Misantrophe Mandy: Pilinszky János

Gondolom, most, hogy Káin újra velünk van, mindenki súlyosabb és/vagy sötétebb és/vagy okkult témákból vár cikket, de azért én megpróbálkozom megint egy irodalmi életművel... A múltkori vers többeknek tetszett, talán azért, mert klasszikusabb volt, mint az eddigiek, így ezúttal a Francia fogoly szerzőjével ismerkedünk meg közelebbről.

Pilinszky János

1921-ben született Budapesten, értelmiségi családba. Apja mérnök és jogász volt, harcolt az első világháborúban; anyja egy postán dolgozott, de szintén részt vett a háborúban, méghozzá ápolónőként. Pilinszky 1939-ben érettségizett Budapesten, a Piarista Gimnáziumban, utána pedig az ELTE (akkoriban még Pázmány Péter Tudományegyetem) jogi karán tanult tovább. Fél évvel később átnyargalt a bölcsészkarra, ahol a magyar-olasz-művészettörténet szakot választotta. Diákkorától írt verseket, melyek 1938-39-ben jelentek meg először a Napkelet az Élet és a Vigilia c. lapokban; 1941 és '44 között az Élet segédszerkesztője is volt.

1944 májusában behívták katonának, így diplomát nem szerzett. Először Ausztriába, majd Németországba (egész pontosan Harbach faluba) került, ahol megismerkedett a koncentrációs táborok világával. 1945 novemberében tért haza.

1946 és '48 között az Újhold társszerkesztőjeként dolgozott - ez a folyóirat meghatározó volt a kor irodalmi életében (mivel a pártos irodalom ellenpólusát képezte). Első kötete is 1946-ban jelent meg Trapéz és korlát címmel, a következő évben pedig Baumgarten-díjjal jutalmazták. 1947 és '48 között ösztöndíjjal több hónapot töltött Olaszországban és Svájcban.

Mivel 1949 és '56 között publikálási tilalom alá vették, a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, illetve verses meséket írt. 1955 októberében polgári házasságot kötött Márkus Annával, azonban rövid együttélés után a következő évben elváltak. 1956 és '57 között a Magvető Kiadó felelős szerkesztője, 1957 novemberétől pedig az Új Ember c. katolikus hetilap belső munkatársa volt (egészen a haláláig).

1959-ben jelent csak meg újabb verseskötete, a Harmadnapon. A hatvanas évek elejétől többször kérték fel külföldi szereplésre, így eljutott sok helyre Nyugat-Európában (pl.: Lengyelország, Svájc, Belgium, Újvidék, Bécs, London, Róma). Főleg Párizsban töltött hosszabb időt, később pedig még az USA-ban is megfordult.

A hetvenes évek elején ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel Párizsban. Kapcsolatuk idejére (kb. hat év) esett Pilinszky utolsó költői korszaka. 1972-ben jelent meg a Szálkák, 1974-ben (négy színdarabbal együtt) a Végkifejlet, majd 1976-ban az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter.

1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában egyházi esküvőt kötött (a jó húsz évnyi korkülönbség ellenére). Ugyanebben az évben adták át neki a Kossuth-díjat. Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte, végül 1981-ben, Budapesten hunyt el szívinfarktusban.

Érdekes tény, hogy bár több nővel is volt kapcsolata, valójában egész életében homoszexuális volt. Hithű katolikusként, Istenfélő emberként kínzó ellentétbe került a szexuális orientáltsága miatt, így egész életében bűnösnek érezte magát - ezért férfi partnere sohasem volt (de teljesen elfojtani sem tudta magában a dolgot.)

Stílusa

Pilinszky híres önmeghatározása a következő volt: „Én költő vagyok és katolikus”. Ebből is látszik, hogy bár vallásos ember, költészete nem a szó hagyományos értelmében az. Foglalkoztatták a bűn, a szenvedés és a megváltás kérdései, de nem írt soha az ájtatosság, a kegyeletesség hangnemében.

Korai költészetére nagyon jellemző az egzisztencialista filozófia hatása. A hiány költészete az övé, valami alapvető otthontalanság, céltalan létbevetettség szólal meg a Trapéz és korlát kötet verseiben. Erre nagyon jó példa a következő mű.

Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

Bár kezdetben inkább József Attila hatása érződik a művein, első kötetének szerelemképe mégis inkább Szabó Lőrinc vagy Ady Endre szerelmes verseivel rokon. Kifordítja a szerelmi költészet alapvető motívumait, és ezeknél a verseknél is nagyon erősen jelentkezik az egzisztencialista kiszolgáltatottság.

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, – vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

A katonaság alatt szerzett tapasztalatai nyomán fontos elem lesz későbbi költészetében a holokauszt motívuma. Adorno német filozófus fogalmazott úgy, hogy "Auschwitz után nem lehet verset írni." A holokauszt-irodalom legfontosabb kérdése valóban ez, hogy szükség van-e egyáltalán a továbbiakban a költészetre és hogy a költészet képes-e kimondani a huszadik század borzalmait. Kétféle magatartásforma kerül előtérbe, az egyik a teljes elnémulás, a másik viszont alapvetően szűkszavú költészet, ami az elfeledett szavak elemi jelentésével operál. (Emlékszünk még az éhség motívumára a Francia fogoly c. versben?)

Pilinszky legismertebb verse, mely a háborús tapasztalatokkal és a kilátástalansággal operál, az Apokrif. Nagyon erős benne a Bibliára való rájátszás, de nem igazán mondható vallásos költeménynek. Egy kiüresedett világról szól, eszkatologikus szöveg, melynek fontos hívószava a látomásosság. Nagyon töredékes vers, sok kérdést vet fel bennünk (pl.: ki beszél benne kihez?), mégis nagyon erőteljes érzelmi töltettel rendelkezik, ami mindenképp hatást gyakorol az olvasóra. Következzen tehát ez a vers (utolsó előttiként).

Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Említettem már, hogy Pilinszky nyelvére mennyire jellemző a tömörség. Ha az Apokrif nem lett volna erre elég bizonyíték, következzen itt végül egy nagyon híres verse, melyet rengetegen próbáltak már megfejteni. (Az egyik professzorom mesélt egy középiskolás értelmezéséről, ami a következő volt: "A fickó nem fizette be a villanyszámlát, ezért a helyszínen kivégzik." :D)

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.