Shinigami: A japán irodalom nagyjai: Akutagava Rjúnoszuke

Úgy gondoltam, mivel nincs túl sok időm mostanában a munka miatt, így egy rövid cikkel és egy igencsak érdekes olvasmánnyal kedveskednék nektek. A cikk komplex lesz, mert ejtek pár szót magáról az íróról, egy művéről, illetve az abban szereplő lényekről.

Előrebocsátom, hogy a kappákról szóló leírás egy magyar barátnőmnek köszönhető, míg maga a mű fordítása a Terebess elektronikus tárában szerepel. Jó olvasást! :)

„- Hová futsz? - rivallt rá a férfi káromkodva, és karjával útját állta a hullák között botladozó, menekülni igyekvő nőnek, aki igyekezett őt félrelökni. A szolga azonban erőszakkal lefogta. A holttestek között némán, hangtalanul birkóztak egymással. A harc kimenetele egy percig sem volt kétséges. A szolga megragadta a nő karját - csirkelábszerűen sovány, csont és bőr kar volt - és erőszakkal hátraszorította: - Mit csináltál? Beszélj!”

Akutagava Rjúnoszuke... ahogy magyarosan írják (1892-1927)

Akutagava a Taishó-korszak japán írója volt; mégpedig a modern japán novella mestere. Nagyszerű stílusban megírt, pontosan kidolgozott történetei a sötét oldalról tanúskodnak. 1892 március 1.-én született Tokió európaiak lakta Kyóbashi negyedében. Itt élt egészen a haláláig. Apja tejesember volt, Tosizó Sinbara. Fia pedig sikeres íróként került a köztudatba. Egyetlen regényt sem írt, mást azonban annál inkább. Versek, esszék, egy kisregény és hét kötetnyi novella (több mint 150 darab) köthető hozzá. Írói munkásságának sötét oldalát pedig senki sem csodálhatja, állandó szorongásban élte le életét, hallucinációk, rémképek gyötörték, míg végül 1927-ben öngyilkos nem lett.

Visszahúzódó életéről kevés tudható, és novelláiból sem derül ki sok. „Csak író volt, nem történt vele más.” Nevét állítása szerint a Rjú (japánul: ryú) szó után kapta, amely sárkányt jelent. Ő maga pedig a sárkány havában, napján és órájában született idős szülei első fiú gyermekeként. Születése után azonban édesanyja megőrült, az apa pedig nem tudta vállalni a gyereknevelés nehézségeit. Anyai nagybátyja, Akutagava Micsiaki vette gondozásába a gyermeket, s mivel adoptálta, így az Akutagava családnevet már tőle kapta. 1903-ban elhunyt édesanyja, idegbetegsége egész életében kísértette; azon aggódott nem örökölte-e esetleg szülőjétől.

Sokat olvasott: ősi japán és kínai meséket, tradicionális történeteket. Ezek mellett pedig az akkori divatos szerzők: Mori Ogai és Nacume Szószeki (tőle a Macska vagyok-ot ajánlom!) műveit, illetve a modern nyugati irodalomból Baudelaire és Flaubert írásait forgatta szívesen. Yeats és Anatole France műveit pedig japánra fordította; jelentős munkája Anatole France Balthasar című művének tolmácsolása. 16 évesen barátaival folyóiratot alapított Sinsicsó, vagyis Új Gondolat címen. Szembefordult az akkor divatos naturalista írásmóddal.

1910-ben lett középiskolás. Itt ismerkedett meg sok más, később híres íróval. Ebben az évben jelent meg ráadásul a második Sinsicsó, melyben nem csak nyugati, hanem kortárs japán írók modern műveit is közreadták.

1913-ban beiratkozott a Tokiói Császári Egyetem angol szakára, ahová felvételi nélkül került be. Csak hogy mindenki átlássa ez mit is jelent: a jelenlegi és a régi időkben is iszonyatos hajtás folyt az oktatás, tanulás terén. A diákok állandóan külön órákra járnak, külön iskolákba, hogy minél jobb helyre kerüljenek. Na, Akutagava ide került felvételi nélkül. 1913 így vált írói pályafutásának kezdetévé.

Még diákként megkérte gyermekkori barátja, Yayoi Yoshida kezét. Ezt nevelője ellenezte, így 1916-ban eljegyezte Fumi Cukamotót. 1918-ban elvette, és lett is három gyerekük. Hiroshi, akiből híres színész lett, Takashi, aki elesett a II. Világháborúban, illetve Jaszusi, híres zeneszerző.

1916-ban tanulmányainak befejezése után a jokoszukai Tengerészeti Hadi Szakközépikolában oktatott angolt. Ugyan felajánlották neki a tanszék vezetését a kyúshúi egyetemen (Dél-Japán), de ő nemet mondott rá. Felesége mindeközben Akutagava nevelőszüleinél lakott. Később mindketten Kamakurába költöztek. Saját állítása szerint ez volt életének legszebb éve.

1919-ben tokiói családi házba költöztek - oda lyukadtunk ki ezzel, ahonnan elindult - és teljesen az írásnak szentelte az életét. 1921-ben, népszerűségének csúcsán megszakította írói karrierjét; négy hónapot töltött Kínában az oszakai (Észak-Japán) Mainichi Shinbun (japán napilap) munkatársaként. Az utazás azonban megviselte, betegségek kínozták, melyekből sosem épült fel teljesen.

Hazatérte után megírta leghíresebb elbeszélését, a Jabu no naka-t, vagyis „A bozót mélyében”-t. Kuroszava Akira ebből és a Vihar kapujában című művéről készített filmet, mellyel 1951-ben elnyerte a velencei Filmfesztivál fődíját. Hogy mit tudhatunk életének utolsó szakaszáról? Hanyatló fizikai és mentális állapot kísérte. Ekkori művei nagyja részt önéletrajzi ihletésűek, vagy naplórészletek. Mind befelé forduló, mutatják egyre elkeserítőbb állapotát. Utolsó műve 1927-ben látott napvilágot, a Kappa. Ezt szeretném most nektek bemutatni… Az író 1927-ben 35 évesen halt meg. Megmérgezte magát.

Mi is az a kappa?

Egy remek indok arra, hogy hova tűnt a gyerek. Viccen kívül a régi időkben a japán kisgyerekek egy bizonyos kor alatt nem számítottak még teljesen e világi lényeknek, (ebben van valami, mert kisgyerekként sokkal hajlamosabbak vagyunk bizonyos dolgok meglátására) hanem egyfajta olyan állapotban rekedt embereknek, akik még ingadoznak ez és a másvilág között. Ezért bármikor visszaküldhetők oda. (Na erről meg már nem fejteném ki a véleményem.) = Vízbe fojtották őket.

No de mi is az a kappa?

A Kappát más néven hívják még Kawatarōnak (ejtsd: kavataró; kb. "folyófiú") vagy Kawakonak (ejtsd: kavako; kb. "folyógyermek") is. Mondabeli lény, egyfajta vizimanó a japán mondavilágban. A sintó vallásban a suijinek (vízi istenek) egyike. A szőrös fajtáját Hyōsubénak (ejtsd: hjósz'be) hívják. Mint a skandináv "Näkkival", a germán "Neckkel" vagy a skót "Kelpievel", a Kappával is a gyerekeket ijesztgették, hogy figyeljenek a vizekben megbúvó veszélyekre.

Megjelenése:

Sok leírás gyermek méretű emberszabásúnak mutatja őket, bár testük gyakran inkább majoméhoz vagy a békáéhoz hasonló. Néhány leírás szerint arcuk majomszerű, míg mások teknőséhez vagy kacsáéhoz hasonló csőrrel ábrázolják. A képeken gyakran láthatunk a kappán vastag páncélt, és pikkelyes bőrt, melynek színe a zöldtől a sárgáig vagy a kékig terjed. Másik figyelemre méltó jellegzetessége a Kappáknak a csészealj-alakú mélyedés a fejük tetején, melynek mindig vízzel teltnek kell lennie, hogy a Kappa megőrizhesse erejét és hatalmát. Ha a mélyedés kiürül, a Kappa azonnal legyengül és ha nem töltik vissza a vizet, el is pusztul. A Kappák feltehetően Japán tavaiban és folyóiban laknak, és különböző vonásaik segítik őket ebben a környezetben, mint az úszóhártyás kezek és lábak. Néha azt is mondják, hogy halszagúak, és úgy is úsznak, mint a halak. Van egy kifejezés: "kappa-no-kawa-nagare" (kb. elsüllyed a kappa a folyóban), azt jelenti: a szakértők is hibázhatnak (~ "A lónak négy lába van, mégis megbotlik, stb).

Viselkedés:

A Kappákat gyakran láthatjuk, mint csíntalan bajkeverőket. Tetteik lehetnek viszonylag "ártatlanok", mint a hangos szellentés, vagy a bekukucskálás a nők kimonója alá, de lehetnek súlyosabbak is, mint termények ellopása, vagy gyermekek elrablása. Valójában a gyermek a falánk Kappák egyik kedvenc fogása, bár felnőtteket is esznek. Áldozataikat úgy fogyasztják el, hogy kiszívják belőlük a shirikodamájukat (ejtsd: sirikodama), ami egy mitikus labda az ánuszban :S . Manapság is, néhány japán városban és faluban táblákkal figyelmeztetnek a kappák felbukkanására a vizekben. Azt is mondják, a Kappák félnek a tűztől, és néhány faluban minden évben tűzijátékos fesztiválokat tartanak, hogy a lényeket elűzzék.

Úgy hitték, ha valaki szembe kerül egy Kappával, csak egy útja van a menekülésnek: a Kappák valamilyen okból megszállottan udvariasak. Tehát, ha mélyen meghajolsz egy Kappának, nagy valószínűséggel viszonozni fogja. Ahogy ezt megteszi, a feje tetején található kis mélyedésből kiömlik a víz, és a Kappa képtelen lesz kimozdulni a meghajlásból, míg a kis mélyedése újra tele nem lesz a élőhelyéből származó vízzel. Úgy hitték, ha egy ember tölti meg, a Kappa az örökkévalóságig szolgálni fogja őt. Mindamellett, a kappák nem teljesen ellenségesek az emberekkel. Kíváncsiak az emberi kultúrára, értenek és beszélnek japánul :) . Így néha kihívják azt, akivel találkoznak különböző játékokban, mint a shogi (ejtsd: sogi = japán sakk), vagy a szumó birkózás. Barátkozhatnak is emberi lényekkel felajánlásokért és ajándékokért, különösen uborkáért, ami az egyetlen étel, amiről tudjuk, hogy a Kappák jobban szeretik az embergyerekeknél :D . A japán szülők néha uborkákra írják gyermekeik nevét (vagy akár sajátjukat), és bedobják azokba a vizekbe, melyekről úgy hiszik, Kappák laknak benne, hogy lecsillapítsák a lényeket, hogy azok engedjék a családot fürdeni.

Ha "megszelídítették", a Kappa bármit megtesz az emberekért, például segít a gazdáknak öntözni a földjüket. Magasan jártasak a gyógyításban is, egy legenda szerint ők tanították meg az embereknek a "csontkovácsolást". Az ilyen jóindulatú vonásoknak köszönhetően szentélyeket emeltek a különösen segítőkész Kappák tiszteletére. Létezik még egy csel, hogy a Kappákat segítségre bírjuk. Az illem mély tisztelete nem engedi meg nekik, hogy megszegjenek például egy esküt; tehát, ha egy ember rászed egy Kappát, hogy segítségét ígérje neki, a Kappának nincs más választása, mint megtartani az ígéretét.

A kappák

Lomb Kató fordítása
Forrás: A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó, 1960
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Előszó

Ezt a történetet az egyik elmegyógyintézet lakója, a 23-as számú beteg meséli el annak, aki hajlandó meghallgatni. A beteg elmúlt már harminc éves, de kevesebbnek látszik. A tapasztalatok, amelyeket az átélt években szerzett... - de ezt talán hagyjuk. Miközben hosszúra nyúlt mondókáját nekem és S. doktornak elmesélte, térdére könyökölt, és ki-kitekingetett az ablakon. A vasrácsok mögött lombja vesztett tölgy nyújtogatta száraz ágait a hófelhőktől borított ég felé. Szavait alig illusztrálta mozdulatokkal, de ha például arról beszélt, hogy megijedt valamitől, mindig hátrarántotta a fejét...

Igyekeztem minél pontosabban visszaadni a hallottakat. Ha azonban valakit mégsem elégítenének ki a feljegyzéseim, forduljon a Tokiótól nem messze levő X. falu elmegyógyintézetéhez. A még fiatal 23-as számú beteg először udvarias főhajtással üdvözli, majd egy kárpitozatlan ülésű széken hellyel kínálja a vendéget, és szomorú mosollyal belekezd mondókájába. A végén pedig - mintha most is látnám arckifejezésének hirtelen változását -, a végén felugrik, és ökölbe szorított kézzel támad rá hallgatójára:

- Ki innen, te gazember! Te is csak egy semmirekellő, ostoba, irigy, kegyetlen, öntelt, szemtelen és undorító féreg vagy! Ki innen, te hitvány alak!

1

Három évvel ezelőtt, nyáron, hátizsákkal felszerelve vágtam neki a Hodaka-hegy megmászásának. A Kamikócsi-hőforrás szállodájából indultam el. Mint önök is tudják, a Hodaka-hegyre csak az Azusza-folyó völgyén át lehet feljutni. Jártam már máskor is ezen a hegyen, sőt a Jarigadake-hegyet is megmásztam. Ezért vezető nélkül vágtam neki az útnak, pedig olyan gomolygó, egyre sűrűsödő köd borította a folyó völgyét, mintha örökre el akarná rejteni a tájat emberi szemek elől.

Egyórai bolyongás után már habozni kezdtem: nem kellene-e visszatérnem a hőforrás vendéglőjébe. Csakhogy amíg a köd fel nem szállt, visszafelé sem vehettem az utamat. A párák meg percről percre jobban sűrűsödtek, tömörödtek. "Mégiscsak jobb lesz felfelé tartani" - határoztam el magamban, és folytattam utamat a folyó mentén sorakozó bambuszbokrok között.
A sűrű köd mindent eltakart a szemem elől. Csak itt-ott törte át a homályt egy-egy lecsüngő bükkfaág vagy fűzfalomb. Legelő lovak, tehenek is fel-felbukkantak előttem, de egy perc múlva újra elnyelte őket a gomolygó pára. Lábam is elfáradt, gyomrom is korogni kezdett. Hegymászó-ruhám, paplanom teleszívta magát a köddel, és elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Kénytelen voltam meghátrálni. A szikláról leomló víz csobogásának hangját követve visszafelé indultam a völgyben.

Egy víz melletti sziklán falatozni kezdtem a magammal hozott ennivalóból. Vagy tíz percig vesződtem, amíg fel tudtam nyitni egy marhahús-konzervet, és tüzet raktam az összegyűjtött száraz rőzséből. Közben az eddig olyan durcás köd lassan-lassan oszlani kezdett. Egy darab kenyeret rágcsálva karórámra pillantottam. Egy óra húsz percet jeleztek már a mutatók, de ennél sokkal meglepőbb volt, hogy kerek számlapjukra hirtelen egy arc árnyéka hullott. Ijedten hőköltem hátra, és - életemben először - egy kappával találtam szemben magam.

A mögöttem levő sziklán állt a kappa. Pontosan olyan volt, amilyennek a képeken ábrázolják. Egyik kezével egy nyírfa törzsét tartotta átkarolva, a másikat ellenzőül használta a szeme felett, és kíváncsian nézegetett felém.

Elképedve, mozdulatlanul bámultam rá egy ideig. A kappa is szemmel láthatóan megilletődött: keze meg sem rebbent a szemöldöke felett. Amikor felocsúdtam, villámgyorsan a kis szörnyre vetettem magam. Ugyanakkor a kappa is kereket oldott - legalábbis én azt hittem, hogy futásnak eredt. A valóságban azonban egyszerűen bukfencet vetett, és eltűnt a semmiben. Meghökkenve kezdtem kutatni utána a magasra nőtt bambuszbozótban, és egyszerre csak újra megpillantottam. Két-három méterrel arrább csücsült a fűben, és merően bámult rám. Ebben nem volt semmi meglepő. Annál jobban elképesztett a kappa testének színe. Amikor az előbb a sziklán megpillantottam, teljesen szürkének látszott, most meg tiszta zöld volt a teste.

- Állat! - kiáltottam fel, és újra rávetettem magam. A kis ördög azonban megint kicsúszott a karmaim közül. Még vagy fél óráig üldöztem dühösen, szikláról sziklára ugrándozva a bambuszbozótok között. A kappa azonban olyan fürge lábú volt, akár egy majom. Rohantam utána, és közben nemegyszer elvesztettem a szemem elől. A talaj is többször kicsúszott a lábam alól, és én elvágódtam a fűben. Amikor a kappa egy nagy vadgesztenyefa tövében találta magát, váratlan szerencsémre, vérben forgó szemű bika zárta el előle a menekülés útját. A kappa ijedten felkiáltott, és belebukfencezett a magas fűbe.

- Megvagy! - kiáltottam, és feléje rohantam. Úgy látszik azonban, valami gödörféle lappanghatott alattam, mert amikor ujjaim már csaknem a kappa síkos bőrét érintették, egyszerre feneketlen mélységbe zuhantam.

Olyan az ember, hogy a végveszély pillanatában is ostobaságok jutnak eszébe. Amikor elvágódtam, a hőforrás melletti Kappa-híd villant át az agyamon. Aztán... aztán már semmire sem emlékeztem. Mintha villám fénye hasított volna a szemembe, hirtelen elvesztettem eszméletemet.

2

Amikor magamhoz tértem, a hátamon feküdtem, és egész sereg kappa állt körülöttem. Az egyik, aki hatalmas csőre felett csíptetőt viselt, mellettem térdelt, és sztetoszkóppal hallgatta a szívemet. Mihelyt meglátta, hogy felnyitom a szememet, nyugalomra intett, azután hátraszólt a tömeghez:
- Quax, quax!
Valahonnan két hordágyat vivő kappa sietett elő. Ráfektettek a hordágyra, és hosszú úton cipeltek magukkal a kappák sorfala között. Az utca, amelyen vittek, alig különbözött Tokió főútvonalától, a Ginzától. Az út menti fák alatt különböző üzletek napellenző-redőnyei sorakoztak, és az utakon számtalan autó futkározott.
Hordágyvivőim csakhamar szűk keresztutcácskába fordultak be velem. Bevittek egy házba, amelyről később kiderült, hogy a csíptetőt viselő orvos, dr. Csakk otthona. Az orvos tiszta ágyra helyezett, és valami átlátszó orvossággal itatott meg. Tűrtem, hogy csináljon velem, amit akar, mert úgy fájt minden tagom, hogy meg sem tudtam mozdulni.
Csakk doktor kétszer-háromszor is meglátogatott mindennap. Átlag harmadnaponként felkeresett az a kappa is, akivel először akadtam össze. Mint kiderült, Baggnak hívták, és halászattal foglalkozott.
A kappák általában sokkal többet tudnak az emberről, mint mi róluk, talán azért, mert több embert ejtenek fogságba, mint mi kappát. Bár nem is tudom, hogy a "fogságba ejtés" helyes kifejezés-e. Tény az, hogy előttem többen jártak már ebben az országban, sőt olyanok is akadnak szép számban, akik egész életüket itt élték le. Hogy miért? Talán azért, mert a magunkfajta igen előnyös helyzetet élvez: munka nélkül is biztosítják számára a megélhetést. Egyszerűen azért, mert ember és nem kappa.
Bagg elmesélte, hogy egyszer egy fiatal útépítő munkás tévedt valahogy arrafelé. Feleségül vett egy nőstény kappát, és élete végéig ott maradt közöttük. Az asszony - mesélte Bagg - nemcsak a legszebb nő volt az egész országban, hanem férje felszarvazásában is hihetetlen ügyesnek bizonyult.
Egy hét múlva - az ország törvényei értelmében - letelepedhettem Csakk doktor tőszomszédságában, mint "külön védnökség alatt álló személy". Otthonom kicsi volt, de kedves és lakályos. Mondanom sem kell, hogy a kappák világának civilizációja nem nagyon különbözik az emberlakta országok (de legalábbis Japán) civilizációjától. Az utcára néző vendégszobában például kis zongora kapott helyet, a falon pedig bekeretezett rézkarc függött. Csak azt találtam kényelmetlennek, hogy nemcsak maga a ház, hanem a benne levő asztalok és székek is kappa-méretre készültek, úgyhogy a magamfajta úgy érezte magát az ilyen otthonban, mint valami babaházban.
Kis szobámban minden este kappául tanultam. Csakk és Bagg voltak a tanáraim, de nem egyedül ők jártak hozzám vendégségbe. Mindenki kíváncsi volt a "külön védnökség alatt álló személyre". Gyakran meglátogatott például egy Gael nevű üveggyári elnök, aki mindennap vizsgáltatta vérnyomását dr. Csakk-kal. Legjobban azonban Bagg-gal, a halásszal barátkoztam össze az első két hétben.
Egy fülledt-meleg nyári napon az asztal körül ülve beszélgettünk. Bagg hirtelen elnémult, még tágabbra meresztette nagy szemeit, és kitartóan bámulni kezdett. Meglepetten kérdeztem tőle:
- Quax, Bagg, quo quel quan? (Ami japánul körülbelül annyit jelent, hogy "mi ütött beléd, Bagg"?)
Bagg egy szót sem szólt, hanem tovább meresztette rám a szemét. Azután talpra ugrott, kiöltötte a nyelvét, és teste megfeszült, mint az ugrásra készülődő békáé. Egyre furcsábban éreztem magam, és felemelkedtem székemről, hogy egy ugrással az ajtón kívül teremhessek. Szerencsémre azonban látogatóm érkezett Csakk doktor személyében.
- Hé, Bagg, mi van veled? - szegezte szemét az orvos az orrcsíptetőn keresztül a másik kappára. Bagg, látható zavarban, bocsánatkérően emelte fel a kezeit:
- Elnézést kérek, igazán restellem! De olyan érdekes dolog megszeppenteni ezt az urat, hogy nem tudtam ellenállni a tréfa csábításának. Nagyon kérem az urat, ne nehezteljen érte!
3
Mielőtt elbeszélésemet tovább folytatnám, úgy érzem, meg kell állnom egy pillanatra, és meg kell magyaráznom: miféle lények tulajdonképpen a kappák. Nos, olyan állatok ezek, amelyeknek létezését egyesek még ma is kétségbe vonják. Én azonban, aki egy darabig a közelükben éltem, bizonyíthatom, hogy ilyesfajta kétkedésnek egyáltalán nincs helye. Fel lehet tenni most már a kérdést, hogy állatok-e a kappák vagy sem? Testük bőrét természetesen mindenütt rövid szőr borítja; kéz- és lábujjaikat uszonyos hártya köti össze, ahogy azt a "Vízitigris" sok más könyvvel együtt leírja. Testük hossza körülbelül egy méter; súlyuk általában húsz és harminc font között mozog, de dr. Csakk állítása szerint akadnak ötven fontnál nehezebb kappák is. A fejük teteje ovális alakú teknővé szélesedett, s ez a teknő az évek folyamán állítólag egyre keményebb lesz. Az idős Csakk teknőjének csakugyan egész más tapintása volt, mint a fiatal Baggénak. A legkülönösebb jelenség azonban kappáéknál a bőrük színe. Ez a szín nem állandó, mint az embernél, hanem a mindenkori környezethez alkalmazkodik. Zöld fűben például megzöldül, sziklák között szürkévé válik. Ezzel a jelenséggel nemcsak a kappáknál, hanem a kaméleonnál is találkozunk; talán azonos a bőrük szerkezete. Amikor e tényt felfedeztem, eszembe jutott, hogy a népi hiedelem szerint Japán nyugati részén zöldek a kappák, északkeleten pedig vörösek. Arra is visszaemlékeztem, hogyan tünedezett el előlem üldözés közben Bagg...
A kappák bőre alatt igen vastag lehet a zsírréteg, mert a "ruha" fogalmát annak ellenére sem ismerik, hogy földalatti országukban viszonylag alacsony (átlagban ötven fok Fahrenheit) a hőmérséklet. Persze ők is hordanak maguknál szemüveget, cigarettatartót, pénztárcát, miegyebet, ami azonban nem okoz különösebb kényelmetlenséget, mert a hasukon - akárcsak a kenguruknál - külön erszény szolgál erre a célra. Csak egy dolgot találtam meglehetősen furcsának: még ágyékkötőt sem hordanak. De Bagg, amikor egyszer erről kérdezősködtem nála, csillapíthatatlan nevetésbe tört ki:
- Mi meg éppen azt tartjuk nevetségesnek, hogy önök úgy takargatják magukat!
4
Lassanként elsajátítottam a kappák nyelvét, és megismerkedtem életmódjukkal, szokásaikkal is. Csak az maradt megfoghatatlan számomra, hogy ők nevetségesnek találják mindazt, amit mi komolyan veszünk, és halálos komolysággal kezelik azt, ami nekünk nevetséges. "Igazság" és "erkölcs" például komoly fogalmak az emberiség számára; a kappák azonban úgy nevetnek e két dolgon, hogy még oldalukat is fogják a kacagástól. Talán azért, mert a humorérzékük tökéletesen más, mint a miénk.
Egy ízben, amikor a születésszabályozás kérdését feszegettük Csakk doktorral, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy a csíptető is lepottyant az orráról. Mikor sértődötten tudakoltam e nagy vidámság okát, körülbelül ezt válaszolta (ha néhány apróbb vonatkozásban nem egészen pontos a tolmácsolásom, úgy ez csak azért van, mert még nem értettem meg a kappa nyelv minden kifejezését):
- Hát nem kacagni való, hogy egyedül a szülők szempontjai legyenek mérvadók ebben a kérdésben? Nem túlságosan önző dolog ez?
Nekünk, embereknek, viszont az a módszer tűnik fel rendkívül nevetségesnek, ahogy a kappák világában zajlik le a szülés. Nem sokkal e beszélgetés után meglátogattam Baggnak gyermekágyban fekvő feleségét. A szülés - akárcsak nálunk - orvos vagy bába segítségével folyik le. Amikor azonban megkezdődik a vajúdás, az apa ajkát a szülő nő... mondjuk, méhszájához illeszti, és hangosan bekiált, mint valami telefonkagylóba:
- Óhajtasz megszületni erre a világra? Gondold meg alaposan, az azután válaszolj!
Bagg is többször megismételte ezt a kérdést térdeplő helyzetben, majd az asztalon levő fertőtlenítőszerrel kiöblítette a száját.
A magzat nem lehetett a legkényelmesebb helyzetben, mert fojtott, alig érthető hangon felelte:
- Nem óhajtok megszületni. Egyrészt azért nem, mert nincs kedvem az ön idegbaját örökölni, másrészt pedig: helytelennek találom a kappa életformát.
Bagg zavartan vakargatta a fejebúbját, a bába pedig üvegcsövet illesztett a méhszájhoz, és valami folyadékot fecskendezett bele. A szülő nő megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben dagadt hasa összezsugorodott, mint valami léggömb, amiből kiengedték a hidrogént.
Mint a magzat válaszából sejteni lehet, a kappák megszületésük után azonnal beszélni és járni tudnak. Dr. Csakk beszélt nekem egy gyermekről, aki születése után huszonhat nappal már értekezést olvasott fel arról a kérdésről, hogy van-e isten, két hónapos korában azonban elhunyt.
Most beszámolok arról a nagy plakátról, amelyet a születésszabályozásról folyt vitánk után, Kappaország-beli tartózkodásomnak körülbelül harmadik hónapjában, az egyik utcasarkon pillantottam meg.
A plakát alján tíz-tizenkét kappa volt látható: részben kardot szorongattak, részben trombitáltak. A rajz felett a kappák óracsavarra emlékeztető betűivel hozzávetőleg a következő szöveg állt (itt megint lehetnek apróbb eltérések a valóságtól; én mindenesetre ezt jegyeztem fel a velem sétálgató diák-kappa, Lapp fordítása nyomán):
CSATLAKOZZ AZ EUGENETIKA ÖNKÉNTES KATONÁIHOZ!
EGÉSZSÉGES KAPPA FIÚK, KAPPA LÁNYOK,
VÁLASSZATOK BETEG KAPPÁKAT ÉLETTÁRSATOKUL,
HOGY ÍGY ELVÁGHASSUK AZ ÖRÖKLŐDŐ BAJOK ÚTJÁT!
Én persze nyomban kijelentettem Lappnak, hogy ez az út járhatatlan. Szavaim azonban nemcsak a diákot, hanem a plakátot olvasó többi kappát is harsány kacagásra ingerelték.
- Járhatatlan? - vetette ellene a diák. - De hiszen ön saját maga mesélte, hogy ez a szokás az emberek között is dívik! Vajon miért szeretnek bele cselédlányokba a gazdag úrfiak? Előkelő kisasszonyok miért választanak sofőröket? Nem az öröklődő bajoktól kívánnak-e ösztönösen megszabadulni? Nem nemesebb ügyért harcolnak-e vajon nálunk az eugenetika önkéntes katonái, mint azok, akik önöknél egy-két rőfnyi vasútvonal birtoklásáért gyilkolják egymást?
Lapp komolyan beszélt, oldala azonban csak úgy remegett közben a visszafojtott kacagástól. Csatlakozni akartam a nevetőkhöz, de hirtelen más, sürgősebb dolgom akadt; egy kappát kellett fülön fognom, aki elcsente a töltőtollamat. Ez azonban nem könnyű feladat, mert a kappák bőre igen síkos: a tolvaj kicsúszott a kezeim közül. Szúnyogszerűen sovány teste szinte kétrét hajolt, és elmenekült, még mielőtt megmarkolhattam volna.
5
Ennek a Lapp nevű kappának legalább annyi hálával tartozom, mint Baggnak, a halásznak. Nem szabad például elfelejtenem, hogy Lapp ismertetett meg a költő-kappával, Tokk-kal. A költők egyébként ott is hosszú hajat hordanak, akárcsak nálunk.
Gyakran jártam Tokk otthonába az időt múlatni. Cserepes alpesi növényekkel díszített, szűk szobácskájában Tokk versírogatással, cigarettázással töltötte napjait. A szobában rendszerint egy nősténykappa is üldögélt és kötögetett: Tokk a szabadszerelem híve volt, és nem nősült meg.
A költő mindig mosollyal üdvözölt, amikor meglátogatott (nem mintha egy mosolygó kappa olyan szép látványt nyújtana; eleinte legalábbis mindig végigfutott hátamon a hideg, ha ezt a mosolyt megpillantottam).
- Á, örvendek a szerencsének! Erre a székre üljön le, pajtás!
Tokk gyakran szóba hozta a kappák életének és művészetének kérdéseit. Meggyőződéssel hirdette, hogy átlagkappa életmódjánál butább dolog nincs a világon. Szülő és gyermek, férj és feleség, testvér és testvér csak egymás keserítésében talál gyönyörűséget. Különösen a családi rendszert ítélte a butaságok netovábbjának.
- Nézze csak, micsoda tökfilkó - sziszegte egyszer egy fiatal kappára mutatva az utca járókelői között, aki egy ugyancsak fiatal kappát, két - szüleinek látszó - idősebbet és további hét-nyolc hím- és nősténykappát cipelt fulladozva a nyakában. Én azonban - éppen ellenkezőleg - nagyon dicséretre méltónak találtam az ifjú kappa áldozatkészségét.
- Szóval, önben is megvannak azok a tulajdonságok, amelyek országunk méltó polgárává tennék! Erről jut eszembe: ön ugye szocialista?
Mi mást felelhettem erre mosolyogva, mint azt, hogy "qua", ami kappa nyelven "természetesen"-t jelent.
- Akkor helyeselnie kell, hogy egy lángészt áldozatul dobjanak száz közönséges ember kedvéért.
- De hát ön melyik izmusnak a híve végeredményben? - kérdeztem. - Valaki azt állította, hogy az anarchizmusé.
- Én? Én felsőbbrendű ember (ez pontosabban úgy hangzott, hogy "felsőbbrendű kappa") vagyok! - vágta rá Tokk diadalmasan.
Barátom a művészettel kapcsolatban is egyéni nézeteket vallott. Helytelennek tartott minden ellenőrzést a művészet felett; a "művészet a művészetért" elv híve volt. Ennek következtében a művésznek - szinte - az átlagembernél sokkal inkább jó és rossz felett kell állnia.
Tokk nem állt egyedül e véleményével, valamennyi költő-barátja többé-kevésbé osztotta nézeteit. Társaságban gyakran felkerestem a Felsőbbrendű Kappák Klubját. Költők, novellaírók, drámaírók, kritikusok, festők, szobrászok és műkedvelők adtak itt egymásnak találkozót, folytattak élénk beszélgetéseket a villanyfényes szalonban, s itt mutatták be időnként önelégülten egymásnak, hogyan is él a felsőbbrendű kappa.
Egy ízben például az egyik szobrász-tagot figyeltem meg, aki hatalmas tüskés pálma árnyékában egy fiatal kappát szorongatott, és játszadozott a nemi szervével.
Egy női novellista pedig az asztal tetején ürített ki a szemem láttára hatvan kupica abszintot. A hatvanadik után, sajnos, leesett az asztalról, és minden további nélkül kimúlt.
Egy szép holdvilágos este karonfogva tartottam Tokk-kal hazafelé a Felsőbbrendű Kappák Klubjából. A költő - szokása ellenére - borongós hangulatban, szótlanul lépegetett mellettem. Utunk egy kivilágított kis ablak előtt vezetett el. Az ablak mögött asztalkát pillantottunk meg, amely körül egy kappa házaspár vacsorázott, három-négy kappa gyermek körében.
Tokk mélyen felsóhajtott:
- Én szerelmi téren is felsőbbrendű kappának vallom magam, de ha ilyen családi jelenetet látok, mégiscsak elfog az irigység.
- Nem kerül ellentmondásba önmagával? - kérdeztem.
A költő az öt békés kappa által körülült vacsoraasztalt bámulta a kis ablakon keresztül, a holdfényes éjszakában.
- Azt hiszem, a tojásrántotta mégiscsak higiénikusabb dolog! - mondotta nagysokára.
6
A kappák szerelme tulajdonképpen egészen más, mint az embereké. A nősténykappa, ha meglát egy kedvére való hímet, üldözőbe veszi, és semmiféle eszköztől sem riad vissza, hogy elérje célját: a férfi megkaparintását. Magam is láttam ilyen önmagából kikelt nőstényt egy hím után rohanni. Sőt mi több: a fiatal nőt anyja, apja, fivérei és nővérei is segítették párja üldözésében. Szerencsétlen hímkappák! Még ha kétségbeesett menekülés árán meg is ússzák a dolgot, utána legalább két-három hónapig nyomják az ágyat.
Egy szép napon, amikor kis szobámban Tokk költeményeinek gyűjteményes kiadását lapozgattam, Lapp, a diák esett be az ajtón.
- Végem van, megcsíptek! - zuhant az ágyra, és fulladozva kapkodott levegő után.
Azon nyomban földhöz vágtam Tokk költeményeit, az ajtóhoz ugrottam, és elreteszeltem a zárat. Amikor azonban kikukucskáltam a kulcslyukon, láttam, hogy egy sárgára púderezett arcú, alacsony termetű nősténykappa még mindig ólálkodik az ajtó előtt.
Lapp ágynak esett, és egy hétig nálam maradt, sőt mi több, a csőre is teljesen elrohadt.
Néha az is előfordult, hogy hímkappa vesz nőstényt üldözőbe. De erre is csak a nő magatartása ingerli a hímet. Magam is láttam egy férfikappát őrjöngve rohanni egy nőstény után. A nő egy darabig szaladt előle, közben azonban meg-megállt és hátranézett; időnként pedig négykézlábra ereszkedett, és úgy kukucskált hátrafelé. A hím végül utolérte, és magához rántotta. Lerogytak a földre, majd egy idő múlva a férfi feltápászkodott. Milyen reményvesztett, bűnbánó, elkeseredett, megrökönyödött kifejezés ült az arcán! Ez a dolog azonban még aránylag jól végződött.
Tanúja voltam olyan jelenetnek is, amikor alacsony, kis kappa loholt egy nő után, miközben a nőstény az előírásos csábmenekülést színlelte. Egyszerre csak az egyik keresztutcából nagydarab hímkappa csörtetett elő. A nő, amikor meglátta, hozzárohant:
- Segítség! Segítség! Az a kappa meg akar ölni! - sikoltotta.
Mondanom sem kell, hogy a hatalmas termetű kappa azonnal rávetette magát az apró hímre, és leszorította az út kellős közepére. A szerencsétlen kétszer-háromszor a levegőbe markolt úszóhártyás kezeivel, majd lassan kimúlt, miközben a nősténykappa vigyorogva ölelte át a nagy hím nyakát.
Az ismerőseim körébe tartozó összes hímkappák ki voltak téve a nőstények üldözéseinek. Nem mentesült ez alól persze Bagg sem, akit - noha nős volt - ismételten elcsíptek a nősténykappák.
Csak a költő Tokk szomszédja, egy Magg nevű filozófus nem került egyetlenegyszer sem a körmeik közé. Talán mert a legcsúnyább kappa volt az egész országban, de talán azért is, mert alig dugta ki orrát az utcára; mindig otthon üldögélt.
Jómagam időnként elmentem Magghoz egy kis beszélgetésre. A filozófus állandóan egy bárszékszerű ülőalkalmatosságon gubbasztott sötét szobácskájában, és vaskos fóliánsokat olvasott színes lámpása fényénél. Egy alkalommal előhoztam a kappa-szerelem kérdését.
- Miért nem foganatosít a kormány szigorúbb rendszabályokat a hímkappák üldöztetésének megakadályozására? - kérdeztem.
- Részben azért, mert a kormányzati tisztviselők között túlságosan kevés a nősténykappa - válaszolta a filozófus. - A nőstények sokkal féltékenyebb természetűek, mint a hímek, és kevesebbet üldöznék férfitársaikat, ha nagyobb számban állítanák őket állami szolgálatba. Különben... az sem biztos, hogy ezzel célt érnénk. Az állami tisztviselőnők üldözőbe vennék hím kollégáikat.
- Akkor az olyan lény, mint ön, igazán szerencsésnek mondható.
Magg felemelkedett a székéről:
- Minthogy ön nem a kappák közül való - mondta sóhajtva, és megragadta kezemet -, persze nem értheti meg ezt a dolgot. De néha nem bánnám, ha ezek a félelmetes nősténykappák engem is üldözőbe vennének.
7
Gyakran jártam hangversenyekre is Tokk, a költő társaságában. A harmadik ilyen koncert örökre emlékezetes marad számomra. A hangversenyek általában úgy folytak le, mint Japánban szoktak a hasonló alkalmak: az amfiteátrumszerűen emelkedő széksorokban hím-és nősténykappák ültek, és kezükben a programot szorongatva adták át magukat a zene gyönyöreinek. Ezen a bizonyos harmadik hangversenyen Tokk-kal, a hozzátartozó nősténykappával és Magg-gal, a filozófussal ültem együtt a legelső sorban. A csellószóló elhangzása után szokatlanul aprószemű kappa lépett elfogulatlanul a színpadra. Hóna alatt kottaköteget szorongatott. Anélkül, hogy a programot meg kellett volna néznem, tudtam, hogy ez Krabakk, a neves zeneszerző. Látásból már ismertem: A Felsőbbrendű Kappák Klubjának tagja volt.
"Lied - Krabakk." (A kappák országában is általában németül nyomtatják a programokat.)
Krabakk lelkes tapsok közepette, könnyedén meghajolt előttünk, és nyugodtan a zongorához lépett, majd éppen ilyen magabiztossággal zongorázni kezdte egy saját szerzeményű dalát. Tokk, a költő véleménye szerint Krabakk a kappák országának legkiemelkedőbb, páratlan tehetségű muzsikusa. Engem persze a zenei képességein túl a szerző áradó lírája is érdekelt, és ezért feszült figyelemmel hallgattam a nagy domború zongora hangjait. Tokk és Magg talán még nagyobb elragadtatással várakoztak. Csak a társaságukban levő csinos (mármint a kappák szépségideáljának megfelelően csinos) nőstény gyűrögette - sőt idegességében hosszú nyelvével időnként végig is nyalta - a kezében tartott műsort. Tokk állítása szerint körülbelül tíz évvel ezelőtt sikertelenül üldözte a zeneszerzőt, és ezt még ma sem tudja megbocsátani neki.
Krabakk szenvedélytől izzó testtel, harciasan verte a zongorát, amikor a terem közepén váratlanul felhangzott egy messzecsengő hang:
- Elég volt!
Elképedve fordultam hátra. A hang minden kétséget kizáróan egy hatalmas termetű rendőrtől származott, aki kényelmesen terpeszkedett a leghátulsó sorban, és most stentori hangon ismételte:
- Elég volt!
Ezután... ezután először is kitört a botrány. "Rendőrterror!" "Játssz, Krabakk!" Folytasd, Krabakk!" "Marha!" "Állat!" "Takarodj innen!" "Menjen a fenébe!" - röpködtek a sértések, amelyeket csakhamar székek csattanása, emberi testek puffanása, műsorok, sörösflaskók, kövek és félig rágott uborkák zápora követett. Meghökkenve igyekeztem megtudni Tokktól: mi történt, de a költő is halálos izgalommal toporzékolt, széke ülésére hágva: "Folytasd, Krabakk!" "Folytasd!"
Ugyanezt tette a társaságunkban levő nősténykappa is, aki felejtve eddigi ellenséges magatartását, torkaszakadtából üvöltötte: "Rendőrterror"" Így kénytelen voltam Magghoz fordulni:
- Mi ez? Mi történt?
- Hogy ez mi? Hát ilyesmi nem ritka dolog minálunk. Tudja, hogy van az a festészettel meg az irodalommal - adta meg a magyarázatot egykedvűen Magg, miközben vállai közé húzta a nyakát, hogy kisebb célpontot nyújtson a körülötte röpködő tárgyaknak.
- A képek, az irodalmi alkotások önmagukért beszélnek, és mindenki számára könnyen érthetők. Ezért nálunk sohasem követelik a könyvkiadás vagy képkiállítások beszüntetését. Ezzel szemben a hangversenyeket erősen cenzúrázzák. A botfülű kappák ugyanis nem fogják fel, hogy a zene milyen súlyosan veszélyeztetheti a közerkölcsöt.
- És az a rendőr ért a zenéhez?
- Nem valószínű. De talán az imént hallott ritmus a szívdobogásra emlékeztette, amit akkor érez, amikor a feleségével lefekszik.
Közben a zűrzavar egyre fokozódott. Krabakk ülve maradt a zongora előtt, és büszke magatartással fordult felénk. Büszkesége azonban nem mentette meg attól, hogy fejét kénytelen legyen ide-oda kapkodni a feléje repülő különböző tárgyak elől. Két-három másodpercenként változtatnia kellett méltóságteljes pozícióján. Általában azonban megőrizte a nagy muzsikusra kötelező előkelőséget, csak apró szemei csillogtak vad fényben. Én magam... nos, én is kénytelen voltam Maggot használni pajzsként a röpködő tárgyak ellen, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és közben folyton faggattam a filozófust:
- Nem anarchikus jellegű kissé ez a cenzúra?
- Hát... szerintem haladóbb jellegű, minta többi országban! Vegyük például Japánt... Mindössze egy hónappal ezelőtt történt, hogy...
Ebben a pillanatban úgy találta fejem egy sörösüveg, hogy a filozófus "quack!" kiáltással (ez egy kappa indulatszó) eszméletlenül rogyott össze.
8
Saját magam számára is meglepő módon, nagyon megszerettem Gaelt, az üvegkonszern elnökét. Gael kapitalista volt a javából. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy az egész országban neki volt a legnagyobb pocakja. Amikor karószerű felesége és uborkasovány gyermekei társaságában egy karosszékben terpeszkedett, tökéletesen boldognak látszott. Időnként vacsorára hívott meg Pepp, a bíró, és Csakk, az orvos társaságában. Ajánlólevelei birtokában látogatást tettem több gyárban, amelyek vele vagy valamelyik barátjával álltak lazább-szorosabb kapcsolatban. Az üzemek között egy könyvgyár volt számomra a legérdekesebb. Amikor az egyik mérnök - egy ifjú kappa - társaságában beléptem az üzembe, és megláttam a vízierőmű által hajtott, óriási mechanizmust, még több elismeréssel hajtottam meg fejemet Kappaország gépiparának fejlettsége előtt. Megtudtam, hogy évente hétmillió kötet könyv kerül ki a gyárból. Legjobban azonban mégsem a könyvtermelés mennyiségi adatai leptek meg, hanem az a tény, hogy a rendkívül nagy mennyiséget milyen egyszerű módszerrel állítják elő. Kappáéknál ugyanis úgy készül a könyv, hogy a gépezet tölcsérszerű nyílásába papírt, tintát és valami szürkés port adagolnak. A gép, alig öt perccel azután, hogy ezeket a nyersanyagokat elnyelte, már önti is kifelé az in quarto, in octavo stb. szedett nyomdai ívek megszámlálhatatlan légióját. Miközben a feltartóztathatatlan lavinaként ömlő könyváradatot néztem, megkérdeztem a mérnököt: mi az a szürke por, amelyet a gép garatjába öntenek.
- A szürke por? Ó, az nem más, mint kiszárított és porrá-tört szamáragyvelő - legyintett az ifjú kappa, le sem véve tekintetét a fényesen csillogó fekete gépezetről. - Tonnánként két-három tallérba kerül ma a piacon.
Mondanom sem kell, hogy nemcsak a könyvgyártóipar dicsekszik náluk ilyen nagyszerű vívmányokkal. A képtermelés, zenetermelés is elért már ugyanerre a színvonalra. A gyakorlatban - mint Gaeltől megtudtam - Kappaországban egy hónap alatt hét-nyolcféle új gépet terveznek, amelyek lehetővé teszik egyre nagyobb mennyiségek termelését egyre kevesebb emberi erő igénybevételével. Ennek következtében a munkások és tisztviselők közül átlagban havonta negyven-ötvenezer az utcára kerül. Mégsem találkoztam egyetlenegyszer sem a sztrájk szóval az ország napilapjaiban, holott minden reggel végigolvastam őket. Minthogy ezt furcsának találtam, felhasználtam az alkalmat, amit egy - Pepp-pel és dr. Csakk-kal együtt - Gael házában elköltött vacsora nyújtott, és magyarázatot kértem.
- Megesszük őket - felelte közömbös hangon Gael, vacsora utáni szivarjával ajkai között.
Nem fogtam fel, hogyan érti, hogy "megesszük őket". Csakk doktor, aki csíptetője mögül felfedezte bizonytalanságomat, gyorsan magyarázattal szolgált:
- Megöljük ezeket az embereket, és a húsukat elfogyasztjuk. Olvassa csak el ezt az újsághírt! Ebben a hónapban kereken hatvannégyezer-hétszázhatvankilenc dolgozónak mondtak fel, és ezzel arányban csökkent a hús ára is.
- És szó nélkül hagyják magukat leölni? - kérdeztem.
- Mi mást tehetnének? Hiszen törvény írja elő, a "munkások és tisztviselők leölését szabályozó törvény" - felelte Pepp, aki savanyú arccal szemlélgetett egy cserépbe ültetett vadkörtefát.
Én mindezt persze visszataszítónak találtam. A házigazda azonban, sőt Pepp és dr. Csakk is, egészen természetesnek vélte ezt a megoldást. Sőt az orvos még el is nevette magát, és gúnyosan mondta:
- Hiszen csak országos méretekben mentesítjük őket az éhhalál és öngyilkosság kényelmetlenségeitől! Sokat nem szenvednek, mert csak egy kis mérges gázt szagolnak és kész.
- De hát azt a húst megenni!...
- Ugyan ne kerítsen már olyan nagy feneket a dolognak. Ha Magg hallaná, biztosan nagyot nevetne magán! Az önök országában talán nincs proletárlány, aki a húsát áruba bocsátja? Tiszta szentimentalizmus azon felháborodni, hogy a munkások húsát eszik.
Gael végighallgatta Csakk válaszát, azután felragadott egy szendvicses tálat a keze ügyében levő asztalról, és közömbös arccal felém nyújtotta:
- Nem parancsol egyet? Ez is munkáshússal készült!
Undorodva hőköltem vissza. Sőt mi több: Pepp és Tokk kacajától kísérve kirohantam Gael szalonjából. Viharral fenyegető, csillagtalan égbolt borult fölém. Öklendezve botorkáltam haza a lakásomra. Rosszullétem tanújelei ott fehérlettek az úton a koromsötét éjszakában.
9
Gael, az üveggyártó konszern elnöke azonban igen szeretetreméltó kappa volt. Gyakran kerestem fel vele együtt a klubot, amelynek tagja volt, és amelyben így több vidám estét töltöttem. Itt sokkal otthonosabban éreztem magam, mint a Felsőbbrendű Kappák Klubjában, amelyhez Tokk tartozott. Gael mondanivalóiból talán hiányzott a mélység, amely Maggnak, a filozófusnak gondolatait jellemezte, de a vele való beszélgetés egy teljesen új világot - egy tágabb, nagyobb világot - tárt fel előttem. Az elnök mindig jókedvűen szónokolt a kávéscsészéje felett, amelynek tartalmát színarany kanalával kevergette.
Egy ködös téli este is Gaellel beszélgettem. Szobájában hosszú szárú rózsák pompáztak a virágvázákban. Emlékszem: maga a berendezés szecessziós stílusban készült; a fehér asztalokat, székeket finom arany szegély díszítette. Gael a szokottnál is önelégültebb hangulatban, arcán széles mosollyal éppen az akkor hatalmon levő Quorax-kormányról beszélt. Magának a "quorax" szónak semmi értelme nincs; olyasfajta indulatszó, mint például a "tyűha!" Mégis így nevezték azt a politikai pártot, amelynek meghirdetett jelszava "Az Összkappaság érdekei mindenek felett!" volt.
- A Quorax Párt élén Roppé, a nagynevű politikus áll - mondotta Gael. - Bismarck nevéhez fűződik az a mondás, hogy "a legjobb diplomácia a becsületesség". Nos, ezt az elvet Roppé nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai vonatkozásban is érvényesíti.
- De hiszen Roppé beszédében...
- Hallgassa csak végig, amit mondani akarok! Az a beszéd persze elejétől végéig szemenszedett hazugság. Minthogy azonban ezt mindenki tudja, végeredményben semmi csorba sem esett a becsületességen. Ezt csak az ön fajtájának egyoldalú beállítottsága nevezheti hazugságnak. Ezzel szemben mi, kappák... no, de hagyjuk. Szóval, Roppénél tartottunk. Roppé irányítja a Quorax Pártot, Roppét viszont Kuikui, a Pou-Fou című napilap elnöke irányítja. (Ez a "pou-fou" ugyancsak értelmetlen indulatszó; körülbelül annyit jelent - ha mindenáron le akarjuk fordítani -, hogy "ejha!") Nehogy azt higgye azonban, hogy Kuikui a maga ura! Őt az én szerény személyem mozgatja.
- De hát... ne vegye rossznéven a szókimondásomat... de hát a "Pou-Fou" a munkások érdekeit képviselő lapnak hirdeti magát... Márpedig ha a lap vezetője, Kuikui, az ön irányítása alatt áll...
- A "Pou-Fou" szerkesztői természetesen a munkások érdekeit képviselik. Csakhogy ők kénytelenek alárendelni magukat a vezetőjüknek, Kuikuinak. Kuikui viszont nem nélkülözheti az én támogatásomat! - felelte Gael, és derült mosollyal játszadozott tovább színarany kanalával. Úgy éreztem, hogy sokkal jobban sajnálom a "Pou-Fou" munkatársait, mint ahogy Gaelt gyűlölöm.
Az üveggyári elnök, úgy látszik, kiérezte hallgatásomból ezt az együttérzést.
- Egyébként ne gondolja - mondta hatalmas pocakját előredugva -, hogy a "Pou-Fou" munkatársai maradéktalanul a munkások szempontjait képviselik! Végeredményben mi, kappák, saját érdekeinket minden más érdek fölé helyezzük... A dolog csak ott válik bonyolulttá, hogy az én személyem se független, én is valakinek az irányítása alatt állok... Sejti, kiről van szó? Szépséges feleségemről, Gaelné őnagyságáról.
Az elnök harsány kacajra fakadt.
- Ez biztosan nincs önnek kedve ellenére - mondtam.
- Hát, nem mondom, megelégedett vagyok. Ezt ugyan sohasem merném egy kappának bevallani, és önnek is csak azért mondom el, mert nem a kappák közül való.
- Egyszóval, a Quorax-kormány Gaelné őnagysága vezetése alatt áll.
- Hát ha így kívánja megfogalmazni... Az mindenesetre tény... hét évvel ezelőtt csupán egy nősténykappa miatt tört ki a háború.
- Háború? Hát ebben az országban is vannak háborúk?
- Legalábbis voltak. Sőt, a jövőben is lehetnek. Mindaddig, amíg szomszédaink lesznek...
Őszintén szólva, most először gondoltam arra, hogy Kappaországnak szomszédai is lehetnek. Gael magyarázatából kivettem, hogy a kappák ősidőktől fogva a Vidrákat tekintették esetleges ellenségeiknek, és hogy a Vidráknak olyan hadseregük van, amellyel kappáék nem tudnak megbirkózni. Roppant érdekelt ez a "Kappák kontra Vidrák" háború, mert sem a "Vízitigris" című tanulmány szerzője, sem Yanagida Kunio úr, a "Santo Mindasu" című mű írója nem emlékezik meg arról, hogy a Vidrák ilyen veszélyes ellenfelet jelentenek a kappák számára.
- A háború kitörése előtt - mesélte Gael - a két ország természetesen a legnagyobb éberséggel figyelte a szomszédja minden mozdulatát? hiszen kölcsönösen féltek egymástól. Ebben a feszült légkörben történt, hogy egy közöttünk élő Vidra meglátogatott egy kappa házaspárt. Itt az asszony titokban arra készült, hogy férjét, aki kicsapongó életmódot folytatott, eltegye láb alól. Talán az életbiztosítás fejében járó pénz is játszott bizonyos szerepet a dologban; nem tudom.
- Ön ismerte őket? - kérdeztem.
- Igen... izé... nem. Csak a férfit ismertem. A feleségem komisz gazembernek tartotta. Az én véleményem szerint azonban inkább őrült volt, mint gazember: remegett attól, hogy a nőstények karmaiba kerül. Tény az, hogy a nő ciánkálit kevert a férje kakaójába. Hogy, hogy nem, tévedés történt, és a kakaót a vendég Vidra hajtotta fel. Persze meghalt. Azután...
- Azután kitört a háború?
- Igen. A Vidra ugyanis, szerencsétlenségünkre, rendjeltulajdonos volt.
- Melyik fél győzelmével végződött a háború?
- Természetesen a miénkkel. Háromszázhatvankilencezerötszáz bátor kappa halt hősi halált ezért a győzelemért. A mi veszteségünk azonban meg sem közelíti az ellenségünkét. Nem is igen hordunk azóta mást, mint vidraprémet. Magam is kibővítettem üzletemet a háború alatt: üvegen kívül szénsalakot is szállítottam a frontra.
- Mire való a szénsalak?
- Mire való? Ennivalót csinálnak belőle. Mi, kappák mindent megeszünk, ha korog a gyomrunk!
- És a... ne vegye, kérem, rossznéven a megjegyzésemet, de a szegény kappák a fronton... Minálunk komoly botrány lenne az ilyesmiből.
- Nálunk se maradt el a botrány. Ha azonban én magam tálalom elő a dolgot, senki sem botránkozik meg. Magg, a filozófus szokta hangoztatni: "Megszűnnek bűneid, ha te magad bevallod őket." Azonkívül engem nemcsak önérdek, hanem hazaszeretet is lelkesített.
E percben egy fiatal klubszolga lépett asztalunkhoz, és mélyen meghajolt Gael előtt.
- Engedelmével, uram... becses otthona szomszédságában tűz ütött ki... - mondta monoton hangon.
- Tű... tűz... - ugrott fel rémülten az igazgató. Persze én is felemelkedtem székemről. A szolga higgadtan folytatta:
- Közben azonban már eloltották.
Gael követte a szolgát, és olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Egyszerre rájöttem, hogy utálom ezt az üveggyárost. E pillanatban azonban nem Gael, a nagykapitalista, hanem Gael, az egyszerű kappa állt előttem. Kivettem hát az egyik vázából egy csomó hosszú szárú rózsát és a kezébe nyomtam:
- Ha el is oltották a füzet, felesége őnagysága biztosan meg van rémülve. Legjobb lenne, ha hazamenne, és átadná neki ezeket a virágokat.
- Köszönöm - ragadta meg a kezemet Gael. Azután hirtelen elvigyorogta magát, és halkan hozzátette:
- A szomszéd ház az enyém volt. Most felveszem érte a tűzbiztosítási díjat.
Még most is magam előtt látom a vigyorát, amelyet sem megvetni, sem gyűlölni nem tudtam.
10
- Mi van veled, Lapp? Miért lógatod az orrodat?
A tűzvészt követő napon szobámban cigarettáztam. A szalon másik székén Lapp, a diák foglalt helyet. Egyek lábát a másikon nyugtatta, és olyan mélyre hajtott fejjel bámulta elmerülten a padlót, hogy rothadt csőre se látszott.
- Mondd már meg, Lapp, mi van veled!
- Semmi, ami szóra érdemes lenne - emelte végre fel a fejét Lapp, majd bánatos orrhangon folytatta:
- A múltkor véletlenül kipillantottam az ablakon, és minden különösebb szándék nélkül, csendben megjegyeztem: "Nini, nyílik a rovarfaló ibolya!" Nővérem erre eltorzult arccal támadt rám: "Szóval, rovarfaló ibolya vagyok! No és aztán?" Anyám meg, akinek szemefénye a nővérem, versenyt szórta vele a fejemre a szidalmakat.
- Miért hangolta le kedves nővéredet az a tény, hogy kinyílt a rovarfaló ibolya?
- Talán azt hitte, hogy a hímkappa fogására célzok vele. Azután atyai nagynéném, aki hadilábon áll anyámmal, ugyancsak beleavatkozott a dologba, és a helyzet egyre jobban elfajult. Mikor a perpatvart meghallotta apám, aki az év háromszázhatvanöt napján át be van rúgva, részrehajlás nélkül elkezdett mindannyiunkat püfölni. Ez azonban még mindig csak a kezdet. Öcsém elcsente anyám erszényét, és elvágtatott a moziba, vagy mit tudom én, hová. Én pedig... én igazán...
Lapp a kezébe temette arcát, és némán zokogott. Persze elfogott a részvét iránta. És persze Tokknak, a költőnek a családi rendszerről ejtett gúnyos megjegyzései is eszembe jutottak. Vállon veregettem Lappot, és minden igyekezetemmel vigasztalni próbáltam:
- Fel a fejjel, öregem! Ilyesmi a legjobb családokban is előfordul!
- De... de legalább a csőröm ne lenne elrohadva!
- Hát ezzel le kell számolnod! Gyere, menjünk el Tokkékhoz!
- Tokk úr megvet engem, mert én nem tudtam olyan bátran hátat fordítani a családomnak, mint ő.
- Hát akkor gyerünk el Krabakkhoz!
Az emlékezetes hangverseny óta igen összebarátkoztam a nagy zeneszerzővel, és így most hozzá cipeltem el Lappot. Krabakk sokkal fényűzőbben élt, mint Lapp, de sokkal szerényebben, mint Gael, a kapitalista. A szobája tele volt csecsebecsékkel - Tanagra-figurákkal és perzsa porcelánokkal -, és gyakran lehetett látni, amint saját fényképe alatt vígan játszadozott gyermekeivel a török stílusú pamlagon. Ez alkalommal azonban szétszórt és földre hányt papírszeletek között találtuk: összefont karokkal, zord arckifejezéssel meredt maga elé. Lapp, akárcsak Tokk, a költő, biztosan sokat járt már Krabakk otthonában. Most mégis megszeppent ettől a látványtól, és udvarias főhajtással üdvözölve a muzsikust, leült a szoba legtávolabbi sarkába.
- Mi baj van, Krabakk úr? - rontottam ajtóstul a házba.
- Hogy mi baj van? Az a baj, hogy marhák a kritikusok! Azt állítják, hogy az én lírai költeményeim nem érik utol Tokk verseit!
- De hiszen ön muzsikus!
- Hát igen, ezt a bírálatot még le is nyeltem volna. De azt merik állítani, hogy kettőnk közül Lokk a jobb zenész!...
Lokk muzsikus volt, akit gyakran hasonlítottak össze Krabakk-kal. Minthogy azonban nem volt tagja a Felsőbbrendű Kappák Klubjának, sohasem beszéltem vele. Fényképekről annál jobban ismertem horgas csőrű, jellegzetes arcát.
- Nem vitás, hogy Lokk is tehetséges. Az ő muzsikájából azonban hiányzik az az áradó, modern szenvedély, amely annyira jellemzi az ön szerzeményeit.
- Őszintén ez a véleménye?
- Hát persze hogy az!
Krabakk hirtelen felugrott, megragadott egy Tanagra-figurát, és a földhöz vágta. Lapp rémülten felsikoltott, és kereket akart oldani, Krabakk azonban intett, hogy félelemre semmi oka, és hűvösen folytatta:
- Azért beszél így, uram, mert éppen olyan botfülű, mint az átlag kappa. Én félek Lokktól.
- Ön? Ne játssza itt a szerényt!
- Ki játssza a szerényt, Még ha a kritikusokkal állnék szemben... De ön előtt? Én, Krabakk, lángész vagyok. Ebben a vonatkozásban nem félek Lokktól.
- Hát akkor mitől fél?
- Valami olyantól, amit magam sem tudnék nevén nevezni! Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy a csillagzattól, amely alatt született.
- Ez úgy látszik, túl magas nekem.
- Akkor megpróbálom másképpen megmagyarázni. Én Lokkra nem gyakorolok semmi hatást, magam viszont teljesen Lokk befolyása alatt állok.
- Ez csak azért van, mert az ön érzékenysége...
- Nem, nem, hallgasson csak végig. Itt nem érzékenységről van szó! Lokk csak olyant produkál, amiben hinni tud. Én meg mindig vergődöm. Lokk szempontjából a különbség talán csak kakasugrásnyi, számomra azonban mérföldnyinek látszik.
- De a "Hősi Szimfónia"... amit ön szerzett...
Krabakk még kisebbre húzta össze apró szemeit, és fitymálóan pislogott a diákra:
- Ugyan, hallgasson, kérem! Mit ért maga ehhez? Én ismerem Lokkot. Jobban ismerem, mint azok a kutyák, akik hason csúszkálnak előtte.
- Csillapodjék, kedvesem, csillapodjék!
- Ha tudnék! De folyton arra kell gondolnom, hogy egy számunkra megfoghatatlan lény elém, Krabakk elé helyezte Lokkot, hogy nevetségessé tegyen engem, Krabakkot! Magg, a filozófus világosan látja ezeket a dolgokat, pedig folyton poros fóliánsokban matat a színes lámpásai fényében.
- Tessék?
- Olvassa csak el most megjelent könyvét, a "Balga ember szavai"-t! Tessék, itt van! - mondotta Krabakk, és egy kötetet nyújtott, jobban mondva hajított felém. Azután karbafonta kezeit, és félvállról odavetette:
- Volt szerencsém!
Újra belevetettem magam az utcai forgatagba a végleg elcsüggedt Lapp-pal együtt. A járókelőkkel zsúfolt utcákon most is változatlanul ott álltak a különböző üzletek, a közömbösen sorakozó bükkfák árnyékában. Némán, minden cél nélkül lépkedtünk egymás mellett. Nemsokára a hosszú hajú poétába, Tokkba ütköztünk. Amikor megpillantott bennünket, zsebkendőt vett elő a hasán levő erszényből, és törölgetni kezdte a homlokát.
- Á, de régen láttam önöket! Éppen most készülök Krabakkot meglátogatni. Idejét sem tudom, mikor jártam nála!
Nem szívesen gondoltam a perpatvarra, ami a két művész találkozásából születhetne, s ezért óvatosan vázoltam Tokk előtt, hogy Krabakk milyen rossz hangulatban leledzik.
- Valóban? Akkor ma nem megyek el hozzá. Krabakk ugyanis gyenge idegrendszerű ember. Én is álmatlanságban szenvedek két-három hét óta.
- Nem lenne kedve sétálni velünk?
- Nem, most nem tudok. Jaj!
Tokk felsikoltott, és megragadta a karomat. Testét elöntötte a hideg verejték.
- Mi baj, Tokk?
- Történt valami, uram?
- Ú... úgy láttam, mintha egy zöld majom dugta volna ki a fejét annak az autónak az ablakából!
Aggódni kezdtem a poéta miatt, és azt javasoltam, hogy legjobb lenne felkeresnie dr. Csakkot a rendelőjében. Tokk azonban nem hajlott a tanácsomra. Gyanakvó tekintete hol az én arcomat, hol Lappét fürkészte.
- Igazán nem vagyok kapkodó valaki! - tört ki belőle. - Nagyon kérem, hogy ezt sohase felejtsék el. Hát viszontlátásra. Csakktól és társaitól pedig kíméljen meg a jósors!
Bizonytalanul bámultunk a távozó Tokk után. Azaz csak én bámultam, mert Lapp, a diák, egyszerre csak a forgalom kellős közepébe vetette magát, földig hajolt, és szétterpesztett lábai közül figyelte a járókelők, autók szüntelen áramlását. Már azt hittem, hogy ez a kappa is megbolondult, és ijedten rántottam egyenes helyzetbe:
- Mi ütött beléd? Mi bajod?
A diák megdörzsölte szemét, és várakozásom ellenére nyugodt, hűvös hangon válaszolta:
- Felülről olyan szomorú képet nyújt ez a világ, hogy megpróbáltam alulról szemlélni. De lentről is csak ugyanolyan...
11
A következő sorok a filozófus Magg "Balga ember szavai" című kötetéből valók:
"A Balga a többi emberről hiszi, hogy ostoba."
*
"Részben azért szeretjük a természetet, mert nem gyűlöl bennünket, és nem is féltékeny ránk."
*
"A legbölcsebben az él, aki megveti kora erkölcseit, míg ő maga azok szerint él."
*
"Legszívesebben azzal dicsekszünk, ami hiányzik belőlünk."
*
"Senki se tiltakozik a bálványrombolás ellen. Az ellen se tiltakozik senki, hogy őt magát piedesztálra emeljék. De a legmagasabb kegyben az részesült, aki nyugodtan tud megülni a piedesztálon, az ilyen ember pedig vagy balga, vagy csirkefogó, vagy hős." (Ezt a részt Krabakk a körmével aláhúzta.)
*
"Eszméinket, amelyekre az életben szükségünk van, talán háromezer évvel ezelőttről hoztuk magunkkal. A mi ténykedésünk kimerül abban, hogy fel-felszítjuk a régi parazsat."
*
"A bennünket jellemző dolgok rendszerint tudatfelettiek."
*
"Nincsen öröm üröm nélkül, nincs béke apátia nélkül."
*
"Önmagunkat nehezebb védeni, mint másokat. Aki nem hiszi, nézze meg az ügyvédeket."
*
"Gőg, kétkedés és szenvedély: háromezer év óta ez minden bűnek - és talán minden erénynek - forrása."
*
"A megelégedettséghez nem elég az anyagi igények csökkentése. Ha békében akarunk élni, szellemi igényeinket is csökkenteni kell." (Ennél a mondatnál is látható volt Krabakk körme nyoma).
*
"Mi, kappák még az embereknél is boldogtalanabbak vagyunk, mert az emberiség még nem ért el a fejlettségnek arra a fokára, amire mi elértünk." (Ennél a fejezetnél önkéntelenül elnevettem magam.)
*
"Tetteinket a képességeink szabják meg. Képességeink kritériuma a tett. Ebből a boszorkánykörből sohasem tudunk kitörni. Ezért irracionális egész életünk."
*
"Baudelaire, miután megőrült, egész életszemléletét egyetlen szóban foglalta össze: "asszony"! Őt magát azonban ez a szó nem magyarázza. Őt inkább az a tény magyarázza, hogy annyira bízott költői lángeszében, amely egész életén át eltartotta, hogy elfeledkezett egy mások szóról: a gyomorról." (Itt is megtaláltam Krabakk körme nyomát.)
*
"Ha abból indulunk ki, hogy az Ész a Kezdet és a Vég, akkor saját létezésünket is kétségbe kell vonnunk. Az a tény, hogy Voltaire - aki az Észt oltárra emelte - hosszú és boldog életet élt, önmagában bizonyítja, hogy az emberiség nem ért el a kappák civilizációjának fokára."
12
Egy viszonylag hideg téli délután eluntam a "Balga ember szavai" olvasását és elindultam, hogy felkeressem Maggot, a filozófust. Az egyik csendes utcakereszteződésnél szúnyogszerűen sovány kappát pillantottam meg, aki bárgyún támaszkodott a ház falához. Felismertem benne azt az egyént, aki annak idején elcsente a töltőtollamat. "Megvan" - szóltam magamban, és odakiáltottam egy kövér rendőrnek, aki éppen elhaladt mellettem:
- Igazoltassa csak le, kérem, azt a kappát! Ez lopta el a töltőtollamat egy hónappal ezelőtt!
A rendőr felemelte a jobb kezében tartott fütyköst (ebben az országban ugyanis kard helyett tiszafából készült fütykösökkel szerelik fel a rendőröket).
- Hé, halló! - szólt rá a gyanúsítottra.
Azt hittem, hogy a kappa kereket fog oldani, de tévedtem. Nyugodtan a rendőr elé lépett, és összefont karokkal, kihívóan nézett hol rá, hol rám. A rendőr hasonló nyugalommal füzetet halászott elő a hasán levő zsebből, és feltette a kérdéseket:
- Neve?
- Grokk.
- Foglalkozása?
- Tegnapelőttig levélkihordó voltam.
- Helyes. Ez az úr azt állítja, hogy ellopta tőle a töltőtollát.
- Igen, egy hónappal ezelőtt.
- Miért lopta el?
- A gyereknek akartam adni, hogy játsszon vele.
- És a gyerek?
A rendőr most nézett először szúrós szemmel az előtte álló kappára.
- Egy héttel ezelőtt meghalt.
- Megvan a halotti bizonyítvány?
A sovány kappa egy papírdarabot húzott elő a hasán levőzsebből. A rendőr átfutotta az okmányt, azután széles vigyorral vállon veregette a kappát:
- Rendben van. Bocsánat a zaklatásért.
Elképedve bámultam a rendőrre, miközben a sovány kappa méltatlankodva ellépkedett. Amikor magamhoz tértem, megkérdeztem a rend őrét.
- Miért nem tartóztatta le a tolvajt?
- Mert nem bűnös.
- De hiszen ő lopta el a töltőtollamat!
- A gyerekének akarta adni játékszerül, a gyerek azonban meghalt. Amennyiben kételkedik eljárásom helyességében, szíveskedjék áttanulmányozni a Büntető Törvénykönyv 1285-ös paragrafusát - mondta a rendőr, és gyorsan elvonult. Én pedig - jobb megoldás hiányában - folytattam az utamat Magg otthona felé, miközben magamban mormolgattam: - Büntető Törvénykönyv ezerkétszáz-nyolcvanötödik paragrafus... Büntető Törvénykönyv...
Magg, a filozófus, vendégszerető házigazda volt. Szűk, sötét szobácskájában most is ott találtam Peppet, a bírót, Csakkot, az orvost és Gaelt, az üveggyári elnököt, amint cigarettájukból füstkarikákat eregettek a színes lámpás felé. Különösen annak örültem, hogy Pepp, a bíró is jelen van, és elhatároztam, hogy a Büntető Törvénykönyv 1285. paragrafusának tanulmányozása helyett egyenesen őt kérdezem meg.
- Elnézést kérek, kedves bíró úr. A kappák országában nem szokták megbüntetni a bűnösöket?
Pepp először nyugodtan szippantott néhányat aranyszegélyű cigarettájából, majd a füstöt az ég felé fújta, és csak azután válaszolt:
- De igen. Sőt még halálbüntetéssel is sújtjuk néha őket.
- Mert egy hónappal ezelőtt...
Elmeséltem töviről hegyire az egész esetet, azután megkérdeztem: hogyan intézkedik ilyen esetekben az 1285. cikkely.
- Így hangzik: "Büntetés kiszabása mellőzendő mindazon esetekben, amikor a szóban forgó vétkes cselekmény elkövetéséhez vezető okok időközben érvényességüket elveszítették." Mármost, ami az ön esetét illeti: az a kappa, aki az ön töltőtollát ellopta, apa volt. Időközben megszűnt apa lenni, így tehát az általa elkövetett bűn is elévült.
- Nevetséges!
- Szó sincs róla! Az lenne nevetséges, hogyha egy kappát, akinek gyermeke volt, azonosítanánk egy olyan kappával, akinek gyermeke van. A japán törvényalkotás, úgy tudom, nem tesz különbséget a kettő között. Ez számunkra roppant vicces. Hahaha!
A bíró elhajította cigarettacsikkjét, és lekicsinylően vihogott. Most Csakk doktor ragadta magához a szót, aki édeskeveset értett a joghoz.
- Japánban is ismerik a halálbüntetést?
- Igen. A kivégzendőket felakasztják. Feltételezem, hogy önöknél civilizáltabb módon hajtják végre a kivégzéseket! - mondtam cinikus hangon Peppnek, akinek fölényes hűvössége kezdett az idegeimre menni.
- Persze hogy civilizáltabban - válaszolta változatlan közönnyel a bíró. - A mi országunkban ismeretlen az akasztás. Nagy ritkán még használjuk a villamos áramot. De általában erre sem kerül sor. Legfeljebb megnevezzük a bűnt, amelyet a bűnös elkövetett.
- Ez már meg is öli a kappát?
- Természetesen. A mi idegrendszerünk ugyanis jóval érzékenyebb, mint az önöké.
- De nemcsak a halálbüntetéseket oldják meg így - mosolygott kedvesen Gael, az üveggyári elnök, akinek arcát bíbor színűre festette a lámpaüveg. - A napokban csaknem szívszélhűdést kaptam, mert egy szocialista tolvajnak nevezett.
- Ilyesmi többször előfordul, mint gondolnánk - fűzte hozzá Magg, a filozófus. - Egy ügyvédismerősöm is ebbe halt bele.
Megfordultam és Maggra bámultam. A filozófus szokott cinikus mosolyával nézett maga elé, kerülve valamennyiünk tekintetét.
- Ezt az ügyvédet valaki egyszer békának nevezte. Mint ön nyilván tudja, országunkban a "béka" szó a legnagyobb sértést jelenti. A sértett naponta feltette magának a kérdést: "Béka vagyok-e valóban?" A végén belepusztult.
- Ez nem gyilkosság, hanem öngyilkosság!
- A pacák azért nevezte békának, hogy megölje. Az ön szemében ez mégis öngyilkosság...
Magg be se fejezhette szavait. Pisztolylövés dörrent a falon túl, ahol Tokk, a költő lakott, és az éles hang sokáig visszhangzott még a levegőben.
13
Átsiettünk Tokk házába. A költő a hátán feküdt az alpesi növények cserepei között; jobbjában revolvert szorongatott, a feje tetején levő teknőből ömlött a vér. Egy nősténykappát pillantottunk meg mellette, aki arcát Tokk keblére szorította, és hangosan zokogott. Felemeltem a nőt térdelő helyzetéből (bár egész testem viszolygott a csúszós-tapadós kappabőr érintésétől), és megkérdeztem:
- Mi történt?
- Fogalmam sincs - zokogta. - Írt valamit, azután egyszerre csak előrántotta a revolverét, és főbe lőtte magát. Mi lesz velem? qur-r-r, qur-r-r-r ( ez utóbbi a kappák jajszava fájdalom esetén).
- Tokk világéletében önző ember volt - magyarázta szomorú fejbólogatással Peppnek Gael, az üveggyáros. A bíró figyelmét azonban aranyszegélyű cigarettája meggyújtásának szentelte. Ekkor Csakk, aki mostanáig a költő mellett térdelve vizsgálta a sebet, kiegyenesedett, és a legszebb orvosi hagyományokhoz méltó hangon felvilágosította a szobában tartózkodó öt embert (pontosabban egy embert és négy kappát):
- Sajnos, ő nincs többé. Tokk úr gyomorbajban szenvedett, és ez okozta melankóliára való hajlamát.
- Vajon mit írt? - motyogta Magg, a filozófus, és felemelt egy papírdarabot az asztalról. Valamennyien - engem kivéve - előrenyújtott nyakkal pislogtak a leírt sorokra Magg széles háta mögül.
...Narancs tüzel sötétlő lombon át,
a kék egek halk fuvallata kél,
nem rezdül meg a mirtusz, a babér.
- Ezt Goethe "Mignon"-jából lopta - fordult felénk cinikus mosolyával Magg. - Úgy látszik, Tokk azért lett öngyilkos, mert kiapadt a költői vénája.
Autó érkezett a ház elé; Krabakk szállt ki belőle. A muzsikus egy darabig az ajtóból szemlélte a jelentet, majd elénk lépett, és részvevő hangon kérdezte:
- Tokk végrendeletét olvastad fel?
- Nem, hanem a legutolsó költeményét.
- Költeményét?
A filozófus átnyújtotta Krabakknak a kéziratot.
- Mit szólsz Tokk halálához? - kérdezte Magg.
A zeneszerző rá sem hederített. Égnek meredő hajjal, izgatottan merült bele a kéziratba, és alig válaszolt Magg szavaira.
"...szerelmesem, oda mennék veled..." Énértem is bármelyik pillanatban eljöhet a halál... "A kék egek halk fuvallata kél..."
- De én úgy tudtam, hogy ön Tokk kebelbarátainak egyike volt...
- Kebelbarát?... Tokk mindig magányos lélek volt... Boldogtalan lény... "... oda mennék veled..."
- Boldogtalan?... - érdeklődött Magg.
- "...oda..." Önök szerencsések. "...mennék veled..."
Megsajnáltam a még mindig görcsösen zokogó nősténykappát. Átkaroltam a vállát, és a szoba sarkában álló pamlaghoz vezettem, amelyen egy két-három év körüli kappa gyerek mosolygott, mit sem sejtő ártatlansággal. A síró anya helyett én becézgettem egy darabig a kicsit, amíg nekem is könnyek gyűltek a szemembe. A kappák országában való tartózkodásom alatt ekkor ejtettem először és utoljára könnyet.
- Szomorú dolog, ilyen önző kappagyermekének lenni - mondta Gael, a kapitalista.
Pepp, a bíró újabb cigarettára gyújtott:
- Eszükbe sem jut arra gondolni, hogy mi lesz a családtagjaikkal! - helyeselt Gaelnek.
- Megvan! - ijesztett meg bennünket hangos kiáltásával Krabakk. Még mindig kezében szorongatta a vers kéziratát, és tekintete a levegőbe meredt. - Gyönyörű gyászindulót lehet erre írni!
Apró szemei csillogtak. Megrázta Magg kezét, és kipenderült az ajtón.
Eközben persze egész tömeg gyűlt össze Tokk kapuja előtt: a szomszédban lakó kappák kíváncsian kémleltek be a házba. A zeneszerző azonban lázasan törte magát keresztül az ácsorgókon, belevetette magát az autójába, és nagy pöfögés közepette elvonult.
- Odább, odább! Tilos az ácsorgás! - szorította kifelé Pepp a tömeget, mint valami rendőr, és orruk előtt becsapta a kaput. A szobában egyszerre minden elcsendesedett. A hirtelen beállt némaságban, amelyben az alpesi virágok illata Tokk kiömlött vérének szagával keveredett, beszélni kezdtünk a további tennivalókról. Csak Magg, a filozófus meredt el némán Tokk holttestének szemléletében.
- Mit gondolkozol? - legyintettem vállon.
- A kappák életén - felelte.
- No és?
- Végeredményben nekünk, kappáknak, ha boldogok akarunk lenni...
Magg suttogóra fogta a hangját, és látható zavarban tette hozzá:
- ... hinnünk kell valamilyen magasabb erőben, amely a kappák felett áll!...
14
Maggnak ezek a szavai vetették fel előttem a vallás kérdését. Én magam természetesen materialista vagyok, és meggyőződésemhez híven, sohasem érdeklődtem vallási problémák iránt. Most azonban - talán felindultságomban, amelyet Tokk halála váltott ki - felébredt bennem a kíváncsiság a kappák vallása iránt.
Nemsokára alkalmam is nyílt ezt a kérdést feltenni Lappnak, a diáknak.
- A krisztianizmus, buddhizmus, mohamedanizmus és a tűzimádás is képviselve van nálunk. De a legnagyobb elterjedtségnek a Modernizmus, vagy ahogy egyesek nevezik, az Életimádás vallása örvend. (Az "Életimádás" talán nem a legsikerültebb fordítás a "Quemoocha" szónak, amely a kappák nyelvén fejezi ki ezt a fogalmat. Az eredeti kifejezésben a "cha" az angol "ism"-nek felel meg, a "quemal" formából származó "quemo" pedig annyit jelent, mint élni, pontosabban "enni, inni, közösülni".)
- Szóval, itt is vannak templomok és kolostorok?
- Hát ez csak természetes. A Modernizmus vallásának dómja például az ország legnagyobb épülete. Volna kedve megnézni?
Egy borús, párás délutánon el is indult velem nagy büszkén a katedrális megtekintésére.
Az óriási épület körülbelül tízszer akkora, mint a tokiói Miklós-templom, és úgynevezett eklektikus stílusban épült. Amikor megálltam előtte, és magas tornyait, megannyi ujjként égbenyúló, kerek oszlopait néztem, mélységes lehangoltság vett rajtam erőt. Egy ideig a bejárati oszlopcsarnok előtt álldogáltunk (milyen parányoknak éreztük magunkat már ehhez képest is!), és onnan figyeltük a mesebeli óriásként ható, hatalmas székesegyházat.
A dóm belsejét is az óriási méretek jellemezték. Korinthoszi stílusban épült kerek oszlopai között egész sereg hívő sétálgatott - csupa ugyanolyan jelentéktelen törpe, mint mi magunk. Az egyik hajlott hátú, öreg kappa láttára Lapp megbiccentette a fejét.
- Örülök, bátyám, hogy jó egészségben látom - mondotta a diák udvariasan.
A megszólított kappa viszonozta az üdvözlést, és éppoly udvariasan válaszolt:
- Lapp úr, ugyebár? Ön sem változott semm... (itt hirtelen elharapta a szót, mert észrevette a diák elrohadt csőrét.) No, mindenesetre jól néz ki. Mi hozta ide egyébként?
- Ezt az urat kísértem el. Nyilván tetszik tudni, hogy... Úgy vettem ki azonban, hogy inkább ürügyként használ: így akarta elterelni az öreg figyelmét a tényről, hogy ritkán keresi fel a székesegyházat.
- Egyébként hálás lennék, ha vállalná a kísérő szerepét az úr mellett - tette hozzá a végén.
Az öreg szívélyesen rám mosolygott, és meghajolt előttem.
- A kísérőnek itt nem lehet sok szerepe - mutatott csendesen a velünk szemben levő oltárra. - Híveink az Élet Fáját imádják, amely ezen az oltáron áll. Mint tetszik látni, az Élet Fáján arany és zöld színű gyümölcsök vannak. Az arany színűeket nevezzük a Jó, a zöldeket Rossz gyümölcseinek...
Csakhamar unni kezdtem a magyarázatot, mert a szívélyes öregúr szavai csak elavult allegóriákat jelentettek számomra. De azért persze úgy tettem, mintha forró érdeklődéssel hallgatnám a mondatait, és nem felejtettem el időnként körüljártatni szememet a katedrális hajójában.
A korinthoszi oszlopok, gótikus boltívek, arab stílusú rácsozott padlók, enyhén szecessziós oltárok különösen merész és tökéletes harmóniába olvadtak össze. Fantáziámat azonban legjobban a kétoldalt sorakozó fülkék márvány mellszobrai ragadták meg. Az volt az érzésem, hogy valahol már találkoztam velük. Nem is tévedtem. A hajlott derekú agg, miután elmondott mindent az Élet Fájáról, a jobb oldali fülke elé vezetett bennünket, és az abban elhelyezett mellszobrot kezdte magyarázni.
- Apostolaink egyike, Szent Strindberg, aki minden ellen fellázadt. Ezt a szentet, miután számos éven át küzdött és szenvedett, állítólag egy Swedenborg nevű filozófus váltotta meg. A valóságban azonban nem jutott osztályrészéül megváltás. Ez a szent is az Életimádásban hitt, akárcsak mi... jobban mondva csak ez a hit maradt meg számára. Szíveskedjék csak elolvasni a "Mesék" című művét, amelyet örökül hagyott ránk, és amelyben maga is bevallja, hogy egyszer öngyilkosságot akart elkövetni.
Lehangoltság vett rajtam erőt, és a következő fülke felé fordultam. Nagy bajszú német férfi mellszobra nézett le ránk belőle.
- Ez Nietzsche, a "Zarathustra" költője, aki a maga alkotta Felsőbbrendű Emberhez fordult megváltásért, de elméje megváltatlanul zavarodott meg. Viszont, ha nem őrült volna meg, akkor talán nem is kaphatott volna helyet itt a szentek között...
Rövid hallgatás után az agg a harmadik fülke elé vezetett bennünket.
- A harmadik fülkében levő mellszobor Tolsztojt ábrázolja. Tolsztoj többet szenvedett, mint bárki más. Minthogy előkelő családból származott, irtózott a gondolattól, hogy a kíváncsi köznép tudomást vegyen szenvedéseiről. Ez a szent nagyon igyekezett hinni Krisztusban, akiben hinni nem lehet, sőt állította is, hogy hisz benne. Élete alkonyán azonban annyira megcsömörlött tragikus hazugságaitól, hogy nem tudta többé megbocsátani magának őket. Ez a szent is arról nevezetes, hogy időnként megrémült könyvtárszobájának gerendázatától. Minthogy azonban helyet kapott a szentek között, világos, hogy nem lett öngyilkos.
A negyedik fülkében honfitársamnak, egy japán embernek a mellszobrát találtam. Mondanom sem kell, hogy ez a látvány kellemesen bizsergette szívemet.
- Ez Kunikida Doppo, a költő. Tökéletesen meg tudta érteni egy kuli lelkivilágát, aki a vonat elé dobja magát. Ennél bővebb magyarázatra, azt hiszem, önnek nincs szüksége. Tessék most az ötödik fülkét nézni!
- Ez talán Wagner?
- Igen. Királyok barátja volt és forradalmár. Öreg korában Szent Wagner még imádkozott is étkezés előtt. Persze inkább életimádó volt, mint keresztény. Hátrahagyott leveleiből kitűnik, hogy többször állt az öngyilkosság küszöbén, mielőtt kimúlt volna az árnyékvilágból.
Időközben én már a hatodik fülke elé értem.
- Ez Szent Strindberg egyik barátjának mellszobra. Francia festő; otthagyta gyermekeit, hites feleségét és kereskedői hivatását, és egy tizenhárom-tizennégy éves, Tahiti szigetéről való nőt vett el. Ereiben egy matróz vére folyt. De nézze csak az ajkait! Arzén nyoma tapadt rajta! A hetedik fülkében... de ön biztosan fáradt már. Tessék talán erre parancsolni!
Valóban fáradt voltam, ezért Lapp-pal együtt követtem az öreget a tömjénfüstös folyosókon. Kis szobácskába vitt bennünket, amelynek sarkában fekete Vénusz-szobor állt, talapzatánál vadszőlőágakkal. Azt képzeltem, hogy az agg, szerzeteshez méltó, dísztelen falak között lakik, és ezért igen meglepődtem.
Az öreg észrevette csodálkozásomat, és mielőtt még hellyel kínált volna, sajnálkozva kezdte magyarázni:
- Ne felejtse el, kérem, hogy a mi vallásunk: az Életimádás. "Éld az életet!", tanítja a mi istenünk, az Élet Fája. Volt szíves már megmutatni a mi Szent Könyvünket ennek az úrnak, kedves Lapp?
- Nem... izé... - vakargatta a fejebúbján levő teknőt Lapp. - Őszintén szólva, én magam is alig olvastam még - tette hozzá becsületesen.
- Hát akkor nem is értheti - felelte az agg szokott nyugodt mosolyával. - Urunk e világot egyetlen nap alatt teremtette. (Az Élet Fája ugyanis fa létére is mindenható.) Azután létrehozta az első nősténykappát. A nősténykappa azonban elunta magát, és a hím keresésére indult. Urunk megsajnálta magányát, elvette a nősténykappa agyvelejét, és abból alkotta a hímkappát. Azután megáldotta őket, mondván: "Egyetek, közösüljetek és élvezzétek az életet..."
Az öregember szavai Tokkot, a költőt juttatták eszembe. Tokk is - mint jómagam - sajnos, ateista volt. Hogy én mit sem tudtam az Élet Fájáról, abban semmi különös sincs, hiszen én nem vagyok kappa. A kappák országában született Tokknak azonban mindenképpen tudnia kellett róla. Annyira összeszorult a szívem arra a gondolatra, hogy Tokknak az Életimádás hitének vigasza nélkül kellett meghalnia, hogy félbeszakítottam kísérőnket, és elmondtam ezt neki.
- Ah, arra szegény költőre gondol? - sóhajtott nagyot az öreg. - Sorsunkat három tényező dönti el: a Hit, a Környezet és a Véletlen. Önök, tudom, az Öröklést is hozzászámítják. Nos, Tokk úrból, sajnos, hiányzott a Hit.
- Tokk biztosan irigyelte önt. Én is irigylem. Lapp úr... ő még fiatal...
- Talán én is derűlátóbb lennék, ha a csőröm rendben lenne - siránkozott a diák.
Az öreg megint nagyot sóhajtott.
Könnyektől elhomályosuló szemei a fekete Vénusz alakját keresték:
- Én is... de nézze csak, ez az én titkom... nagyon kérem, ne mondja el senkinek... őszintén szólva, én sem tudok hinni az istenünkben... De talán valamikor, ha sokat imádkozom...
Be sem fejezhette szavait, amikor felpattant az ajtó. Öles termetű nősténykappa repült be a szobába, aki - bár természetesen le akartuk fogni - az öregre vetette magát, és egy szempillantás alatt a földre kényszerítette.
- Vén szamár! - kiáltotta. - Már megint pénzt csentél el a pénztárcámból, hogy leihasd magad!
Tíz perc sem tellett bele, kénytelenek voltunk búcsút mondani az öreg házaspárnak, és szinte menekülésszerűen ereszkedtünk le a dóm előcsarnokának lépcsőin.
- Így nem is csodálom, hogy az öreg nem hisz az Élet Fájában! - mondta Lapp, miután egy darabig némán baktattunk egymás mellett.
Felelet helyett önkéntelenül hátrafordultam a hatalmas templomépület felé. Magas tornyai, karcsú oszlopai, mind megannyi ujj, mutattak a zord, felhő borította égboltozat felé: olyan volt, mint a sivatag felett lebegő ködös délibáb.
15
Körülbelül egy héttel később váratlan és furcsa hírt hallottam Csakk doktortól: Tokk házában szellemek járnak. A nősténykappa addigra már elköltözött valahová, és volt barátunk otthonát egy fényképész bérelte ki műteremnek. Az orvos szavai szerint a műteremben felvett fényképeken a modell mellett Tokk elmosódott arca is mindig megjelent. Csakk - materialista létére - nem hitt a síron túli életben és egyebekben. Ehhez a históriához is gúnyos mosollyal fűzte hozzá:
- Úgy látszik, hogy a szellem is ölthet testet!
Én magam sem hiszek a szellemekben, akárcsak a doktor. Minthogy azonban szerettem az elhalt Tokkot, másnap gyorsan elsiettem egy könyvüzletbe, és megvettem az összes napilapokat és képes újságokat, amelyek Tokk szellemével kapcsolatban cikkeket vagy fényképeket közöltek. A felvételeken az öreg vagy fiatal, nő- és férfimodell mögött valóban mindenütt ott láttam egy Tokkhoz többé-kevésbé hasonló kappát. A szellemét ábrázoló fényképeknél is jobban megleptek azonban a szellemével foglalkozó cikkek, különösen a Lélektani Társaság jelentése.
Itt közlöm - amennyire lehet, szószerinti fordításban - ezt a jelentést, megjegyezve, hogy a zárójelben levő részek az én megjegyzéseim:
"Jelentés Tokk költő úr lelkével kapcsolatban. (Megjelent a Lélektani Társaság Folyóiratának 8274. számában.)
A Lélektani Társaság rendkívüli tényálladékfelvevő gyűlést tartott a nemrégiben öngyilkossá lett Tokk költő úr ** utca 251. szám alatti lakásában, amelyben jelenleg a *** fényképészeti műterem működik. A Bizottság tagjai a következők voltak... (a nevek felsorolását mellőzöm).
Mi, alulírott tizenhét fő, Pekk úrnak, a Lélektani Társaság elnökének és Hoppné asszonynak, legmegbízhatóbb médiumunknak társaságában ez év szeptember 17-én délelőtt 10 óra 30 perckor megjelentünk a fenti műterem egyik helyiségében. Hoppné már a fenti műterembe való belépés alkalmával spirituális légkört érzett; egész testében remegni kezdett, és ismételten hányt. A hölgy előadása szerint mindezt az váltotta ki, hogy Tokk úr szenvedélyes dohányos volt, és így a spirituális légkör igen sok nikotint tartalmazott.
Bizottságunk tagjai, Hoppné asszonnyal egyetemben, némán ülték körül a kerek asztalt. Három perc és huszonöt másodperc eltelte után a hölgy igen hirtelenül transzba esett: Tokk úr szelleme költözött belé. Ezután Bizottságunk tagjai, születési sorrendben, kérdéseket intéztek a médium testébe költözött szellemhez. A kérdések és a kapott feleletek a következők voltak:
Kérdés: Miért jelenik meg szellem képében?
Válasz: Mert kíváncsi voltam a halál utáni hírnevemre.
Kérdés: Ön... izé... a szellemek még haláluk után is hírnévre vágynak?
Válasz. Én legalábbis igen. Egy japán költő azonban, akivel véletlenül összetalálkoztam, azt állította, hogy a halál utáni dicsőség nem érdekli.
Kérdés: Tudja ön ennek a japán költőnek a nevét?
Válasz: Sajnos, elfelejtettem. Csak egy tizenhét szótagból álló rövid versére emlékszem, ami nagyon a szívéhez nőtt.
Kérdés: Hogy szólt az a vers?
Válasz: "Furu ike ya
Kawazu tobikomu
Mizu no oto."*
Kérdés: Ön sikerült műnek tartja ezt a verset?
Válasz: Így se rossz, de csodálatos remekmű lenne, ha valaki a "békát" kicserélné "kappára".
Kérdés: Vajon miért?
Válasz: Mert mi, kappák boldogok vagyunk, ha a művészetben is kappákra bukkanunk.
Ekkor Pekk úr, a Lélektani Társaság elnöke, felhívta a jelenlevő tizenhét bizottsági tag figyelmét arra a tényre, hogy a Lélektani Társaság tényálladékfelvételi rendkívüli ülésén vagyunk, nem pedig irodalmi zsüriző-bizottságban.
Kérdés: Hogyan élnek a szellemek?
Válasz: Egészen úgy, mint önök.
Kérdés: Megbánta ön, hogy öngyilkos lett?
Válasz: Nem szükségszerűen. De ha jóllaknék a szellemélettel, pisztolyt ragadnék, és megölném magamat, hogy újra megszülessek erre a világra.
Kérdés: Könnyen születik újjá egy szellem?
Tokk úr szelleme erre a kérdésre újabb kérdéssel válaszolt. Ezt mindenki természetesnek fogja találni, aki az elhalt költőt ismerte.
Válasz: Könnyen lesz öngyilkos valaki?
Kérdés: A szellemek örökké élnek?
Válasz: A mi életünkkel kapcsolatban is mindenkinek más és más az elképzelése. Ne tessék elfelejteni, hogy közöttünk is vannak keresztények, buddhisták, mohamedánok, tűzimádók stb.
Kérdés: Ön miben hisz?
Válasz: Mint mindig, a Kétkedésben.
*A legnépszerűbb japán versek egyike, Basho műve. Szószerinti fordítása nem adja vissza a szavak csengése által keltett hangulati értéket.
"Egy régi halastó!
Béka ugrik belé...
Víz hangja kél."
(A fordító)
Kérdés: De azt csak elismeri, hogy vannak szellemek?
Válasz: Ebben sem vagyok olyan biztos, mint ön.
Kérdés: Van sok barátja?
Válasz: Régi és új, keleti és nyugati barátom legalább háromszáz van. Hogy csak néhányat említsek közülük: Kleist, Mainländer, Weininger...
Kérdés: Csak olyan barátja van, aki öngyilkos lett?
Válasz: Nem szükségszerűen. Montaigne például, aki síkraszállt az öngyilkosság mellett, legtiszteltebb barátaim egyike. Ugyanakkor azonban nem érintkezem olyan alakokkal, mint Schopenhauer, aki nem lett öngyilkos, bár pesszimista volt.
Kérdés: Schopenhauer jól van?
Válasz: Most alapította meg a Spiritualista Pesszimizmust, és azon tűnődik, hogy szabad-e a szellemnek öngyilkosság által újjászülni magát? Közben azonban megtudta, hogy a kolerát is baktériumok okozzák, és ez nagyon megnyugtatta.
Bizottságunk tagjai ezután Napóleon, Konfuciusz, Dosztojevszkij, Darwin, Kleopátra, Buddha, Démoszthenész, Dante, Zen no Rikyu és más szellemek hogyléte felől érdeklődtek. Tokk úr azonban, sajnos, nem tudott részletes felvilágosítással szolgálni; ehelyett a személye körüli pletykákról kezdett kérdezősködni.
Kérdés. Milyen vélemény alakult ki velem kapcsolatban a halálom után?
Válasz: Egy kritikus azt írta önről, hogy "átlagköltő" volt.
Kérdés: Ez biztosan egyike volt azoknak a bírálóknak, akik megharagudtak rám, mert nem küldtem nekik tiszteletpéldányt a verseskötetemből. Elkészült már műveim gyűjteményes kiadása?
Válasz: Elkészült, de nagyon lassan fogynak a példányok.
Kérdés: Könyveimet háromszáz év múlva, vagyis miután a szerzői jog elévült, tízezerszámra fogják vásárolni. Mi van a barátnőmmel, akivel együtt éltem?
Válasz: Feleségül ment Lakk úrhoz, a könyvkereskedőhöz.
Kérdés: Nem tudja szegény, hogy Lakknak műszeme van. Hát a gyermekem?
Válasz: Úgy hallottam, hogy az Állami Gyermekmenhelyen van.
Tokk egy darabig hallgatott, aztán újabb kérdést tett fel.
Kérdés: Mi lett az otthonommal?
Válasz: Egy fényképész nyitott műtermet benne.
Kérdés: És az íróasztalom?
Válasz: Fogalmunk sincs, hogy hová került.
Kérdés: Az íróasztalom egyik fiókjában volt egy köteg féltve őrzött levelem... Szerencsére önök annyira el vannak foglalva, hogy nem érdekli önöket... Nos, lassan homályba kezd burkolózni a Szellemek Világa. Búcsúzom önöktől. Viszontlátásra, uraim! Viszontlátásra, kedves, jó urak!
Az utolsó szavaknál Hoppné asszony ismét magához tért. Mi, a Bizottság tizenhét tagja, a kérdések és feleletek hitelességére isten előtt esküszünk.
Utóirat. Megbízható médiumunk, Hoppné asszony közreműködéséért ugyanolyan honoráriumban részesült, mint amely őt annak idején, színésznő korában, napidíjként megillette."
16
E cikk elolvasása ellenszenvet keltett bennem az országban tapasztalható dolgok iránt, és felébredt bennem a vágy, hogy visszatérhessek az emberi világba. Sétáim közben azonban hiába fürkésztem a gödröt, amelyen keresztül ide lezuhantam. Eközben történt, hogy Bagg, a halász megemlített egy koros kappát, aki a város peremén, könyvei és fuvolája társaságában élte kellemes, nyugodt életét. Siettem felkeresni a külvárost, abban a reményben, hogy az öregtől megtudom: milyen út kínálkozik a menekülésre. A megjelölt kis házacskában öreg kappa helyett egy alig tizenkét-tizenhárom éves, még puha fej-teknőjű fiatalt találtam, aki elégedetten fújdogálta fuvoláját. Természetesen arra gondoltam, hogy eltévesztettem a házat. Mindenesetre megkérdeztem a kappa nevét, amikor is kiderült, hogy a házigazda azonos a Bagg által említett öreg kappával.
- De hisz ön egészen gyermeknek látszik...
- Ó, hát uraságod nem tudja? Én az anyaméhből ősz hajjal kerültem ki. Az évek során aztán egyre fiatalabb lettem, míg végül most egészen gyermeknek látszom. Ha mármost éveim száma iránt tetszik érdeklődni: talán száztizenöt-száztizenhat éves lehetek, feltételezve, hogy születésemkor még nem voltam több, mint hatvan.
Körülnéztem a szobában. Feltűnt nekem, hogy az egyszerű székek és asztalok között a csendes boldogság légköre lebeg.
- Ön, ugye, boldogabb a többi kappánál?
- Igen, azt hiszem. Ifjúkoromban voltam öreg, és most fiatalodtam meg, amikor az évek eljártak felettem. Nem vagyok tehát mohó, mint az öregek, sem kéjsóvár, mint a fiatalok. Ha nem is boldogan, de legalább nyugodtan folyik az életem.
- Ez biztosan meghozza a lélek békéjét.
- Nem tudom. Testileg egészséges vagyok, és kis vagyonkám a mindenkori betevő falatot is biztosítja. Mégis, azt hiszem, boldogságom legfőbb záloga, hogy öregnek születtem.
Egy darabig Tokkról beszélgettünk, aki öngyilkos lett, és Gaelről, aki mindennap orvoshoz járt. Úgy láttam azonban, hogy az öreg kappát nem túlságosan érdeklik a szavaim.
- Nem szeretett volna ön is azon a különleges módon világra jönni, mint a többi kappa? - kérdeztem tőle.
Az öreg rám nézett, és nyugodtan válaszolt:
- Én is úgy kerültem ki az anyaméhből, mint a többi kappa: apám megkérdezte, hogy akarok-e megszületni erre a világra.
- Én azonban véletlenül pottyantam a kappák országába! Legyen szíves, magyarázza meg, milyen úton juthatok vissza belőle!
- Csak egy út vezet innen kifelé.
- Melyik az az út?
- Az, amelyen keresztül uraságod ide érkezett.
Ettől a választól, magam sem tudom, miért, égnek állt minden hajamszála.
- Sajnos, nem találom azt az utat.
Az öreg kappa rám emelte tiszta szemsugarát. Azután lassan felkelt, a szoba sarkához lépett, meghúzott egy, a mennyezetről lecsüngő drótkötelet, és azzal kinyitott egy tetőablakot, amit eddig nem vettem észre. A kerek ablakon keresztül fenyő- és cipruságakat pillantottam meg, amelyek tisztán rajzolódtak ki a derült égre. Azt is láttam, hogy a kappa nyílhegyhez hasonló, hatalmas csőrét az ég felé emeli. Olyan boldogság fogott el, mint a gyermeket, aki repülőgépet lát, és azt hiszi, hogy máris benne ül.
- Tessék, erre kimehet! - mutatott az öreg a kötélre, amelyről csak most állapítottam meg, hogy valójában: kötélhágcsó.
- Nos, én akkor indulok.
- Még egy szót csak! Nem fogja megbánni, hogy itthagyta ezt az országot?
- Nem, nem! Sohasem fogom megbánni!
Be sem fejeztem szavaimat, máris megragadtam a létrakötelet, és elkezdtem kúszni felfelé, az öreg kappa fej-teknője felett.
17
A kappák országából való visszatérésem után egy darabig elviselhetetlennek találtam az emberek bőrének szagát. A kappák tulajdonképpen sokkal tisztábbak, mint az emberek. Kappákhoz szokott szemem az emberi fej látványától is nagyon viszolygott. Ez talán érthetetlen az önök számára. A szem, a száj még csak hagyján, de az emberi orr - igazán félelmetes jószág. Igyekeztem persze amennyire lehetett, távoltartani magam minden emberi lénytől. Fokozatosan azonban újra hozzászoktam embertársaimhoz, és körülbelül egy fél év leforgása után már eljárogattam ide-oda. Szenvedéseim azonban ezzel még nem értek véget: beszélgetés közben állandóan kappa szavak keveredtek a mondataimba.
- Holnap otthon lesz? - kérdezte például valaki tőlem.
- Qua! - feleltem.
- Tessék?
- Izé... azt akartam mondani, hogy igen.
Körülbelül így zajlottak le beszélgetéseim.
Talán egy évvel ezután, hogy visszakerültem a kappák országából, kudarcot vallottam egy vállalkozásban...
(S. doktor itt közbevágott, és figyelmeztette a beteget, hogy erről ne beszéljen. Az orvos szerint ugyanis a beteg ennél a részletnél annyira elveszti önuralmát, hogy az ápoló sem bír vele.)
- Rendben, akkor hagyjuk ezt. Szóval, e kudarc miatt elhatároztam, hogy visszatérek a kappák országába. Igen, "visszatérni" akartam, nem "elmenni". Akkori énem a kappák országát érezte szülőföldjének.
- Elhagytam otthonomat, és fel akartam szállni a Csuó vonalon közlekedő vonatra. Egy rendőr azonban, sajnos, elfogott és beszállított a kórházba. Miután idekerültem, sokat jártak gondolataim a kappák országa körül. Hogy van vajon Csakk doktor? Magg, a filozófus, még mindig hét színű lámpása fényénél töri a fejét valamin? De a legtöbbször kenyeres pajtásomra, Lappra, az elrothadt csőrű diákra gondoltam...
Egy, a maihoz hasonló borús délután éppen ezeken a gondolatokon rágódtam, amikor önkéntelenül elsikoltattam magam: valahonnan Bagg, a halászó kappa toppant elém, és nézett rám magasra emelt fővel. Amikor magamhoz tértem meglepetésemből, azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Nagyon izgatott voltam, hogy annyi idő után megint kappa nyelven szólhatok valakihez.
- Ó, Bagg, hogy kerülsz ide?
- Önt jöttem meglátogatni, uram. Hallottam ugyanis, hogy beteg.
- Ugyan honnan tudtad meg?
- Bemondta a rádió - mosolygott Bagg elégedetten.
- Mindenesetre nagy dolog, hogy idetaláltál.
- No, nem volt nagy mesterség. Tokió folyóiban és csatornáiban jól tudnak közlekedni a kappák.
Csak most jutott eszembe, hogy a kappák is kétéltű állatok, akárcsak a békák.
- De ezen a környéken nincs folyó!
- Ide a vízvezeték acélcsövein kapaszkodtam fel. Azután kinyitottam a tűzoltócsapot...
- Kinyitottad a tűzoltócsapot?
- Uram, hát már elfelejtette, hogy a kappák a gépekhez is értenek?
Másnap, harmadnap egész sereg kappa látogatott meg. Betegségemet S. doktor Dementia praecox-ként diagnosztizálta. Csakk doktor szerint azonban - tudom, hogy ez udvariatlanságnak hat önökkel szemben - nem én, hanem önök szenvednek ebben a betegségben. Csakk doktor után természetesen Magg, a filozófus és Lapp, a diák is felkeresett. Nappal azonban csak Bagg, a halász járt hozzám. Éjszakánként jártak hozzám kettesével-hármasával, különösen holdfényes éjszakákon. A múlt éjjel például Gaellel, az üveggyári elnökkel és a filozófus Magg-gal beszélgettem a holdsugarak fényében. Sőt Krabakk hegedült is a kedvemért. Látja a szemben levő asztalon azt a csokor fekete liliomot? Ezt is Krabakktól kaptam.
(Hátrafordultam: az asztalon persze semmi sem volt.)
- Ezt a könyvet is Magg, a filozófus hozta el kérésemre. Tessék csak elolvasni a legelső verset! Ó, persze, ön nem ért kappául! No, nem baj, akkor majd felolvasom. Tokk költeményeinek gyűjteményes kiadása. Nemrégiben jelent meg...
(A beteg egy ócska telefonkönyvet szedett elő, és olvasni kezdett.)
Virágzó kókuszpálmák, bambuszbokrok között
Buddha hosszú, mély álomba merült.
Útszéli, száraz fügefák alatt
Krisztus sem él már régóta, úgy lehet.
De pihenni kell valamennyiünknek,
Sokszor a színpadi háttér előtt is.
S láttad már hátulról e hátteret?
Folt-hátán-folt, ócska vászon csupán!
- Én azonban nem vagyok olyan pesszimista, mint a költő. Ameddig ellátogatnak hozzám barátaim, a kappák... erről jut eszembe: emlékszik Pepp barátomra, a bíróra? Miután elvesztette az állását, teljesen megbolondult. Kappaország egyik elmegyógyintézetébe került. Szívesen meglátogatnám, ha S. doktor megengedné...