Ködhajós: Egy fantazma és egy álom vers

A kórista lány

Valahol egy sárga templomban,
Énekel valaki fehér ruhában,
Lány szerzet ő, szép hanggal,
Kék szemével, fekete hajával.

Ott áll a kórusban,
Énekelve kitartóan,
Arca oly angyalian sima,
Száját elhagyta minden ima.

Én itthon várom az ágyamban,
Hanyatt fekve, megkötözve, szíjakban,
Lehunyva tartom a szemem,
Elzsibbadt már rég, a kezem.

Délután, mikor besüt a nyári nap,
Hazajön, elküldte őket a pap,
Levetkőzik, és leoldja köteleim,
Testét elborítják hálálkodó csókjaim.

Egész este szeretkezünk,
Beszélgetünk és nevetünk,
De reggel megint szíjakban ébredek fel,
És tudom, hogy ő már a kórusban énekel.

Harapós nő

Kristálygömbben láttam,
Hogy az árnyékvilágban
Él egy nőszemély,
Mely emberien szép.

Ősi bűvölet fogott el,
Míg néztem őt,
Csodálva, ámulva,
Égetően vágyakozva.

Eső után állt,
Térdig érő ködben,
Viharfelhők alatt,
Egy régi temetőben.

Fekete haja ázott,
Fésületlen és csapzott,
A vállára hullva engedi,
Hadd lássam gömbölyded fülét.

Az arca arányos,
Ívelt, sötét szemöldökök,
Pisze orr, formás ajak,
És egy rideg, húzós szempár.

Formás derék, Feszes combok,
Közepes a melle,
És gömbölyű a feneke,
Az egész testén telt idomok.

Öltözéke igen szerény,
Egy fehér ing,
Épp takarja a lényeget,
S egy pár fekete kesztyű.

Az ing ujjai felgyűrve,
A fekete kesztyű alá,
A szél finoman megfújja,
Az elázott inget rátapasztja.

De jaj,a lényeget
Még el nem mondtam,
Bőre fehér mint az inge,
És friss vérfoltos a teste.

Mellére szájától csorog,
A halandó élet nedve,
Ingén kéznyomok,
Látszik gyilkos kedve.

A karjain, ingén,
Mintha boncolt volna,
Sugárba terjed fölfelé,
A bennük lüktető lé.

Mintha észrevett volna,
A fogait kivillantva,
Felém nézett majd,
Tovább ment jóllakva.

Én még bámultam,
Az üres ködöt,
Utána egy ronggyal,
Letakartam a gömböt.