Kaedrin: Flagellánsok

A flagelláns, vagyis önostorozó mozgalmak először 1260-ban jelentek meg Észak-Itália területén, a korabeli bűnbánatra intő, és végítéletet, világvégét hirdető prédikációk hatására. Régi haragosok megbocsátottak egymásnak, a tolvaj visszaadta amit lopott, a gyilkos feladta magát az áldozat családjának, akik azonban nem álltak bosszút. Gazdagok, szegények, férfiak, nők, sőt még gyerekek is részt vettek ezekben a szinte hisztérikus bűnbánó meneteken, ahol a résztvevők meztelen hátukat ostorozták. A körmeneteket szentképet és keresztet hordozó papok vezették. A mozgalom átterjedt Németország és Csehország egyes területeire is, ám sehol nem volt hosszú életű.

A flagelláns-mozgalom újjászületése a fekete halál fénykorához köthető. VI. Kelemen pápa 1348. szeptember 26-án kelt írásában a pestist olyan betegségnek nevezte, amit az Isten „Dei judicium”-ként küldött az emberekre. A bűnös emberi magatartás váltotta ki ezt a halálos veszedelmet, ezért elsődleges feladat az erkölcs helyreállítása.

A rettegő emberek közül sokan a radikális, vezekléssel kísért bűnbánatot tartották az egyetlen megoldásnak. A tömeges vezeklési menetek, amelyek általában 33 napon át tartottak legfőbb eleme az önostorozás volt. Ez a bűnbánó eljárás korábban sem volt ismeretlen, de addig főként a szerzetesrendek alkalmazták, míg a 14.században az önostorozás tömeges méretűvé vált.

A flagellánsokat keresztes testvéreknek is nevezték, a ruhájukon és fejfedőjükön hordott kereszt miatt. A mozgalom folyamatosan gyarapodott, s az emberek szentként tisztelték őket, s a lakosság versengett, hogy éjjeli szállást és ellátást nyújtsanak nekik.

Heinrich von Herford világkrónikájában a következőket olvashatjuk a vezeklésről: „Minden ostor botszerűen nézett ki, amelyből egy háromágú kötél állt ki. A kötélen nagy csomók voltak, és ezekből a csomókból tűéles kampók lógtak ki, melyek olyan hosszúak voltak, mint egy búzaszem, vagy talán még annál is hosszabbak. Ilyen ostorokkal verték meztelen testüket, úgy, hogy az elkezdett vérezni. Olyan mélyen fúródott bele a testükbe a vaskampó, hogy csak másodjára tudták kirántani a húsukba belekapaszkodott vastüskét.”

A flagellánsok mozgalmához a kezdetekkor még papok és püspökök is csatlakoztak, és az egyház is elismerte létjogosultságukat. Később azonban a mozgalmat veszélyesnek ítélvén határozottan felléptek ellene. VI. Kelemen pápa az 1349. október 20-án kiadott bullájában minden további flagelláns-mozgalmat betiltott.

A XV. századi Itáliában a szekta újraéledt, itt Bianchi volt a neve, ám ezt a mozgalmat beszüntették a pápai rendeletek.

A pápai ítélet, majd a konstanzi zsinat (1417) határozott tiltása ellenére a mozgalom még hosszú évszázadokon keresztül fel-felbukkant; Magyarországon még 1813-ban is előfordult, hogy Nagyboldogasszony ünnepén a hívek magukat korbácsolva vonultak a körmenetben.

Flagelláns mozgalmak ma Spanyolország, Portugália, Olaszország és a Fülöp szigetek területén fordulnak elő leginkább. Innen hallani a magukat keresztre feszíttetők történeteit is minden évben.

Mint az aszketikus élet eszköze, az önostorozás - bár biztos nem ilyen brutális mértékben - előfordul egyes szerzetesrendekben és az Opus Dei-ben is. Ezenkívül az iszlám, és egyes keleti vallások is élnek vele.

Juhász Gyula: Flagellánsok éneke

Hitvány hús, mely bűnre vittél,
Elporladó, elrothadó,
Az ostorok csapása ímé
Gyönyör fejében bús adó.
Pattogjatok, csattogjatok
Szilaj csapások, szeges kínok,
Szenvedd, hitvány hús, mit szenvedtek
A szomorú, a szent martírok!

Az álmainkat bűnre váltja
Az asszony teste, a fehér,
Izzó, gonosz, szép látomások
Gyúlnak, ha forr a kerge vér.
Pattogjatok, csattogjatok
Kemény csapások, drága kínok,
Szeresd, hitvány vér, mit szerettek
A szomorú, a szent martírok!

A Sátán jár körül e tájon,
Keresve, hogy kit nyeljen el,
Vigyázzatok, virrasszatok mind,
Mert jaj, ha az Úr jönne el!
Pattogjatok, csattogjatok
Boldog csapások, édes kínok,
Halj meg, kevély test, mint meghaltak
A szomorú, a szent martírok!