Misantrophe Mandy: Orbán Ottó

A változatosság kedvéért ezúttal irodalom következik, Kaedrin kiborítása végett pedig ismét Orbán Ottó. :D (Bocs, nem hagyhattam ki, de ugye nincs harag? :D) Ma nem volt kedvem nagyon sokat kutakodni a cikk kedvéért, ezért is írok olyan valakiről, akiről álmomból felébresztve is tudnék kiselőadást tartani.

Orbán Ottó

1936-ban született Budapesten Szauer Ottó néven. Apja jómódú zsidó családból származott, anyja viszont szegény sorból, így szülei házassága botrányként volt elkönyvelve annak idején. (Olyannyira, hogy a mérges anyós egy évig nem volt hajlandó emiatt beszélni a saját fiával.) Bár apja kikeresztelkedett, és korábban magas rangú katonaként szolgált, a II. világháborúban mégis előbb lefokozták, majd munkaszolgálatra vitték, és a háború legvégén, 1945-ben érte a halál. A jobb élet reményében intézetbe adták az ekkor kilenc éves Ottót.

A névváltoztatás mellett egyébként azért döntött, mert úgy érezte, átlagos kis családjában viszontlátja azokat az erőket, amelyek széthúzzák ezt az országot. (Az apjához hasonlók meggyilkolásához megélhetés reményében az olyan szegény sorból származók asszisztáltak, mint az édesanyja...) A keresztnevét egyébként sem szerette, úgy gondolta, csak akkor elviselhető, ha alliterál, ezért választotta a telefonkönyvből mellé az Orbán vezetéknevet.

Az intézetben, ahol nevelkedett gyermekkorától, terápiás céllal kezdett írni. Csodagyerekként tartották számon, még Weöres Sándornak is bemutatták. 1954-ben érettségizett, ezután többedszeri próbálkozásra vették fel 1956-ban az ELTE BTK magyar-könyvtár szakára. 1958-ban idegösszeomlással került kórházba, emiatt később nem folytatta a tanulmányait, nem fejezte be az egyetemet.

1960-ban (24 évesen) jelent meg az első kötete Fekete ünnep címen, innentől szabadfoglalkozású íróként dolgozik. Viszonylag termékeny írónak mondhatjuk, tizenötnél is több kötete jelent meg életében. (Nem csak verseket írt, de esszéket is; ezen kívül sok műfordítást is készített rendkívül széles palettáról: az ókoriaktól elkezdve a kortársakig fordított, főként spanyol és angol-amerikai nyelvterületről.)

Ezen kívül folyóiratoknak is dolgozott: 1981-91 között a Kortárs rovatvezetője, 1991-98 között főmunkatársa, 1998-tól pedig az ÉS munkatársa volt. Több tanulmányúton vett részt, melyek verseiben is megjelentek, így 1968-ban Indiában, míg 1976-ban és '87-ben Amerikában járt. Költői munkásságát már életében is sokszor elismerték. A számtalan díj közül, melyet megkapott, csak egyet emelnék ki, a legfontosabbat: 1992-ben ítélték oda neki a Kossuth-díjat.

Fontos és szomorú momentuma volt az életének a '80-as évek végétől jelentkező Parkinson-kór. (Ez egy lassan előrehaladó, degeneratív idegrendszeri betegség, mely egyrészt járhat elbutulással, másrészt pedig fizikai tünetei vannak: remegés és túlmozgások vagy az ellenkezője, izommerevség.) Írótársainak közreműködésével egy jótékonysági est bevételéből finanszírozták a műtétjét, ami néhány évvel meghosszabbította az életét, de végül 2002-ben érte a halál.

Stílusa

Kezdetben Nagy László követői közé sorolták, mivel hozzá hasonlóan Orbán Ottó műveire is a költői képek túlburjánzása volt jellemző. Később aztán kezdte úgy érzi, a Nagy László által képviselt pátosz többé nem képes leírni a megváltozott világrendet, ezért egyre inkább tért hódított költészetében az irónia. Nagyon széles skálán mozognak az általa írtak: klasszikus formákat éppúgy találunk nála, mint modern szabad-verset. Ami nagyon jellemző rá, az az, hogy személyes hangot ritkán pendít meg, szinte csak az allúziók során. Többször bújik ugyanis költőelődök vagy kortársak bőrébe és az ő hangjukon szólva megengedi magának a személyességet. Egyébként akárhányszor szomorúbb témát pedzeget - a betegségét például - mindig iróniába burkolja a fájdalmát.

Amit fontos még megjegyezni a stílusával kapcsolatban, hogy míg a legtöbb kortársa objektív költészetet művelt, ő megmaradt a szubjektív líránál, de meg is haladta azt: úgy fogalmazta meg a lírai költeményeit, hogy még véletlenül se legyenek általános érvényűek. Pont ezért a verseiben leírt dolgok biográfiailag visszavezethetőek és rengeteg bennük az aktuálpolitikai utalás. Van olyan kötete (Kocsmában méláz a vén kalóz), amiben legnagyobbrészt politikai bökversek találhatók - azért ír ilyeneket, hogy megmutassa: jelen van a közéletben, aktuális is tud lenni.

Van még valami, ami nagyon érdekes a költészetében. Ez pedig a szexualitáshoz való viszony. Orbán Ottó szókimondó költő, nem riad vissza a trágár kifejezések használatától, ugyanakkor, ha saját szerelméről, saját szexualitásáról ír, akkor hajlamos az Énekek Énekéhez hasonló magasztos magasságokba emeli a költeményeit.

A cikk után pedig nézzünk most néhány konkrét verset is. (Annyit, de annyit tudnék idézni, de igyekszem visszafogni magam. :D) Saját maga és a világ meghatározása a kilencvenes évekből (A keljföljancsi jegyese c. kötet versei)

Azután – a kilencvenes évek

A parlamentben a száztíz kilós Vasvári Pál
horpadt bádogként mennydörög, s robajával fölzavarja a sárkányt,
mely lángnyelvének ostorával vág rendet rögeszméink között…
A száz éves recept, hogy megfőzzük a fekete levest:
ha nincs elég eszünk, jöjjön a szenvedély!
A szabadság törékeny óraszerkezet,
össze- és szétszerelnünk egy élet kevés,
összetörnünk elég egy pillanat.
Most, hogy Vas István is meghalt, kivel beszéljek erről?
Barátaim és volt barátaim a hatalom szédületében,
fülükbe forró ólmot öntött küldetésük tudata,
szemüket kitolta a gőg –
egymásba fogódzunk, mint Breughel képén a vigyorgó nyomorultak,
s vak vezet világtalant, imbolygunk a régi szakadék felé.

Önarckép a kilencvenes évekből

A teremtés első napján a kettes számrendszert választotta az Isten –
nem rugalmas, de áttekinthető és fenséges: 0 vagy 1!
Vagy-vagy: a langyosat, mint én, kiköpi szájából az Úr…
Nem vagyok megátalkodott, két tűz között nem vonz a harmadik, a máglya,
de gondolkozom, tehát eretnek vagyok
(ezért csomagolok a verseimbe majd – ha föltalálják – puskaport).
Most Róma romjait látom magam körül, s a hun lovashadat,
a nyílvesszőktől zúgó ég alatt minden lángokban áll –
láttam már ilyet, tudom, mi következik,
a sötétség évei, évszázadai…
Ha előjöhetek bennük, csak mint festett pofájú jokulátor,
hogy bukfencezve adjam elő a Reneszánsz Ember című kuplét.
– Á-áh – ásítja el magát a Szent Hivatal hadnagya –, le a bohóc fejével!
S most lássunk valami szépet… öö, mondjuk… egy passiót!

Két vers a betegségéről (Érzitek, hogy a Balassi-allúzió mennyivel fájdalmasabb, mennyivel őszintébb mint a saját pozícióból írt vers? (A keljföljancsi jegyese és a Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek c. kötetekből))

Melyben Balassi módján fohászkodik

Isten szabad ege,
madarak serege,
széljárta, tág fényesség –
legfényesebb nekem,
aki nagy betegen
az erkélyről nézek szét,
röptében bemérve
s szememmel kísérve
egy-egy csapongó fecskét…

Ifjúság, mi lehet
e széles föld felett
szebb dolog az ép testnél?
Szándék és mozdulat
együtt küzd és mulat,
mint egy hiten két testvér,
s te csak röpködsz, hinta,
s könnyen haladsz, mintha
vajba mártott kés lennél.

Későn lett szavam rád,
levegős szabadság,
amikor már rég nem vagy,
ha fölkel is napod,
sugárzó alakod,
kívül süt csak, ott benn fagy;
az idő nagy hamis,
mint a szerelem is,
legizzóbb, ha épp elhagy.

Most hívlak hát téged,
szabd rám szemmértéked,
megfizettem az árát:
lappangó öregség,
bujkáló betegség
orgyilkos tőrként jár át –
tedd meg hát, hogy híved,
fölfoghassam műved
határtalan határát!

Egy rossz kempingszékben
ülve, mint az égben
görgő felhőgomolyban,
így beszéltem ahhoz,
ki télre nyarat hoz,
s nem tudni, ha van, hol van,
mégis ott van minden
sziromban és színben,
s minden halvány mosolyban.

Catullushoz

Nagy gáz, de mi is szeretjük Lesbiát, Catullus…
Az ifjúság az ifjúság jogán határtalannak
képzeli lehetőségeit, istennek magát.
Most van isten, most nincs, ahogy akarja;
ha elalszik, gazdátlanul forog a Föld.
Korlátja épp az egészsége. Az az igazság,
hogy nehéz fölfogásúak vagyunk:
még mindig a csillagtengerből fognánk ki a kozmikus halat,
holott már sejtjeinkből vicsorog felénk kékcápa-csókja.
Ajaj, megcsal a testünk, megcsal az ordas kurva,
azt hazudja, minden megmarad, épp csak átlényegülve
egy üstökös csóvájaként suhanó fátyol fényredőiben:
az élő tűz, az őrület, a tejszínhabot verő combok…
Van-e jobb választásunk, mint hinnünk neki?

És végül, de nem utolsó sorban, egy szépséges vers az öregkori szerelemről. Aki tud ennél szebbet mutatni a szeretkezésről, annak kezet csókolok. :D (Az Összegyűjtött versek c. kötetből)

Zsoltár

Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül,
Csupa hegy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót,
És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül,
Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem,
Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon,
És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy.
És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom,
Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban,
Fele rész teremtés, fele rész pusztulás,
De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet.
Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten,
Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog.
És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát,
Peng és bong a megfeszített ideg húrja,
És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra,
És röpködnek öledben az ondósejtek, mint a madarak a szélben.
Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül,
És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz,

És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig.

Orbán Ottó digitalizált művei a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján