Nyarlathotep: Novella- A fekete macska

Nos, ma időm nagy részét Gris Grimly képeinek tanulmányozásával töltöttem és kellően hangulatban vagyok, ennek okán ma egy Poe novellát hoztam nektek olvasmányul. Jó borzongást! x)

A FEKETE MACSKA

Nem törődöm azzal, hogy mások is elhiszik-e ezt az eszeveszett és számomra mégis természetes történetet, amelyet most papírra akarok vetni. Bolond is lennék, ha elvárnám, hiszen még a magam érzékei se hittek a maguk tanúbizonyságának. Pedig nem vagyok őrült, és holtbiztos, hogy nem is álmodom. De holnap meghalok, és ma könnyíteni akarok lelkemen. Egyetlen célom, hogy őszintén, szabatosan, kommentár nélkül a világ szeme elé tárjak egy és mást, úgynevezett házi ügyeimet. És mégis ezek az események, ezek a kisszerű ügyek kínoztak, tettek tönkre és rémítettek engem. De nem bocsátkozom külön fejtegetésekbe. Számomra valósággal borzalmat jelentettek - lehet, hogy mások kevésbé borzalmasnak, inkább groteszknek fogják találni. De az is meglehet, hogy akad majd nálam nyugodtabb, logikusabb és kevésbé izgatott elme, aki az én fantazmagóriámat, olyan körülmények közt, amelyeket leírni is rettegek, egészen természetes okok és következmények magától értetődő egymásutánjának értékeli.

Gyermekkorom óta simulékonynak és emberszeretőnek ismertek. Kis pajtásaim sokszor ki is gúnyoltak, hogy "vajszívű" vagyok. Különösen az állatokat szerettem, és szüleim sok-sok új kedvenccel ajándékoztak meg. Időm java részét ezekkel töltöttem, és legboldogabb perceim azok voltak, amikor etettem és simogattam őket. Ahogy nőttem, úgy nőtt velem állatszeretetem is; és férfikoromban ez volt örömeim egyik fő forrása. Annak, aki valaha is örült egy hűséges és tanulékony kutya kedveskedésének, aligha kell sokat magyaráznom, hogy ebből milyen természetű és milyen mély öröm származik. Az állat önzetlen és önfeláldozó. Szeretetében van valami, ami szíven ragadja azt, akinek gyakran van alkalma az ember könnyelmű barátságával és nyomorúságos hűségével találkozni.

Korán nősültem, és nagyon örültem, hogy feleségemben sok rokon érzést találtam. Amikor megtudta, mennyire szeretem az állatokat, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy figyelmesen, kedvesen meg ne lepjen. Voltak madaraink, aranyhalunk, egy szép kutyánk, nyulaink, egy kis majmunk és egy macskánk.

A macska feltűnően nagy és gyönyörű állat volt, koromfekete, és meglepően okos. Olyan okos, hogy feleségem, aki csöppet sem volt babonás, gyakran emlegette azt a régi mesét, hogy minden fekete macska voltaképpen átváltozott boszorkány. Persze, sohasem mondta ezt komolyan, és most is csak azért említem, mert éppen eszembe jutott.

Plutó - ez volt a macska neve - volt a kedvencem és játszótársam. Magam etettem, és ő nyomon követett mindenütt a házban, bármerre is jártam. Nagy nehezen tudtam csak leszoktatni és visszatartani attól, hogy az utcán is el ne kísérjen.

Barátságunk ilyen formában évekig tartott. E hosszú évek alatt (el kell pirulnom, amikor ezt leírom) az iszákosság ördöge annyira elhatalmasodott rajtam, hogy természetemet és hajlandóságaimat teljesen megváltoztatta, és gonosz irányba terelte. Napról napra izgágább, ingerlékenyebb, komorabb, kíméletlenebb lettem, és mások érzéseivel semmit sem törődtem. Még feleségemmel is modortalan és kiállhatatlan voltam, szidtam, sőt végül meg is vertem. Persze, állataim is megérezték lényemnek e változását. Nemcsak hogy elhanyagoltam őket, de rosszul is bántam velük. De Plutó iránt még akkor is kíméletes voltam, és nem kínoztam úgy, mint ahogy minden lelkifurdalás nélkül kínoztam a nyulakat, a majmot, a kutyát, ha történetesen egyik vagy másik az utamba került. De szenvedélyem nőttön-nőtt - ó, van-e nagyobb csapás, mint az alkohol szenvedélye! -, és a végén már a macska, az öreg és öregségében zsémbes jó barát is megszenvedte gyilkos kedvemet.

Egy éjjel, amikor az egyik lebujból tökrészegen hazatántorogtam, úgy rémlett, hogy a macska kikerül. Elkaptam, és erőszakosságomtól úgy megijedt, hogy védekezése közben fogával felsebezte kezemet. Pokoli düh fogott el. Nem bírtam uralkodni magamon, feledtem igazi mivoltomat, és minden porcikámat ittas, állati gonoszság kerítette hatalmába. Mellényzsebemből elővettem zsebkésemet, nyakon ragadtam szegény jószágot, a kést kinyitottam, és szándékosan kivágtam egyik szemét az üregéből. Odavagyok, égek a szégyentől, reszketek, mialatt ezt az átkozott gonosztettet leírom!

Amikor reggelre kelve józan gondolkodásom visszatért, és elszállt az éjszakai tivornya mámora, bűnömért félig borzalom, félig megbánás fogott el... valami bűntudatfélét éreztem gyengén és homályosan, de lelkem legmélye mozdulatlan maradt. Újra a tobzódás örvényébe vetettem magam, és cselekedetem minden emlékét borba fojtottam.

A macska lassan-lassan magához tért. Az üres szemgödör, mit tagadjam, borzasztó látvány volt, de az állat fájdalmai elmúltak. Úgy járt-kelt a házban és a ház körül, mint azelőtt, de közeledtemre, mint várható is, vad rémület fogta el, és menekült. Régi érzéseimből annyi még megmaradt bennem, hogy eleinte fájt nekem az, hogy egy lény, amelyet úgy szerettem egyszer, ennyire meggyűlölt. De ez az érzés nemsokára ingerlékeny keserűséggé fajult. Végül is feltartóztathatatlanul úrrá lett rajtam a csak azért is szelleme. Ezt a szellemet a filozófia nem tartja számon, holott szent meggyőződésem, amelyben úgy hiszek, mint abban, hogy lelkem van, hogy a csak azért is az emberi szív ősösztönei közül való, az érzések felbonthatatlan elemei közt foglal helyet, és irányt szab az ember jellemének. Van-e valaki, aki nem követett el százszor is gonoszságot vagy ostobaságot csak azért, mert tudta, hogy nem szabad? Nem bizgat-e örökké valami, hogy legjobb szándékunk ellenére megsértsük a törvényt csak azért, mert tudjuk, hogy törvény?! Mondom, a csak azért is buktatott el végül engem is. A lélek kiolthatatlan vágyódása, hogy kínozza önmagát, hogy természetén erőszakot tegyen, hogy rosszat cselekedjék, magáért a rosszért: ez... ez hajszolt engem odáig, hogy végül elkövessem azt, amit elkövettem a vétlen állat ellen. Egy reggel hidegvérrel hurkot vetettem a nyakára, és felakasztottam egy fára. Felakasztottam sírva, szememből csak úgy patakzott a könny, szívem tele volt fájdalmas megbánással, és mégis felakasztottam, mert tudtam, hogy szeretett, tudtam, hogy nem adott okot tettemre, mert tudtam, hogy ezzel bűnt követek el, halálos bűnt, amely azzal fenyegeti lelkemet, hogy kirekeszti - ha ez lehetséges - a legkegyelmesebb és legfélelmesebb Isten határtalan kegyelméből.

Annak a napnak az éjszakáján, amelyen kegyetlen gaztettemet elkövettem, álmomból tűzilárma vert fel. Ágyam függönye égett. Az egész ház lángolt, és a veszedelemből csak nagy nehezen menekülhetett feleségem, szolgám és jómagam. A pusztulás teljes volt. Minden földi javam elhamvadt, és én halálosan kétségbeestem.

Nem vagyok olyan gyenge, hogy összefüggést keressek a szerencsétlenség és kegyetlenségem között. De mert a tényeknek egy láncolatát bontom részleteire, nem akarok egyetlen szemet sem kihagyni. A tűzvészt követő napon megnéztem a romokat. A házfalak, egynek kivételével, leomlottak. Ez az egyik szobafal volt, nem nagyon vastag, a háznak mintegy a közepén. Itt állt az ágyam feje. Derekasan ellenállt a tűznek, én úgy véltem, azért, mert nemrég vakolták. Nagy sokadalom gyűlt össze a puszta fal alatt, és az emberek aprólékosan és feszült figyelemmel vizsgálgatták a fal egyik pontját.

- Furcsa!... Hallatlan!... - hangzott többfelől, úgyhogy felkeltették az én kíváncsiságomat is, és odaléptem.

Bas-relief^[74] formájában a fal fehér felszínén egy óriási macska alakja domborodott ki. A dombormű bámulatosan pontos volt. Az állat nyaka körül kötél.

Első pillanatban, hogy erre a látományra (mert mi másnak nevezhetném?) esett a tekintetem, csodálkozásom és félelmem a végsőkig fokozódott. De azután gondolkozni kezdtem. Úgy emlékeztem, hogy a macskát a házzal szomszédos kertben akasztottam fel. A tűzilármára biztosan nagy tömeg özönlötte el a kertet, valaki levághatta az állatot a fáról, és a nyitott ablakon át szobámba dobta. Talán azért, hogy álmomból felverjen. A leomló falak belepréselték kegyetlenségem áldozatát a friss vakolatba; és a mész, a lángok meg az állati hullában levő ammóniák kerekítették ki a domborművet úgy, ahogy azt láttam.

Bár készségesen elhittem ezt az egyedül helyes és logikus magyarázatot, lelkiismeretemet mégsem tudtam ilyen könnyen megnyugtatni, és nem tagadhatom, hogy a dolog mély nyomot hagyott bennem. Képzeletem hónapokon át foglalkozott a macskával, és olyan érzéseket támasztott bennem, amelyek már-már a megbánással voltak határosak. Odáig jutottam, hogy már sajnáltam, hogy elvesztettem az állatot, és a lebujokban, ahol időmet eltöltöttem, mindig egy másik macskát kerestem, hasonlót az elpusztulthoz, hogy betöltse annak helyét.

Egy éjszaka, amint félkábulatban egy gyalázatosnál is gyalázatosabb lebujban üldögéltem, figyelmemet hirtelen nagy, fekete tárgy vonta magára. Ott trónolt a szobát szinte betöltő óriási hordón, amelyből gint vagy rumot mértek. Néhány percig meredten odabámultam, és főképpen azon csodálkoztam, hogy az előbb nem vettem észre ott azt a fekete valamit. Odatámolyogtam, és megérintettem. Fekete macska volt... Nagyon nagy... akkora, mint Plutó, amelyhez különben is rendkívül hasonlított. Csak éppen hogy Plutónak egy csöpp fehér szőre sem volt, míg ennek a macskának a mellén határozatlan körvonalú, nagy fehér folt világított.

Ahogy hozzányúltam, fölemelkedett, dorombolt, kezemhez dörgölődzött, és egyáltalán nagyon elégedettnek látszott. Ez volt hát az az állat, amelyet annyira kerestem. Fölajánlottam, hogy megveszem, de a kocsmáros semmit sem kért érte, nem is ismerte, soha nem is látta.

Eljátszogattam vele, simogattam, és amikor felkászálódtam, hogy hazamenjek, az állat magától követett. Hagytam, útközben meg-megálltam vele, lehajoltam, és megsimogattam. Alighogy hazaértünk, nyomban otthon érezte magát, és feleségem is mindjárt kegyeibe fogadta.

Ami engem illet, bennem rövidesen ellenszenv ébredt a macska iránt. Épp a fordítottja történt, mint amit vártam; nyilvánvaló szeretete - miért, miért nem - inkább undorított és bosszantott. Ez az undor és bosszúság végül keserű gyűlöletté vált. Kerültem a bestiát, és csak szégyenérzetem és az előbbi macskával elkövetett kegyetlenségem tartott vissza attól, hogy ne bántsam ezt is. Néhány hétig türtőztettem magam; nem rúgtam bele, nem bántottam, de napról napra fokozatosan növekvő utálattal néztem rá, és némán, mint a pestis leheletétől, menekültem gyűlöletes jelenlététől.

Kétségtelenül hozzájárult gyűlöletemhez, hogy már másnap reggel fölfedeztem: az új macska is félszemű, akárcsak Plutó volt. Feleségem ettől csak jobban szerette, hiszen ő - mint már említettem - csupa emberség, mint egykor én is voltam, és ez az emberség sok egyszerű, tiszta öröm forrása.

Én mind jobban és jobban megutáltam a macskát, az meg mind jobban és jobban szeretett. Olyan állhatatosan követte lépéseimet, hogy azt az olvasónak meg sem tudom magyarázni. Ha leültem, székem alá mászott, vagy a térdemre ugrott, és elárasztott kellemetlen hízelgésével. Ha felkeltem és elindultam, lábam közé tolakodott, és majdnem hasra estem. Vagy hosszú, hegyes körmével ruhámba kapaszkodott, és így szinte a mellemhez tapadt. Legjobban szerettem volna ilyenkor egyetlen ökölcsapással agyonvágni, de ettől visszatartott előbbi gaztettem emléke, de főképpen - be kell vallanom - az a rettenetes félelem, amellyel e bestia eltöltött.

Félelmem nem volt fizikai természetű - és mégsem tudom másképp magyarázni. Még itt... itt a siralomházban is szégyellem magam... szégyellem azt a rémületet és borzalmat, amelyet ez az állat keltett bennem, és amely a képzelhető legszörnyűbb rémlátássá fajult. Feleségem nemegyszer figyelmeztetett az állat mellén levő fehér foltra, amelyről már beszéltem, és amely az egyetlen különbség volt e furcsa állat és az elpusztított macska között. Az olvasó emlékszik, e fehér folt, bár nagy, de határozatlan körvonalú volt, később azonban szinte észrevétlenül formálódni, alakulni kezdett. Ez eleinte képzelődésnek, káprázatnak tetszett, de később határozott alakot és körvonalat öltött. Most is megborzadok, ha le kell írnom, hogy mihez hasonlított. Azért gyűlt bennem össze az idők folyamán az undor és a rémület, azért szerettem volna - ha mertem volna - megszabadulni a szörnyetegtől... azért... mert... kimondom... a mellén fehéren... elborzasztóan egy AKASZTÓFA rajzolódott ki!... AKASZTÓFA! Ó, a bűnnek és a rémületnek gyászos és irtózatos szerszáma... a haláltusának és halálnak eszköze!

És most igazán nyomorultnak, a nyomorultak legnyomorultabbjának éreztem magam. Egy oktalan állat... a társát megvetésre méltó módon pusztítottam el... egy oktalan állat okoz nekem, embernek, a nagy Isten képmásának ilyen elviselhetetlen fájdalmat! Jaj! Se nappal, se éjjel nem ismertem többé az áldott nyugalmat! Nappal a dög egy pillanatra sem tágított mellőlem, és éjjel óránként felriadtam kimondhatatlan félelmemben, hogy forró lélegzetét ott érzem az arcomon... egész rettenetes súlyával rám nehezedik... testet öltött lidércnyomás!... nincs erőm, hogy lelökjem magamról... örökre odafészkeli magát a szívem fölé.

Az efféle elviselhetetlen és gyötrő kínok nyomása elpusztította azt a kevés jót is, ami még bennem megmaradt. Gonosz gondolatok rajzottak körül magányomban - a legsötétebb, a legkísértetibb gondolatok. Meggyűlöltem és megutáltam az egész világot, az emberiséget; olykor kiszámíthatatlan dühroham vett rajtam erőt, teljességgel rabja voltam, és - jaj! - leggyakrabban panaszszót se ejtő, türelmesen szenvedő feleségemnek kellett mindezt elviselnie.

Egy nap valami házi munka úgy hozta magával, hogy lekísért a régi ház pincéjébe, ahol szegénységünkben laknunk kellett. A macska is velünk jött, és lefelé menet a lépcsőn belebotlottam, és majdnem elestem. Ez az őrületig feldühített. Felkaptam egy baltát, és megfeledkezve gyermekes félelmemről, amely eddig visszatartotta karomat, a macskára sújtottam. A csapás halálos lett volna, ha feleségem nem fogja le kezemet. A beavatkozás ördögivé fokozta dühömet. Kiszakítottam kezéből karomat, és ahogy csak tőlem tellett, fejbe vágtam. Egyetlen jajszó nélkül holtan rogyott össze.

A szörnyű gyilkosság elkövetése után az volt minden gondom, hogy óvatosan és nyomtalanul elrejtsem a holttestet. Tudtam, hogy se nappal, se éjjel nem vihetem ki a házból, hogy valamelyik szomszéd meg ne lássa. Többféle terv merült fel agyamban. Arra gondoltam, hogy feldarabolom és elégetem, másik tervem az volt, hogy elásom a pincében. Azután azt gondoltam, hogy jobb lesz, ha a kútba dobom, vagy talán ládába csomagolom, mint valami kereskedelmi árut, és a rendes úton egy emberrel elvitetem otthonról. De végül mindezt elvetettem, és sokkal jobb megoldást választottam. Elhatároztam, hogy befalazom a pincébe, mint ahogy a barátok tették a középkorban áldozataikkal.

A pince erre a célra nagyon is alkalmas volt. Nemrégiben vakolták, s a nyirkos levegőben a laza vakolat még meg sem szilárdult. Szerencsémre találtam egy kiugró szögletet, amely különösen alkalmas volt tervem kivitelére. Tűzhelyet vagy kéménynyílást akartak oda építeni, de azután újra elfalazták. Egy percig sem volt kétségem afelől, hogy itt minden nehézség nélkül kivehetem a téglákat, és miután a holttestet elrejtettem, újra visszarakhatom, anélkül, hogy bárki is észrevenné.

Számításomban nem is csalódtam. Feszítővassal könnyen kiszedtem a téglákat, és miután a holttestet, ahogy a hely engedte, a belső falnak támasztottam, minden különösebb nehézség nélkül helyreállítottam az építményt, ahogy eredetileg volt. Habarcsot, homokot szereztem, mindent, ami csak kellett, és mindent elkövettem, hogy az új vakolatot ne lehessen a régitől megkülönböztetni. Nagyszerűen sikerült! Amikor elkészültem vele, nagyon meg voltam elégedve. A legélesebb szem sem vehette észre a falon, hogy valaha is kibontották. A hulladékot a padlóról aggodalmas gonddal összeszedegettem, és diadalmas pillantást vetve magam köré, megdicsértem magam: "Végre egy munka, amely igazán nem volt hiábavaló!"

Legközelebbi gondolatom az volt, hogy a bestia után nézzek, amely annyi gyötrelmet okozott nekem, és amelyet már rég el kellett volna pusztítanom. Ha most szemem elé kerül, rögtön utolérte volna végzete, de úgy látszott, a ravasz dög megijedt haragomtól, és nem mert szemem elé kerülni. Le sem tudom írni, el sem lehet képzelni a mély, az áldott nyugalmat, amely lelkemre szállott, mikor a macska csak nem került elő. Lefeküdtem, eleinte féltem, figyeltem, hogy valahonnan előbukkan, de nem!... sehol se volt, és ez volt az első éjszakám hosszú, hosszú idő óta, hogy nyugodtan és jóízűen aludtam - aludtam! lelkemen a gyilkosság súlyos terhével is.

Elmúlt a második és a harmadik nap, és az én lidércem csak nem jelentkezett. Szabadon lélegzettem! A szörnyeteg eltűnt, örökre megszűnt a rémület! Nem tér vissza soha többé! Boldogságom határtalan volt. Sötét bűnöm alig zavart. A vizsgálat megindult ugyan, de a kérdésekre biztosan és könnyen megfeleltem. Házkutatást is tartottak, de természetesen semmit sem vettek észre. Vidáman és bizakodva néztem jövőm elé.

A negyedik napon váratlanul újabb rendőri bizottság jelent meg, hogy újabb szigorú házkutatást tartson. Biztos lévén a dolgomban, és feltétlen tudatában annak, hogy a holttestre nem találhatnak rá, csöppet sem ijedtem meg. Még csak izgatott sem voltam. A rendőrtiszt felszólított, hogy kövessem. Egy szögletet, egy zugot sem hagytak ki. A végén, már harmad- vagy negyedízben, lementek a pincébe is. Egy arcizmom sem rándult meg. A szívem olyan nyugodtan vert, mint alvó, ártatlan kisgyermeké. Keresztül-kasul jártam a pincét. Nyugodtan sétáltam, karomat mellemen keresztbe fontam. A rendőrség megnyugodott, és már éppen menni készült. Örömöm túlságosan nagy volt ahhoz, hogy magamba tudtam volna fojtani. Égtem a vágytól, hogy legalább egy - diadalittas - szót szóljak, és ártatlanságomról teljes bizonyítékot szolgáltassak.

- Uraim - mondtam, mikor már a lépcső felé haladtunk -, boldog vagyok, hogy eloszlattam minden gyanújukat. Jó egészséget és valamivel több udvariasságot kívánok önöknek. De mindemellett meg kell jegyeznem, uraim, hogy ez nagyszerűen épített ház. (Eszeveszett vágyakozásomban, hogy magam előtt is hencegjek, szinte nem is tudtam, mit beszélek!) Sőt mi több, páratlanul épített ház. Ezek a falak... ne siessenek, uraim!... ezek a falak szilárdan állnak! - És elkapatva hencegésemtől, a kezemben levő pálcával rácsaptam a falra, amely mögött egykor annyira szeretett feleségem holtteste állott.

De jaj! - Isten irgalmazzon és védjen meg ősellenségem karmaitól! - még el sem hangzottak ostoba és kérkedő szavaim, amikor válasz érkezett a sírbolt mélyéből. Eleinte halk és töredezett hang, mint egy gyermek elfojtott sírása, de azután hirtelen elnyújtott, hangos, meg nem szűnő jajongássá dagadt... irtózatos, állati, embertelen hang - üvöltés! - szívszaggató sikoly... félig a borzadály, félig a győzelem vonítása - hang! amely csak a pokolból szabadulhatott ki, az átokvert torkok hangja, a halálra ítélt és halálküzdelmüket vívó démonok rémkiáltása.

Felesleges elmondanom, hogy mit éreztem, gondoltam. Tántorogva a szemközti falnak dőltem. A rendőrcsoport - rémületében és iszonyatában - egy pillanatra szinte megmerevedett a lépcsők alatt. A következő pillanatban egy tucat erőteljes kar dolgozott a falon. A fal lezuhant. A már oszlásnak indult és alvadt vérrel lepett holttest ott állott a nézők szeme előtt. Fején vörösre tárt szájjal és tűzben égő, kimeresztett fél szemével ott ült az átkozott bestia, amelynek végzetes hatalma hajszolt a gyilkosságba, és amelynek áruló hangja juttatott hóhér kezére. A szörnyeteget is befalaztam a sírboltba!

Pásztor Árpád fordítása