnak, stb, aki jó, kegyes, figyel mindenkire, szereti a nyáját. Pár ember elhatározta, hogy "mögé rejt" egy iparágat, amiben butítják az embereket, kifizettetnek velük egy halom pénzt, és ugyanezeket az embereket ölik-öletik meg, ha ellenszegülnek, vagy épp buzdítják őket öngyilkosságra a mai napig is....

Hiszem, hogy eljön egyszer az a világ, amiben lehet majd akárhány isten, de azok létét magunkban vesszük tudomásul, és nem lesz szükség arra, hogy egymás tudtára adjuk, kit tekintünk a leghatalmasabbnak....