Bleeding Moonlight: Végre havazik

Sziasztok!

Kimondhatatlanul örülök annak, hogy elkezdett esni a hó, és beköszöntött a tél, mivel számomra ez a kedvenc szakasza az évnek....

Nem véletlen, hiszen téli gyermek vagyok, és mikor meglátom a havat, egy pillanatra elfelejtem minden bánatom, és megköszönöm a havat annak az ismeretlennek, aki kitalálta ezt a kevésbé hasznos, ám annál inkább gyönyörű dolgot :)

Éppen ezért döntöttem úgy, hogy ma bemutatok néhány verset a témával kapcsolatban. Nekem nagyon tetszenek, remélem Nektek is fognak majd. Fogadjátok szeretettel :)

Bozó Lake Norbert: Odakinn havazik

Odakinn havazik.
Mi emberek belefulladunk ócska csodákba
vérpocsolyákba
hull kinn a hó.

Odakinn havazik.
A szomor rögeszméje kószál bennünk holtan
oltva
választott némaságunkat.

Már nincs mit felednünk.
Elsötétül a tudás, hatalom, rang
harang
kongja a harag visszhangját bennünk.

Odakinn havazik.
Lepi a fehér pusztaság a teleteket
értelmeteket
köd s a búgó sivárság.

Marin Mincu: Szentségtörés
(Sacrilegiu)

A sátor megnyittatott

az idegen pillantása által,

kutya üvölt az Éjben,
sír a szél,

a repedt zugokban nem cirpel
a tücsök,

álmok jajongó pelyhe hull, havazik,
asszonyok bő hajfonata omlik a mezőkre....

Móritz Mátyás: Fekete ünnep

Fáradságban és nyomorúságban,
gyakorta való virrasztásban,
éhségben és szomjúságban,
gyakorta való bőjtölésben,
hidegben és mezítelenségben.

II. Korintus levél 11. fejezet

Fagyos és hideg az ünnepünk,
sarkunkban liheg a fagyhalál,
a fergeteg úgy táncol velünk:
tavasz ha jön, minket nem talál.
Fogunk villog, az éjszakában,
siratjuk, az elvetélt nyarat,
sokunk gunnyaszt, csak egymagában,
nincs is nálunk mozdulatlanabb.
Örök magányunk: háborítlan,
testünket, fagyos szél sikálja,
szavunk, -kérésünk is alig van
a vakság: mindegyikünk sajátja.

Mint a perec, roppan a vállunk,
égre lesünk, könyörgés képpen,
rongyos, sovány betegként állunk,
a rozsdás, és dérmarta réten.
Szél fúj, és havazik erősen,
ég a sarkcsillag koronája,
míg az Úristen, ráérősen,
dermedt árnyainkat csodálja.
Nyirkos éjek, sorvasztó napok,
és míg mások örülnek éppen,
vonyítanánk, mint a farkasok,
a fájó fények, édenében.

Bemeszel minket a fagy, -a szél,
csak fehér kavics a fogsorunk,
keshedt köpenyünkben, mikor szeretnél
-mikor nem lennél a farkasunk?...
Hó hullik a zsibbadó tájra,
jó volna, nem is emlékezni,
(mikor testünket jég szurkálja)
tudni csak: ok nélkül, nem vész el semmi.
Karácsonyunk: hervadt aranyfa,
karácsonyunk: fényes üresség,
nem találsz itt minket tavaszra,
-lepergünk, mint falról a festék.

Fekszünk és várunk, -mintha kéjben,
csontos állunk, magasba lökve,
hasadt a szánk: nincs mit reméljen.
Halántékunk a semmi gödre.
Nem száll el belőlünk szégyenünk,
mindegyikünk enyhelyet keres,
szelíd és nyugalmas a szemünk,
mint az álmunk: szikrázó-üres.
A romlás, bőrünk alatt lapul,
-a végső romlás bennünk fészkel,
az állunk, a lég fagyába szúr
és a szánk, hozzád sem veszékel.

Lelkünkre hull, a téli harmat,
lángra lobbantana, egy szikra,
felőlünk, az Úristen hallgat,
és ködöt lehel arcainkra.
Izületünk, üvegként csikorog,
fehér ujjaink összenőnek,
rajtunk feslett, koldushacukok,
összébb, hiába húznánk őket.
Szél fúj át rajtunk, mint a rácson,
hóval dörzsöli bordáinkat.
Fagyos és hideg a karácsony:
kezében, a fagyhalál ringat.

Mellékdal:

A Holdtól hűvös téli-éjünk,
tavasz-szagot nem hint ránk a szél.
Álom: életünk újraéljük,
és hogy minden, -minden visszatér.
Nem vagyunk már csak volt-emberek,
akik még csak nem is forognak,
és nem zümmögnek szent éneket,
-körmükbe fújnak, -zsugorodnak.
Múltunk csupán egy hosszú tegnap,
és aggódó ráncú a homlok,
a nyár: két-három szép meleg nap.
Hívnak a fekete harangok.

Balla D. Károly: APOLLÓ

Ne jósolj, Püthia, transzba se révedj, mert
minden résben megtalálod a magad késeit,
minden ölyvben ott forgolódik
a hegyes csőrű halál,
a világ köldökéből párállva száll fel rejtett
dimenziók bűze, a homok felsebzi a halotti
maszkokat, hó fedi el döglött ebek bójasorát.
Esőkabátokon elvéreznek a nagyváros fényei,
valaki szemét forgatja a dohszagú szekrények mögött,
valaki halott szalamandrát rejt gyermekünk zsebébe.
Talán a kéjes indulat tolong
ma minden rejtett rándulásban, ahogy.
Havazik, havazik, a trombita szól.
Homokdűnék hajlatán vérzik el a váltivarú végzet,
s a hó elfedi a kárhozat idétlen arcát.
Talán a kéjes indulat tolong
ma minden rejtett rándulásban, pedig.
Az idő egészét nem forogja ki gyermekünk részeg
búgócsigája, csak cserebogarak haldokolnak
olajoskannák fenekén. Havazik, havazik a trombitaszó.
Kék kristályok szülik meg az őspetét,
gipszfehér maszkokon átvérzik a kárhozat vöröse,
s a váltivarú végzet bolyhai befonnak lassan.
Ne jósolj, ne jósolj, Püthia, transzba se révedj.
Látod a fehér szüzeket, fekete bárányokat.
Ők lésznek holnap ünnepi áldozat.
Havazik, havazik, trom-trom.
A hó elfedi a végzet idétlen bolyhait, ahogy.
Trom-trom, pedig.