Misantrophe Mandy: Nemes Nagy Ágnes

Akkor most megint egy irodalmi életmű következik, ha már az utóbbi időben olyan sok művet posztoltam, aminek nem ismertettem az íróját. Ezúttal azonban visszatérek a jól bevált hagyományhoz és olyan szerző életútjával fogtok megismerkedni, akinek egy versét már bemásoltam ide nektek.

Nemes Nagy Ágnes

A költőnő - Csukás Istvánhoz hasonlóan - a gyerekversei révén lehet sokaknak ismerős, de aki nem csak középiskolás szinten foglalkozik az irodalommal, az tudhatja, hogy az irodalomelmélészek nem ez alapján tartják őt számon, hanem az objektív líra elismert művelőjeként.

Élete

1922-ben született Budapesten, értelmiségi családban (apja ügyvéd volt). A fővárosban töltötte az egész életét. A Baar Madash Református Leánylíceum tanulója volt, ami nagy hatással volt későbbi életére is. Egyrészt azért, mert az iskola akkori igazgatója Áprily Lajos volt, aki támogatta Nemes Nagy költői ambícióit, másrészt azért, mert itt szerzett klasszikus műveltséget, harmadrészt pedig azért, mivel az iskola befogadó volt és liberális szellemű. (Nemes Nagynak voltak itt zsidó iskolatársai is, így nem véletlen, hogy később, Budapest ostromakor zsidókat bújtatott a barátaival.) 1939-ben kitüntetéssel érettségizett, majd tanulmányait az ELTE (a két VH között: Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem) magyar-latin-művészettörténet szakán folytatta. 1944-ben szerzett diplomát.

Diákkorától kezdve írt verseket, 1945-től publikált különböző folyóiratokban. Első verseskötete 1946-ban jelent meg Kettős világban címmel, amiért ugyanebben az évben megkapta a Baumgarten-díjat. Szintén ebben az évben alapította férjével, Lengyel Balázzsal közösen az Újhold című irodalmi folyóiratot, amely rövid életű volt, csak 1948 őszéig jelenhetett meg. Betiltották, mivel az akkori pártos irodalom ellenpólusát képezte és ezzel a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvések emblémája lett. (Ha emlékeztek még, Pilinszky is az Újholdas irodalmi körbe tartozott.)

1947 őszétől másfél évet külföldön töltött ösztöndíjasként: Rómában és Párizsban járt tanulmányúton és innen egy egész más Magyarországra tért haza. Értem ezalatt, hogy publikálási tilalom alá került: egy évtizeden keresztül az irodalom perifériáján kellett vegzálnia a politika miatt... Ezalatt francia és német nyelvből műfordított (Corneille-, Racine-, Molière-drámákat, Victor Hugo- és Rilke-verseket, valamint Dürrenmatt és Bertolt Brecht műveit). A hatvanas évektől jelentkezhetett csak saját művekkel, de eleinte ezek is csak gyermekversek lehettek. Ezen kívül abból élt, hogy négy évig (1954-1958) a Petőfi Sándor Gimnázium tanára volt. Itt, ahogy őt Áprily Lajos annak idején, pártfogásába vette Tandori Dezsőt, aki később szintén híres költő lett.

Bár az irodalmi életben korábban nem igazán volt jelen - a fent említett okok miatt -, de folyamatosan írt, és végül közre is adhatta új műveit. 1957-ben jelent meg második kötete Szárazvillám címmel. A következő évben vált szabadfoglalkozású íróvá. További új verseit az 1967-es Napfordulóban - sokan ezt tartják a legjelentősebb kötetének -, majd pedig három gyűjteményes kötetének egy-egy új ciklusában adta közre. (A lovak és az angyalok - 1969, Között - 1981, A Föld emlékei - 1986)

Az '70-es, '80-as években végül meghatározó személyisége lett a hazai irodalmi életnek. Olyannyira, hogy kapcsolatot tartott számos magyar emigráns íróval és több alkalommal képviselte a magyar irodalmat külföldi felolvasóesteken valamint nemzetközi írótalálkozókon. Ennek kapcsán járt Belgiumban, Franciaországban, Németországban, Angliában, Írországban és Izraelben is, 1979-ben pedig négy hónapot töltött Amerikában (egész konkrétan Iowában), az ottani egyetem nemzetközi írótáborában.

Nem csak költőként, de esszéíróként is jelentős volt. (Az esszéről mint műfajról egyébként azt tartják, hogy a szépirodalom, a szépírók ponyvája. :)) Költőnőként nyilván többnyire irodalmi elemzésekkel foglalkozott illetve írói műhelytitkokat osztott meg az olvasóival. 1975-től kezdődően több kötetben publikálta esszéit, verselemzéseit és a vele készült interjúkat. Önálló kötetet szentelt Babits Mihály költői portréjának (A hegyi költő - 1984), aki egyébként nagy hatással volt a munkásságára. Esszékötetei: 64 hattyú (1975), Metszetek (1982), Látkép gesztenyefával (1987), Szőke bikkfák (1988), Szó és szótlanság (1989), A magasság vágya (1992).

1983-ban kapta meg a legnagyobb elismerést az életében: ekkor ítélték neki a Kossuth-díjat. A nyolcvanas évek közepén férjével felújították az Újholdat évkönyves formájában (évente kétszer jelent meg 1986 és 1991 között). Az évkönyvek a gondolati nyitottság jegyében, a magas művészi és szellemi minőség elve alapján szerkesztődtek. Nemzedéktől függetlenül azok publikálhattak bennük, akik a gondolattal azonosultak és megütötték a mércét. A szépirodalom mellett bőséges teret kapott bennük az esszé, a tanulmány – a legkülönbözőbb művészeti és tudományos területről.

Élete utolsó évében meghívott alapító tagja lett a MTA-n belül szerveződő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 1991-ben hunyt el Budapesten. 1997-ben posztmortem kapta meg Izrael Állam „Yad Vashem” kitüntetését a holokauszt idején végrehajtott tetteiért.

Stílusa

"Eredetisége és költői ereje révén mégis a korszak meghatározó, nemzedék-jelző alkotója lett, s egyúttal inspirálója a modern magyar líra további alakulásának. Költészetét a kortárs elemzők – a költő nyilatkozataira is építve – az „objektív líra”, az új tárgyiasság vonulatához sorolják, és az ún. „klasszikus modernség” egyik kimagasló teljesítményét látják életművében. Késői, tömbszerű nagy versei révén egyúttal a magyar prózavers egyik megújítójaként tartják számon. Versei külföldi folyóiratokban, antológiákban és önálló fordításkötetekben is megjelentek – angol, német, francia és olasz nyelven."

Korábban említettem, hogy Nemes Nagy költészetére Babits volt hatással. Babits költészete meglehetősen klasszikus - főleg formájában, de időként témájában és szóhasználatában is. Nemes Nagy ehhez képest csak a forma zártságát viszi tovább, a tartalom sajátos ellentétet képez ezzel, mivel meglehetősen nyitott, több értelmezési lehetőséget ad. Intellektuális lírát művel, melynek a nyelve a költői érése során egyre elliptikusabbá válik, így jut el legvégül a legkevésbé költői prózaverseiig (pl.: Egy pályaudvar átalakítása).

Következzen most egy verse, melyet az objektív líra iskolapéldájaként tartanak számon - egyelőre nem írok róla semmiféle elemzést, kommentekben várom a megfejtési kísérleteket, aztán leírom, én mit tudok róla. :)

Között

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térden állnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –

Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.

Az első vers, amit még régebben közöltem Nemes Nagytól, az istenkereső versek közé tartozott. Van egy ciklusa, mely kifejezetten erről a témáról szól és sokan az életműve csúcsának tartják. Ezek valamivel könnyebben értelmezhető versek, mint az előző, ezért kettőt is olvashattok most közülük. A kor emberének bizonytalansága olvasható ki belőlük: az én támaszt kereső megkettőződése és az ebből fakadó ellentét.

Ekhnáton jegyzeteiből

Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szivedben:
hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.

Ekhnáton éjszakája

Mikor lement a térre, már a sátrak
a lampionok fényében áztak
gyertyák üvegek nyakában álltak,
nyári Halottak-napja-fény,
és deszkapolcon porosan
a rózsaszínű krepp-papírbabák.

Oldalt tetováltak dombjai,
dinnyék olajzöld bőrén forradásos,
kötőtűvel kipontozott szívek.
Fent fényreklámok hullámzó haja.
Forró szél. Némi szalma.
Sötét volt az az éjszaka.

Ment, ahogy körbezárta
jelenlétének álruhája,
ment mozdulatlan, egy magasvasút
futott fölötte.

Tisztítsd meg az arcod.
Két tenyered öblébe hajtod,
tenyéröbölnyi vízre hajtod,
harántcsíkolt az akarat,
itasd meg, mint egy madarat,
itasd meg, mint egy állatot,
mosd, mosd az arcod és a nap,
melynek minden sugara végén
apró keze van, majd a nap
kezével az arcod –

Éjszaka. Vásznai súlyosodva
függtek be a fények közé,
a pultok közé, melyek selyemcukor-mód
és úgy csillogtak, mint a hernyók,
gyertyák fulladozása, szélroham.

A régi kertben.
A kertben volt százezernyi,
az ostyafényű ég alatt,
a másik arcot kell lenyelni,
s a zöld virág, a bodzaág,
amelyre Júdás felköti magát,
s egy csillag némi zöldje fönn,
a kertben volt a mérhetetlen,
bár volnál oly kicsiny, szerelmem,
mint egy isten az ostyán.

És jöttek már a tankok.
Fém-hulladékhegyek
elől futott az utca kőmederben,
futottak a puha testek fém és kő között,
egy-egy léggömböt húzva még magukkal,
dőlt bódék vászoncsattogásait,
hídkarfák loccsanásait,
távol hamut, és üveg-permetet,
s a hangközökben azt, ami fújt felettük,
azt, ami fújt
fent, fent, a teljes égitest fölött.

Egy mellvéden vetette át magát
a többivel együtt,
együtt, meredeken gurultak,
darabosan, zökkenve hulltak,
fent sorozatok még, ők egymáson át,
mint egy hegyomlás.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Köd volt, amikor utoljára látni kezdett.
A vízparton feküdt. A nád.
Mellette másik test is az iszapban,
oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt,
mintha külön hó hullott volna rá.
Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal
emelkedett föl, mint a füst,
mellőle, vagy belőle fölkelt,
s oly áttetsző volt, amikor feküdt.
Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal.

És vitte akkor is, mikor elindult.
Homályosan, a testet vitte még.
Elnyúlt ködök vízszintesében
ment,
jobbkezével tartva balkezét.

A végére pedig egy - tényleg - könnyen emészthető vers kerül, hogy ezúttal se maradjon ki a szerelem-szexualitás témakör.

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
Enyém lehetnél illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magadat őrzöd,
s minden omló, végső pillanatban elmondja:
mégis önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött mint lampion lebeg),
magamba, mind,mohón, elégítetlen,
ha húsevő növény lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.