Darkness of tales

Ma kettő poszttal jelentkeznék (végül is fél óra múlva kedd:D) mert holnapom nagyon zsúfolt lesz. Amit eredetileg akartam holnapra, az még nagyon vázlatszerű, így marad jövő hétre. Múlthéten egy nap nem tudtam írni (amiért megint csak elnézést Káin.), így most nem akartam borítani a menetrendet. Két, a napokban született saját irományomat mutatnám be. Csak bátran azokkal a kritikákkal.:D

Radír

Paraziták?
Pusztítsd el a kis szörnyet,
javítsd ki azt a tévedést,
azt a torz hibát,
töröld el, ahogy a radírod eltörli a ceruza nyomát.
/Radír/
Torz vagyok,
és te torz vagy?
Paraziták!

Boldogok vagyunk, de a világ elkárhozik...

Én

És íme, itt a díszes falakon belül,
csendes, teliholdas éjszakán,
a szél hangjai elhaltak.
Csend volt a világban.

Itt a kissé romos, de pompázatos helyen nevettünk,
halkan, alig hallhatóan.
Énekünk lágyan szállt a csillagos éjszakában.
Hatan voltunk mi, az aranyifjak, a halhatatlanok...

És oh, bár örök életűek lettünk volna mi is,
akár azok a lények a mesékben,
akik kevélyen trónoltak a legmagasabb hegyek tetején.
Örökkévalóság csak ábránd.

A díszes drapériák között,
melyek eltakarták a rothadó, omladozó épületet,
a földön alak hevert.
Ő volt közülünk az egyik, a legvidámabb és legszebben éneklő. (A hetedik.)

Arca már alig kivehető,
emberi arcra már nem hasonlít.
Az ő árnyéka lengett a terem falai között,
hirdetve, hogy az emlékeinkben él
és emlékezzünk a boldog örökifjúra, aki mindig is volt...

De a szag, ami testéből árad,
az arca, ami már rég nem emberi.
Elcsúfította őt isten,
vagy talán csak magára hagyta...

S felállok Én a koszos, nyirkos padlóról,
nem bírom tovább, lelkem s testem túl gyenge.
Rohanok, ki a falak közül,
be a sűrű erdőbe, ahol korhadt fák szunnyadnak rég.

Nem vagyok már örökifjú,
nem vagyok igaz barát,
nem vagyok igaz (oh, én sosem voltam az...)