"kamupók": Rázkódó sátrak

Egy újabb indián legendát vonultatnék fel nektek.

Az Újvilágba érkező első európaiak sok érdekes jelenséggel találkoztak. Ilyenek voltak a "rázkódó sátrak" is. Az első feljegyzés, amely ezekről a "beszélő indián sátrakról" beszámol, Samuel de Champlaintől (1567 vagy 1580- 1635. december 25) , Québec tartomány alapítójától származik ( 1608. július 3-án alapította).

1609-ben egy csoport irokézek ellen harcoló huron, algokin és más törzsbeli kíséretében volt úton, s meglepve tapasztalta, hogy éjszakára nem állítanak őröket. Varázslójuk ugyanis előre látja az ellenség hadmozdulatait - világosították fel az indiánok Champlaint. Miután felállítottak egy tartósnak látszó bőrsátrat, a varázsló bement és varázsigéket kezdett kántálni; a sátor pedig egyre vadabbul rángatózott előre-hátra, amíg a szellemekkel beszélt. A szkeptikus Champlain az egész dolgot olybá vette, mint egy rejtvényt.

Bármi legyen is a magyarázat, tény, hogy a "rázkódó sátrakról" azóta is több kereskedő és antropológus beszámolt. Az 1930-as években A. Irving Hallowell (1892-1974) amerikai kutató vizsgált ilyen sátrakat a kanadai Észak-Manitóban, az odzsibve indiánoknál. Leírta egy varázsló sátrát, amelynek a tartóváza három fenyő- és három nyírfa rúd volt, mindegyik 3 méter magas, amelyeket egy 1 méter átmérőjű kör mentén mélyen a földbe ástak. A rudakat aztán úgy kötözték össze, ahogy egy hordót tartanak össze az abroncsai. A vázat nyírfahánccsal fedték be és rénszarvaspatákat akasztottak rá, hogy zörögjenek, ha a sátor megmozdul. Napnyugta után több tucat bámészkodó gyűlt össze, mikor a varázsló bebújt a sátorba. A sátor váza rövidesen rázkódni kezdett.

A varázslók elmondták Hallowellnek, hogy ők mozdulatlanul ülnek sátraikban, egyik kezüket valamelyik rúdon nyugtatják, s a sátor akkor kezd el rázkódni, mikor a szellemek megjelennek és letelepednek a felső "abroncsokra". Segítőik dohányt osztogattak a nézőknek, hogy pipafüsttel üdvözöljék a szellemeket. Mindegyik szellem éneklő hangon jelezte kilétét: lehetett jávorszarvas, hiúz vagy valami más. Az emberek különösen a Nagy Teknősre vártak, aki Hallowell szerint "torokból jövő orrhangon" beszélt, ami kicsit Donald kacsa hangjára emlékeztette őt (Donald kacsa karaktere 1934-ben jelent meg először). A jelenlévők a szellemeket általában szerencsétlenségük okairól vagy a távol lévő rokonokkal kapcsolatos hírekről faggatták. Ők pedig azonnal megadták a választ, vagy elrepültek, hogy begyűjtsék a szükséges információt. Hallowell maga is érdeklődött a távoli Philadelphiában élő édesapja hogylétéről. Amint a Nagy Teknős elrepült, a sátor rázkódása csillapodott, majd ismét erősödött, mikor a Teknős visszatért és hírül adta, hogy a tudós beteg apja "nincs rosszabbul", amiről Hallowell maga is meggyőződött, amikor hazatért.

Hallowell arról is beszámolt, hogy férfiak, olykor idős nők is a varázslókká válhattak, ha négyszer előfordult, hogy álmukban megjelent a szellem. Minde odzsibve közösségben volt néhány ilyen személy, akik vendégül látták az éneklő, sátort rázó szellemeket. Hallowell úgy vélte, a varázslók oly erős késztetést éreztek rá, hogy segítsenek a bajbajutottakon, hogy képesek voltak a kéréseket teljesíteni anélkül, hogy teljes tudatában lettek volna annak, mennyire aktív résztvevői a sátrak rázkódásának és a bekövetkező eseményeknek.