Ködhajós: Sámánversek a ködből

Ezek a versek már élnek egy ideje, magam írtam őket, még régebben, de féltem hogy feledésbe merülne, és gondoltam hát, itt a lehetőség, belesúgom őket az éterbe, és ki-ki vonja le belőle amit akar...

Sámán dobok

Sámándobok szóljatok,

Ritmusokat kössetek,

A fénylő csend ölébe,

Rajta hát, daloljatok!

Düb-düb, düb-düb,

Szálljon messze a hang,

Sötét mélység tengerébe,

Hangosan kiáltsatok!

Elfogynak a sámánok,

De ti addig dobogjatok,

Hegyek völgyek között,

A ritmust adjátok!

Írjátok át szívem ütemét,

Szaladjon bennem a vér,

Növeljétek meg lelkem,

Mindenható erejét!

Verjétek bilincsbe,

A mosolygó hangokat,

Üvöltsetek, sírjatok,

Meghalnak gazdáitok!

Düb-düb, verem a dobot,

Egyszer úgyis belehalok,

Ti csak sírjatok,

Sámándobok szóljatok…

Az utolsó

Gyógyított ő eleget,
Most a sátrában ült,
S a gondolataiba,
Jó mélyen meredt.

Jöttek tudósok,
Orvosok és papok,
Átfestették az eget,
Beképzelt emberek.

Az ég kékje,
Most szürkére változott,
A bőrruhát leváltja,
A fehér köpeny,
Sátrában ült, várakozott.

Elvették a földjét,
Állatait és növényeit,
Nem sajnálták tőle,
A pofonok ezreit.

Kavicsok a homokba,
Dobverő a kezébe,
De a dob eltéve,
Jó messze, Múzeumba.

Fejpántja megtiporva,
A hite meggyalázva,
Elvették szellemeit,
Múltját, az Őseit.

Kitagadta a falkája,
Most ült a sátorba,
Szíve lassan szétszakadva,
Nem sírt ő soha,
Most már sajnálta.

A csontok megmondták,
Pusztulnia kell,
Szellemsíkon bolyongva,
Vízbe fulladnia.

De ő nem akarta,
Hogy ez így legyen,
Új törzsek jöttek,
El kell hogy menjen.

Várják az ősök,
Tudata meghasonlott,
Pedig régen,
Egy pár éve,
Sasokon lovaglott.

Utód nélkül,
Várta a rádőlő fát,
Nem volt kinek,
Átadnia tudását.

Megmérgezte utolsó,
Még saját kecskéjét,
Megette a húsát,
Várta a végét.

Már kezdte érezni,
Hogy elválik testétől,
Mint régen tanulta,
Eltávozott mesterétől.

Meghalt, elment,
Testét hangyák eszik tán,
Nem sajnálta tőlük,
Mert minden állat tudta,
Ő volt az Utolsó Sámán.