Shinigami: Karaoke... a fal túloldaláról

(Az épület piros neon feliratának jelentése: Karaoke bár)

Karaoke. Meglátja mindenki a szót, vagy meghallja és egyből eszébe jut valami, leginkább a sok égő ember, akik bemennek és veszett hangon kornyikálnak részegen a bárokban. Nos, én a karaoke nem ezen oldalát fogom ma nektek bemutatni, hanem a másikat...

Nem tudom, közületek hányan olvasták MARK D. WEST The Resolution of Karaoke Disputes: The Calculus of Institutions and Social Capital című cikkét. Nekem volt szerencsém hozzá, a kezembe akadt, majd készítettem egy röpke kis kivonatot az egyik problémáról, amivel Japánnal szembe kellett néznie...

... Pontosabban arról, mennyire nem tudnak szembenézni a problémával :D Ez a végére majd kiderül.

A „Rock ’n’ Roll az nem zaj” . Szól az AC/DC egyik száma, mégis vajon mindenki ekképp vélekedik? Ami valakinek szórakozás lehet vagy pusztán csak munka, az a másik személy számára könnyen jelenthet zavaró tényezőt és bizonyos esetekben végzetes katasztrófát.
Ugyanígy gondolhatta a szerencsétlenül járt Hanako is, aki családjával boldogan költözött 1974 szeptemberében új otthonába Sakai városban. Indítottak is egy kis vállalkozást és minden rendben ment egészen addig, amíg nyolc évvel később egy Hidaka Akemi nevű személy „snacc” bárt nem indított szomszédságukban. Mint sok hely, ez is egy frappáns angol nevet kapott, „Sunshine”. A klub igencsak közkedveltté vált, s hamar az emeleten élő család rovására ment az éjszakába menő szórakozás. A család a fenn aludt a földön, futon-okon. (Aki nem tudná, mi az, nos, biztosan mindenki ismeri az animék-ből, hogy sok család a földre terített vékony valamin alszik --> lásd a Totoro-ban. Na az az :D) S habár a klub öt hónap multával bezárt, Hanako idegrendszeri betegséggel kórházba került. Egyértelműen nem mutatták ki, hogy Hanako betegsége összefüggésben lenne a hangos karaoke-val, sőt, a bíróság kimutatta, már hamarabb megvolt betegsége, mégis a bártulajdonosnak meg kellett térítenie a zavargással okozott kárt és fizetnie minden kórházi költséget, ami akkoriban 200ezer yent jelentett (kb. 450 ezer forint).


De mégis mi is ez a hóbort? Mint derült égből villámcsapás tűnt fel a karaoke és terjedt el villámgyorsan egész Japán területén. Pár szót ejtenék arról, honnan is indult, minek is köszönhetjük ezt az újkeletű szórakozást.

A karaoke mint jelenség

A karaoke pontos eredete vitatott. A műfaj Japánban született, állítólag egy Kobe városi bárban, ahová az egyik este az aktuális zenekar nem érkezett meg, így a tulajdonos kazettára rögzített zenével biztatta éneklésre a közönséget. A hirtelen érkezett hóbortnak hamar nevet is találtak: így vált a „karappo okeszutra” vagyis az „üres zenekar” rövidítése az összes világnyelv jól ismert vendégszavává.
Történet rengeteg van, s az igazi talán örökre rejtve marad. Tény, hogy sok japán akár legendát, teljes prózai előadással képes előadni, de korszakának kezdetét jobbára az első karaoke-berendezések 1971-es piacra bocsátásának idejére teszik. Azóta a karaoke mindennapi igényeket kielégítő óriási üzletággá nőtte ki magát.
Sokak szerint 1970-ben egy Inoue Daisuke nevű zenész felvette a zenéit szöveg nélkül amatőr énekesek számára. Ezzel jól befutott és készítettek ilyen gépeket más klubok, bárok számára a Kansai régióban. Végül a nagyobb lemezgyártók beszálltak a dologba, mivel nagy üzletet és pénzt láttak benne. A korai nyolcvanas években a karaoke szalagról cd-re, aztán videóra és lézerlemezre váltott. Szédületes lendületét a karaoke technikai egyszerűségének is köszönhette, hamar megjelentek az első, bárhol összeüthető kemping karaoke gépek, családok milliói vásároltak berendezéseket saját otthonukba is.


A digitális technológiájú karaoke gépek beférkőztek az otthoni szórakoztatásba, és ez hamar problémát jelentett, merthogy a japán háztartásokban a hangszigetelés köztudottan nem volt megoldott. A papírfalak könnyen áteresztették a hangot, és a szomszédság sem kifejezetten örült mindig az egyre inkább elterjedő hóbortnak. A csillapíthatatlan szenvedély rövidesen igen komoly problémákhoz vezetett az urbánus társadalomban, és számba kellett venni a zajcsökkentés lehetséges módjait. Ilyen arany középútnak tűntek a Japánban kifejlesztett karaoke fülkék is, ahol a járókelők néhány pénzérméért cserébe hódolhattak szenvedélyüknek.

A zajproblémákra adott válaszul az „environment agency” tükörfordításban a környezeti ügynökség 1980 októberében arra biztatta az illetékeseket, hogy korlátozzák a zajt az éttermekben, bárokban és helyi lokálokban este 11-től reggel 6-ig. Elsőként ilyen határozatot Oszaka vezetett be 1982-ben. 1997-re a környezeti ügynökség azt jelentette, hogy a 47 prefektúrából 44 követte példáját. Elviekben bármilyen karaoke gép, ami hangosabb a jogszabályban előírtnál zajszennyezésnek számít. Gyakorlatilag azonban a nagyszámú karaoke intézményt azonosítani és kontrollálni rendkívül nehéznek bizonyult.
Miközben a törvényhozók hathatós megoldást kerestek a zajra, egy újítás részleges megoldáshoz vezetett ez pedig a karaoke fülkék megjelenése volt. Az első ilyen 1984-ben egy Okayama prefektúrában jelent meg, ahol egy vállalkozó egy teherautót alakított karaoke intézménnyé azáltal, hogy berakott egy karaoke gépet és néhány bútort. A rizsföld mellett álló átalakított vagon nagyon népszerűnek bizonyult. Ennek az lett az eredménye, hogy Japán egész területén, ahogy Kelet-Ázsia más minden nagyobb városában is, karaoke boxok, stúdiók és szobák jelentek meg.


1999-re a karaoke intézmények 57,3%-a idézőjelben „útszéli” helyszíneken található. A kocsmába inni mennek az emberek. A hely esetleg rendelkezik egy karaoke géppel, de elsősorban nem énekelni mennek oda az emberek. A karaoke bárokba azonban ezektől különbözően elsősorban énekelni járnak, de emellett lehet természetesen alkoholt is fogyasztani, hogy emelje a hangulatot, mellesleg rendelkezésükre állnak épp csak két nyelvet beszélő táncos, hosztesz lányok is akik a vendégeket bátorítva éneklik szintén a dalokat. A cikk írója azt is hozzátette, hogy a karaoke annyira népszerű lett, hogy a popzenét is átalakította. Nem az lett népszerű, amit jó hallgatni, hanem amit jó énekelni. A karaoke fülkék azonban minden törekvésük ellenére sem oldották meg a zajszennyezés problémáját.

1991-ben a szapporói körzeti bíróságon benyújtottak egy feljelentést a Do-re-mi-fa-don nevű karaoke paradicsom ellen. A probléma azzal volt, hogy karaoke boxok másfél méterre voltak a lakóházaktól és hajnali háromig játszották a zenét. Három lakó, akik nem csak a karaoke hanem a késő estig maradó vendégek által okozott zaj miatt is panaszkodtak 700ezer yen kártérítést kaptak.

Az ehhez hasonló incidensek ellenére 1999-ben a karaoke volt a negyedik legközkedveltebb tevékenység a maga több mint 50millió résztvevőjével. Hogy erről képet kapjunk, mennyit is jelent, ez majdhogynem 5 Magyarországot tesz ki. Ennél már csak az étkezés, a vezetés és a turisztikai látványosságok meglátogatása volt közkedveltebb. Mindezek mellett az is nyomós érvként szolgálhatott, hogy egy karaoke-s éjszaka költsége bár alkoholfogyasztás nélkül, de csaknem azonos volt egy akkori mozifilmjegy árával. A fellendülés ellenére a karaoke vállalkozók számos problémával kellett, hogy szembenézzenek. Először is a karaoke felvirágzása úgy tűnik, hogy elérte csúcspontját. Bár a közeljövőben nem várható drámai visszaesés, de a karaoke használók száma csökkent az elmúlt pár évben. A vállalkozók leginkább a többi vállalkozó által gerjesztett erős piaci versenynek tudják ezt meg. Egyéb problémák közé tartozik, hogy a karaoke egy szezonális jellegű foglalkozás.

A vizsgálatunk szempontjából a leglényegesebb tény azonban, hogy a karaoke hangos. A vörös lámpás negyedek épületei alapvetően nem zavarják egymást, de a karaoke bárok gyakran lakóépületek mellé épülnek. Erre rettentően jó megoldásul szolgálhat a tokiói kabuki chou (kiejtve: kabukicsó :D) vagy az, ahol azt láthatjuk, hogy valamilyen szinten teljesen jól különválasztják egymástól az éjszakai és a nappali élet színterét. Azért persze a hangzavarra mi is rásegítünk :D
Viszont sok karaoke bár olyan helyeken található, ahol az emberek a mindennapi életüket élik.

A (zaj)szennyezési panaszok és azok bejelentési rendszere

Az 1960-as években néhány szennyezéses katasztrófa után Japán megfeszített erőkkel próbálta megelőzni a jövőbeli baleseteket és a külön katasztrófának ígérkező viták sorozatát. Tette ezt fáradhatatlan környezettisztításokon keresztül és létrehozott három kiegészítő intézkedést, hogy elterelje a konfliktust a bíróságoktól, tehát hogy ne a bíróságot lepjék el a sok perrel és vitával.

Ez a három létrehozott intézkedés:
1. A szennyezési viták határozata.
2. A szennyezéssel kapcsolatos egészségügyi problémák kompenzációjának törvénye – ez gyakorlatilag egy kártérítés.
3. És a harmadik pedig a polgári részvétel a fejlesztési tervekben.

Létrehoztak egyfajta új posztot, a szennyezési panasz-tanácsadót. Ezeknek, a személyeknek az volt a feladatuk, hogy elsimítsák a vitákat és ügyeket a lakók között, tanácsokat adjanak nekik. Sokuknak ugyan nincsen formális végzettsége a viták elsimításában, mégis sokuk rendelkezik jogi diplomával.
Az első törvénynek, vagyis a szennyezési vitahatározatnak a hivatalos célja eredetileg az volt, hogy tanácsadást, mediációt (közvetítő szerep) nyújtsanak, illetve, hogy döntést hozzanak vitás ügyekben, és hogy hatékonyabb megoldással szolgálhassanak mind a zajszennyezést elkövető bárok tulajdonosai, mind pedig a lakók számára, mint amit az igencsak költséges pereskedés kínálhatna. A kormány hivatalos álláspontja szerint a rendszer hatékony, a tanácsadók általában meg tudják oldani a problémákat. Eszköztárukhoz tartozik például az adminisztratív büntetés és a rendőrség- vagy más rendfenntartó erők bevonásával való fenyegetőzés. Véleményem szerint roppant kifinomult egy módszer ez a fajta tanácsadói rendszer. Gyakorlatilag ez egy kevésbé költséges alternatívával szolgál egy drága rendszer ellen. Sebesség, rugalmasság és az alacsony ár mind része ennek a tanácsadói rendszernek.
Bár a karaokepanaszokról szóló adatok hasonlóak az általános szennyezési számokhoz, az 1998-as adatok, melyek elérték átlagosan az évenkénti ezer esetet, mégis mutatnak különbséget a többi szennyezési panaszhoz képest.


Először is az esetek 80,3%-a éjszaka történik. Másodszor a tanácsadók szemlátomást nem olyan aktívak a karaoke ügyekben. Kutatások szerint az esetek 62,3%-ban csak egy vagy két alkalommal látogatják meg a helyszínt, míg 10,7%-ban egyáltalán nem. A helyszínek meglátogatásának hiánya eredhet a tanácsadók lustaságából is, de ezt véleményem szerint nehéz lenne állítani a japán munkásokról. A tanácsadók szerint nincs szükség több látogatásra a helyszíneken, mert a probléma általában jóval egyértelműbb, mint lég-, víz-, és talajszennyezések esetében. Harmadszor pedig nem volt olyan eset, amikor karaoke zajszennyezést egyszerre jelentettek volna be a tanácsadónál és bíróságon, míg ez az egyéb szennyezéseknél 47%-ban igaz. A panaszkodásoknak meg van az az előnye, hogy nem kerül pénzbe, a panaszemelés a tanácsadóknál ingyenes, míg a bírósági eljárást aligha úszhatja meg az ember egy tetemesebb összeg elköltése nélkül. Elmondhatjuk tehát, hogy Japánban a karaoke miatti valós perek száma alacsonyabb és okuk is különbözik a többi országhoz képest. A bírósági eljárások ellen szól az is, hogy a zajszennyezések megítélésében közrejátszik a városi háttérzaj is – ilyenek például az autók, kiabáló árusok, a vonatmegállók hangosbemondói, választási hirdetések és hasonlók. 35,9%-ot zavart az autók és motorbiciklik zaja is, 9,2%-ot az építkezések, 7%-ot zajok, vibrációk és szagok a munkából, 3%-ot a szomszéd zongorája, sztereója és légkondicionálója. Szerény véleményem szerint eléggé kiakasztó a bogarak mosógépzúgására hasonlító hangja is, főleg ha az ember egész nap hajnaltól azt hallgatja, de mindazonáltal erős túlzásnak érzem azokat a panaszos szomszédokat, akik este érkeztek az emberhez, mert kint beszélget, telefonál a gangon, illetve a mosógépet sem lehet este hét után már alkalmazni, ami a munkába járó ember számára igencsak bajos. Tehát elmondhatom, Japán a hangszigetelés tekintetében nem nagyon áll az első helyen. A megkérdezettek 81,4%-a ugyanezen felmérés szerint nem tett semmit a zajszennyezés ellen. 7,3% jelentette tanácsadóknak, 4,5% hívta a rendőrséget. Személyes tapasztalatom az, amikor hozzánk is kihívták a rendőrséget, mert egy koreai lány hangosabban beszélgetett az erkélyen, mint amit a szomszédok eltűrtek volna. Az incidens délután történt. 4,4%, akár mi is, próbált tárgyalni az elkövetőkkel és 0,1% perelt. Ez 97,8%, a többivel nem tudjuk mi lett.
Egy 1999-ben végzett másik kutatás ezer tokiói lakos bevonásával kimutatta, hogy a károsultak 35,5%-a szerint az érintetteknek saját maguknak kell megoldaniuk a problémát, míg 39,6%-uk szerint a helyi adminisztratív szabályozáson keresztül kell cselekedni. Csak 2,7% mondta, hogy be kell vonni a bíróságot.

Ez a felmérés két dologra világít rá. Az első, hogy a zajszennyezés bárhol feltűnhet, a második az, hogy nincs rá univerzálisan elfogadott megoldás. Bár az én megoldásom elég egyértelmű lenne, téglafal és hangszigetelés!


A tanácsadókon kívül két hivatalos szerv segíthet. A rendőrség és a bíróság. A rendelkezésre álló bizonyítékok azt sugallják azonban, hogy ezen szerveket ritkán használják, segítőképtelenek, vagy mindkettő. A felsőbírósághoz csak abban az esetben juthat el a per, amennyiben 900ezer yenes kárt okoznak.

A megkérdezett ötven tanácsadó véleménye alapján a karaoke zaj az egyetlen zajszennyezési forma, ami rutinszinten fordul elő. A tanácsadókhoz vitt zajszennyezési esetek 90%-a vagy több törvényesen nem számít igazi zajszennyezésnek. Legtöbbször csak be akarják mártani a szomszédot. Ilyen esetek közé tartoznak olyanok, minthogy hangosan néznek tévét, zúg a légkondicionáló. Amikor bővebben kivizsgálják a helyszínt, rájönnek, hogy a vita igazából levelesládák és parkolóhelyek körül forog, és nem a zajszennyezés az igazi probléma. A cikk írója által magkérdezett 90 bíróság közül 16nak volt nyilvánossága legalább egy karaoke zajszennyezési perről. Az én meglátásom szerint az egész egy hatalmas macska-egér játék, esetleges tettesek, felperesek és tanácsadók között, amiben mivel gyakorlatilag bírói végzés nem születik, ezáltal eredményhez sem igazán vezethetnek az ügyek.
1988 és 1996 közötti adatok alapján a rendőrség átlagosan évi 61,734 zajártalmi panaszt vizsgált ki, amik közül átlagosan 21,564 volt karaoke-hoz kapcsolódó.
A helyszínre kiérkező rendőr utasítja az elkövetőt, hogy halkítsák le a karaoke gépet a panaszos féllel hivatalos zajszennyező bejelentő formalapot töltet ki, majd elhagyja a tett színhelyét. Tehát ez is bizonyítja a dolgok ideiglenes megoldását, hiszen később úgy is felhangosítják :DDD

Karaoke viták lerendezése
A Kansai Ügy és interjúk az érintettekkel

A cikk írója több mint 400 emberrel beszélt az ilyen ügyekben kutatva. Ezek közül néhány elég részletezett volt, de a résztvevők hatalmas száma miatt a legtöbbje igencsak rövid felmérésszerű volt.

A leghasznosabb információként a Kansai (Kobe, Oszaka, Kiotó) régió aktái szolgáltak, ahol hozzáférhetett az 1991 és 2000 közötti mind a hetvennyolc zajszennyezési karaoke aktájához.
Az író felvázolta a karaoke viták megoldásának folyamatát. Másodszor megvizsgálta a tanácsadók kontra bíróság vitát is – mármint, hogy az emberek melyiket is választják az ilyen esetekben. Harmadszor pedig azt vizsgálta meg, hogy egymás között elintézték-e az érintett felek a vitát vagy pedig perre vitték az ügyet.
A legtöbb karaoke-s vita ugyanazt a standard vitát követi. Majdnem minden megkérdezett már korán felismerte a problémát. Ennek ellenére a legtöbben csak napok, hetek vagy hónapok tűrése után kezdték meg a tárgyalásokat a szomszédjaikkal. A Kansai aktákban az átlagos idő három hónap volt. A legtöbb probléma – 42 a 49ből – abból eredt, hogy a magánlakás szemben volt vagy a szomszédságában volt egy olyan üzletnek, ahol volt karaoke lehetőség.
Példának szolgál a Sumida család esete, akik 1992-ben Tokió külvárosába költöztek, aminek a szomszédságában három hónappal később megnyílt egy kocsma, ahol szintén volt lehetőség a karaoke-ra. Első éjszaka hajnali négyig tartott a mulatság, ekkor úgy gondolták, hogy ez csupán egy átmeneti probléma. Mindezek után az eset minden hét pénteki és szombati éjszakáján megismétlődött. A Sumida család több módon is megpróbált tenni ezellen. Először Sumida Youichi, a családapa felbukkant a kocsmában, hogy egy ital kíséretében megbeszélje az ügyet a kocsmárossal. Próbálkozása azonban eredmény nélkül maradt, többek között azért is, mert ők voltak az egyetlen érintett szomszédjai az üzletnek. Egy tanácsadó segítségével, aki központi büntetőeljárással fenyegetőzött a Sumida család végül megegyezésre jutott a bárral.

Miért is kerülik annyira a pereskedést?

Tanácsadót hívni ugyebár ingyenes míg a pereskedés az költségekkel jár. Viszont lehet, hogy nem a pénz a legfőbb probléma, hanem a pereskedéshez kapcsolódó szociális hozzáállás. Egyes felmérések szerint az ilyesfajta pereskedést úgy ítélik meg, hogy az illető nagyon kapzsi, gyorsan perel és csupán a könnyen megszerezhető pénzre hajt. Ezeket a kutatásokat David Engel végezte Illinois államban, de a cikkíró által talált bizonyítékok azt sugallják, hogy a japán körülmények sem különböznek lényegesen tehát az emberek már csak azért sem mernek perelni, nehogy még saját magukat tüntessék fel ezzel rossz színben. Volt olyan családanyuka is, Iizuka Michiko, aki azért nem perelt, mert saját állítása szerint ő csupán egy háztartásbeli asszony, senkinek sem akar ő gondot okozni, éppen ezért nem is lépett az ügyben. Jómagam ezt nem tudom mire vélni, hiszen a tettes maga gondot okoz a családnak, és intézkedések nélkül úgy járhatnak akár a cikk elején lévő Hanako családja. Egy Matsumoto bártulajdonos szerint azonban az emberek nem is mernek perelni, hiszen költséges. Véleménye szerint az amerikaiak még egy kávé miatt is képesek ügyet csinálni, de a japánok nem ilyenek. Matsumoto szerint a per csakis a legvégső eshetőség.

Véleményem szerint a dologban lehet igazság, de sajnos el kell mondanunk, bírósági végzés nélkül változás aligha történhet sok esetben, hiszen az emberek, ahogy egyik országban ott a másikban sincsenek tekintettel a másikra. Ismerve a japán kulturális és társadalmi szokásokat minimális javulást eredményezhetnek ezekben az esetekben, de semmiképp sem hiszem, hogy tartósan orvosolnák ezzel a problémát. Érdekességként meg lehet megemlíteni, hogy míg a szigetországban leginkább a zajártalom okozza a problémát, addig az Egyesült Államok területén és egyes nyugati országokban a karaoke-t érintő büntettek teljesen más jellegűek – így például jogsértések, és szerződési esetek vannak többségben, és a japán perekhez hasonló szinte alig fordul elő. Egy biztos, karaoke van és lesz is, ahogy panaszos szomszédok is.

Ajánlott olvasmányok:

• Mark D. West (2005), Law in Everyday Japan: Sex, Sumo, Suicide, and Statutes, Chicago: Univ. of Chicago Press, 2005.
• Mark D. West (2006), The Japanese Legal System: Cases, Codes, and Commentary, C.J. Milhaupt & J.M. Ramseyer, co-authors. University Casebook Series. New York: Foundation Press, 2006.
  

Felhasznált irodalom:

• Mark D. West (2002), The Resolution of Karaoke Disputes: The Calculus of Institutions and Social Capital, Journal of Japanese Studies, Vol. 28, No. 2, pp. 301-337, The Society for Japanese Studies
• Wikipedia, (2009. május 20.), Mark D. West
• http://en.wikipedia.org/wiki/Mark_D._West

Végül egy kis ajándék, amiért végigolvastátok a cikket és nem untátok magatokat rommá.
Íme, amit mi szoktunk részegen énekelni :D



És mivel legjobb tudásom szerint Japánban a pokemonnak is teljesen más főcímdala volt, ideje megtanulnotok :D Aztán sajnos az angol verzióban ez már messze nem így hangzik, a magyar meg azt követte...

Jó fej vagyok, így itt van feliratozva a fordítás is. Annál többször hallgatjátok :D

Végezetül arabul X'DDD Oké, oké, leállok :D Jó olvasást! A következő cikk valószínűleg egy kis japán történelem lesz... vagy a szamurájokról, vagy pedig a japán háborús bűnökről... de lehet tiltakozni.