Káin: Freakshow és a Stockholm-szindróma

Sziasztok!

Mivel nem nagyon volt ötletem, hogy miről írjak számba vettem a kéréseket és arra jutottam olyanról írok amit én sem nagyon vágok de érdekel ( így legalább megtudom ezt is, hogy mit jelent). Jövő hétre megírom a pánikbeteges cikket és pár új felfedezést is amivel a szorongást vissza lehet szorítani, mert bizony kipróbáltam a módszereket mielőtt orvoshoz mentem volna (már a száma is megvolt, de átgondoltam a gyógyszeres dolgot és NEM akarok gyógyszereket szedni). Na de vissza térve beszéljünk a Stockholm-szindrómáról. Kb. röviden annyit jelent, hogy valakit akit nagy lelki terrornak vetnek alá az ragaszkodni kezd a felette álló személyhez. Ez mondjuk nem tudom mennyire alakulhat ki, mert engem is ért nem kevés lelki és testi terror még sem ragaszkodtam hanem inkább kitörni akartam. De most jobban szemügyre vesszük a dolgot, hogy tisztább képet kapjunk erről a jelenségről!

Stockholm-szindróma

A Stockholm-szindróma (Helsinki-szindróma néven is ismert) egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt.

Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. (Na akkor megoldódott az én kérdésem is fentebb :D) A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette. Ez egy kicsit hasonlít egy szexuális játékhoz, amikor szubmisszív nő felett kell dominanciát tanúsítani. Ott is néhány pofozás és mély torok közt meg kell szeretgetni vigasztalni a nőt, aki erre nagy szexuális gerjedelmet érez. ~bocsi elkalandoztam, ha van rá igény írhatok majd a BDSM-ről is~ X'D

Honnan a név?

1973-ban Stockholmban két rabló megtámadott egy bankot, túszul ejtett négy alkalmazottat, majd öt és fél napig fogva tartotta őket. A 131 órán át tartó összezártság különös hatással volt a túszokra: annyira megkedvelték fogva tartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek a rablók jogi védelmének költségeire. A Stockholm szindróma történettel kapcsolatban sok álhír keletkezett, a legelterjedtebb, miszerint egy volt túsz később el is jegyezte magát az egyik bűnözővel. A Stockholm-szindróma Helsinki-szindróma néven is ismert; több helyen így hivatkoznak a túszejtések áldozatainál megfigyelt különleges jelenségre.

Nem csak túszokban alakulhat ki!

A Stockholm-tünetegyüttes nemcsak túszokban alakulhat ki, hanem például szektatagokban, rendszeresen megvert feleségekben (hm) és testileg vagy lelkileg bántalmazott gyermekekben (előző gyerekverős keresztényes cikkemben is szóba jött a dolog) is. A vonzalom akkor alakul ki, ha az áldozat komolyan fenyegetve érzi magát, ha nem tud elmenekülni, ha valójában senki mással, hanem csak a bántalmazójával van kapcsolata, s annak oldaláról az erőszakon kívül némi jelentéktelen kis kedvességet is tapasztal. A lélektani magyarázat szerint a Stockholm-szindróma a védekezés egyik formája. Az áldozat jól tudja, hogy sorsa fogva tartójának a kezében van, ezért megpróbálja elérni, hogy az illető elégedett legyen vele, mert így talán több esélye van a túlélésre. Ehhez azonban bele kell élnie magát a rajta uralkodó személy helyzetébe. Ha a terror sokáig tart, akkor az áldozat annyira átveheti támadójának a nézőpontját, hogy már nehezére esik elszakadnia tőle.

Az áldozat öntudatlanul is megpróbálja, hogy támadójában az embert, méghozzá a „jó embert” lássa, mert ha meg tudja győzni magát arról, hogy a fogva tartója tulajdonképpen jó ember, akkor az a reménye is erősödik, hogy támadója, fogva tartója nem is fogja bántani őt. Így az áldozatok hajlamosak rá, hogy kisebbítsék támadójuk erőszakosságát, egyszersmind eltúlozzák annak kedves voltát, megpróbálják a szerencsétlen embert, az „áldozatot” látni benne, sőt arra is képesek, hogy önmagukat hibáztassák az elszenvedett bántalmazásért.

Az áldozat gyűlölni kezdi azokat, akik megpróbálják kiszabadítani őt – túszejtéskor a rendőrséget, ha pedig valamelyik családtagja terrorizálta őt, akkor a segíteni próbáló ismerősöket vagy a pszichológust. Ez egyrészt a támadóval való „azonosulásnak” a következménye, másrészt pedig annak, hogy az áldozat fél feladni az ugyan rossz, de legalább stabil állapotát egy bizonytalan kimenetelű váltás kedvéért. Mivel a Stockholm-szindróma ilyenformán sokszor a menekülést is megnehezíti, fontos, hogy az áldozatok megértsék: a bántalmazóik iránti érzelmeik ugyan természetesek, de nem egyebek egy veszélyhelyzetre adott ösztönös védekezési reakciónál. Szerintem ez rettenetesen durva. El sem tudom képzelni hogy én tudnék-e valaki olyat szeretni aki fogva tart és kínoz O__o". Mondjuk már fentebb is láthattuk hogy nem mindenkinél van ez így...

Natascha Kampusch: marhaság az egész Stockholm-szindróma dolog

Ha meghalljuk a Stockholm-szindróma szót, rögtön Natascha neve és ügye ugrik be mindnekinek. Aki nem tudná : Ő egy osztrák lány volt, akit 8 éven át tartott fogva el rablója, Wolfgang Priklopil, tíztől tizennyolc éves koráig. A lány önéletrajzi könyvében mesél szörnyű megpróbáltatásairól. A könyvet meg lehet venni amúgy de itt van pár idézet belőle:

"Amikor 12 éves lettem, el rablóm viselkedése drámaian megváltozott. Úgy kezdett bánni velem, mintha mocskos és undorító lennék; belém rúgott vagy megütött amikor csak elsétált mellettem. Mindennapos büntetésem részként szexuálisan is zaklatott.

Tisztán emlékszem arra, amikor annyiszor megütött, hogy hallottam a csontom roppanását. De nem éreztem semmit. Akármikor nekem esett, olyan volt, mintha elhagynám a testem, és messziről néznék egy 12 éves lányt.

Néha töprengően rám nézett, és azt mondta 'Milyen nevetséges, hogy nem adtak hozzád használati utasítást'."

* * *

"Amikor nőni kezdett a mellem, arra kényszerített, hogy meztelenül végezzem a házimunkát odalent. Egyébként is szinte mindig félmeztelen voltam: tudta, hogy így nem rohannék ki az utcára, akkor se, ha lehetőségem volna rá, és igaza volt."

* * *

"14 éves voltam, amikor először aludtam vele. Magához bilincselt, de nem a szexért. A férfi, aki megvert és bezárt a pincébe mást akar: egyszerűen kellett neki valaki, akihez odabújhat."

* * *

"Attól félt, hogy a hajszálaim elárulhatnak, ezért kényszerített, hogy nejlonnal takarjam el a fejem. Viszkettem, melegem volt, szenvedtem, így kopaszra nyírtam magam. Többé nem volt gond a hajszálaimmal."

* * *

"Ha megemlítettem a szüleimet, dührohamot kapott. 'Én vagyok a családod! Én vagyok a mindened! Nincsen múltad, én teremtettelek!'"

* * *

"15 évesen kétszer hasba vágtam. Először döbbenten nézett rám; aztán elkezdett fojtogatni – semmi esélyem nem volt ellene."

* * *

"Többször öngyilkos akartam lenni. 14 évesen többször próbáltam felakasztani magam különböző ruhadarabokkal. 15 évesen fel akartam vágni az ereimet egy nagy varrótűvel. 16 évesen a melegítőlapra halmoztam papírt és wc gurigákat, hogy a füst végezzen velem. De a túlélőösztöneim erősebbek voltak; egy párnát az arcom elé tartottam, és nedves ruhát dobtam a lángoló papírra."

* * *

"15 éves koromtól Prikopil néha kivitt magával a házból. Egy kirándulás az erdőbe, ahol senki sem járt; egy kis úszás a szomszéd medencéjében, amikor nem voltak otthon. Mérhetetlenül hálás voltam az ilyen apróságokért. Most is az vagyok.

Egy napon így szóltam hozzá: 'Megbocsátok neked, mert mindenki követ el hibákat.' A férfi, aki elrabolt, elszakított a családomtól, és elvette a személyiségemet, az új családommá vált."

* * *

"16 évesen mély depresszióba estem. Néha Prikopilnak kellett kirángatnia a föld alatti szobából – ahol a mai gyakran alszom. Órákig csak sírtam, és arra sem volt erőm, hogy felkeljek."

Akit érdekel a könyv meg lehet venni: 3096 nap a címe. Én tuti meg fogom venni mert nagyon érdekel. Ez a könyv amolyan önéletrajz, amiben a tíz éves korától tizennyolc és fél éves koráig sötét betonpincében fogvatartott híres osztrák lány elmeséli megpróbáltatásai történetét és kiderül mi az a beteges hiányérzet amit el rablója iránt érez mostanában. A lány ebbena szobában raboskodott:

Natascha Kampusch azt mondja, csak a romantikus lányregényekben és a brazil szappanoperákban léteznek angyalian jó és ördögien rossz teremtmények, a valóságban azonban semmi sem fekete vagy fehér, hanem millió egyéb apró árnyalatból áll össze. Wolfgang Priklopil sem volt gonosz szörnyszülött: bűnöző volt, pszichésen sérült, hibát követett el, szörnyűségeket művelt. Ugyanakkor viszont volt egy emberi oldala, mint mindnyájunknak: tökéletességre törekedett, precíz volt, hagyománytisztelő, imádta az anyját, csodálatos ajándékokkal ünnepelte a szülinapokat és a karácsonyokat, komoly kockázatot vállalt, hogy mosolyt csaljon rabszolgája arcára, amikor hat-hét év után magával vitte őt útjaira. Legbelül semmi mást nem akart ez a brutális Jekyll-Hyde, mint hogy valaki feltétel nélkül szeresse és elfogadja.

Erőszakkal persze nem tudta elérni ezt, Natascha viszont tudatosan törekedett arra, hogy ne gyűlölje az emberrablót. “A gyűlölet nem neki árt, hanem nekem. Egyrészt, mert egyelőre itt kell vele élnem és alárendelt helyzetben vagyok, másrészt pedig azért, mert a gyűlölet megbetegít, frusztrálttá és boldogtalanná tesz. Nem kell szeretni, nem kell gyűlölni: el kell fogadni, hogy most ez van, ki kell bírni, túl kell élni” – írta Natascha, és különféle stratégiákat fejlesztett ki a túlélése érdekében.

Az ember úgy működik, hogy extrém körülmények között alkalmazkodik környezetéhez – a gyerekeknek ez még könnyebben megy, mint a felnőtteknek. Egy pszichopata beteg fantáziájának maximálisan kiszolgáltatva élni nyolc és fél éven át abszolút kimeríti az “extrém körülmények” jelentését, és Natascha természetesen végig tisztában volt a helyzet szürreális mivoltjával. Mégis tudta, hogy az egyetlen esély a túlélésre, ha alkalmazkodik a helyzethez, minden tiltás és szankció ellenére pedig igyekszik önmaga maradni eközben.

Voltak apró hatalmi játékok, amikben nem engedelmeskedett soha Priklopil parancsainak: nem volt hajlandó mesternek, úrnak, istennek szólítani, és nem térdelt soha elé, hiába kényszerítette őt erre kegyetlen módszerekkel az emberrabló. Natascha állítja, hogy Priklopil nem törte meg, hiába próbálta megölni magát többször is a 3096 nap alatt reménytelenségében. Bármennyire is abszurdan hangzik, egy testi-lelki szenvedésekkel teli rabságban, ahol nincs esély a szabadulásra, az öngyilkosság az egyetlen szabad döntés. Az életösztön viszont minden esetben erősebb volt a halálvágynál.

A társadalom persze szeretné szívtelen, tajtékzó szörnyetegként látni Wolfgang Priklopilt, és elvárják áldozatától, hogy szenvedélyesen gyűlölje őt. Miért? Natascha szerint azért, mert a rosszt, a gonoszt jobb magunkon kívül, egy távoli dimenzióba helyezni, messziről gyűlölni, akár egy emberi környezetből kivetett sejtet: elfeledve, hogy a világon több millió gyerek és nő él zsarnok mellett, és képtelenek kiszakadni a családon belüli erőszak ördögi köréből, hiába nem áll betonajtó az útjukban.

Ha azt mondjuk, Hitler nem szerethette a gyerekeket és Sztálin nem lehetett gyengéd az állatokkal, úgy érezzük, mi egészen más, jobb emberek vagyunk ezeknél a szörnyeknél, akiket kivet magából a társadalom. Amikor valaki elismeri el rablója pozitív személyiségjegyeit és saját túlélése érdekében elcsitítja indulatait, akkor a közvélekedés szerint sérült, beteg emberré vált, még neve is van a pszichés zavarnak: Stockholm-szindróma. “Bűnöző volt, kegyetlen volt, elrabolta a fiatalságomat, de akkor is ő volt az egyetlen ember, akivel nyolc és fél éven át naponta beszéltem” – fejti Natascha, aki megkönnyebbült, amikor Priklopil a vonat alá vetette magát.

Sokan nem értették azt sem, miért csapott le a házra, ahol rabságban élt: egyszerűen nem akarta, hogy valami perverz megvegye és Priklopil múzeumot csináljon belőle, másrészt a házat ő gondozta, építgette, szépítette, így aztán 3096 nap alatt az otthonává vált. Önálló akart lenni és felnőttként egyedül élni.

Idézetek még

"18 éves voltam, amikor egyik nap kinn dolgoztunk a kertben, és ezt mondtam neki: 'Nagyon hálás vagyok, amiért nem öltél meg engem, de ez így nem mehet tovább. Egyikünknek meg kell halnia; nincs már más kiút. Vagy ölj meg, vagy engedj el.'

Prikopil megrázta a fejét, és csak ennyit mondott: 'Sosem tennék ilyet. Tudod jól.'

Mély levegőt vettem, és kimondtam azt, ami mindent megváltoztatott. 'Annyiszor próbáltam már megölni magam – de minden jobb lenne, ha te ölnéd meg magad. Úgysem lesz más választásod.'

Abban a pillanatban valami meghalt benne. Láttam a kétségbeesést a szemében, ahogy némán elfordult, és alig bírtam elviselni. Egy bűnöző volt – de csak ő volt nekem a világon.

Azt mondtam neki, 'Ne aggódj. Ha elszökök, egy vonat elé vetem magam. Sosem sodornálak veszélybe."

* * *

"A világ, ahová visszatértem, nem ugyanaz volt, amit elhagytam. És én sem voltam ugyanaz. Semmi sem volt ugyanaz.

Aznap este elvittek egy hotelba. Csak egy dologra tudtam gondolni: valahol a férfi, aki több mint 8 évig az egyetlen ember volt az életemben, öngyilkosságra készül.

Másnap hallottam a híreket a rendőrautóban, amivel Bécsbe vittek: elrablóm egy vonat elé vetette magát.

Felemeltem a fejem és kinéztem az ablakon. Vettem egy nagy levegőt, kinyújtottam a karjaimat. Melegség és biztonságérzet áradt szét bennem. Szédültem. Wolfgang Prikopil már nem élt. Vége volt. És én szabad lettem."

-További cikkek a témában:

1.) Itt

2.) Harry Potteres fanfic nagyon jó és témába vág :Đ Nem tudtam abbahagyni! (Elég ritka az ilyen nálam) Ebben az írásban Malfoy "vesz,, magának egy feleséget aki kissé szubmisszív és rendesen bemutatja általában milyen egy ilyesfajta aktus. ~rajongó tekintet~

3.) Még egy eset emberrablás kapcsán

Remélem mindenkinek kielégítettem a kíváncsiságát, ajánlom a könyvet vegyétek meg és a fanfic novellát olvassátok el mert nagyon jó! :)

Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2010. március 15.

Pontosság

ellenőrzött