Misantrophe Mandy: Novella

Rendhagyó irodalmi poszt következik. :) Egy olyan novellát mutatnék most nektek, amelyiknél nem tervezem írni a szerzőről - legalábbis nem a közeljövőben -, mivel nem ismerem, csak ezt az egy novelláját, amit kb. 100 évvel ezelőtt mentettem le a gépemre. Ha sokaknak tetszik, akkor persze szívesen utánanézek, de látatlanban nem ígérnék semmit. (Holnap jövök a Voynich-cikk folytatásával, addig olvasgassátok ezt szépen. :))

Viszokay Tamás: A hóhér kedvese

Kicsi fényes sziget volt a sötétségben. Riadtan verdesett, röpködött körbe-körbe, minduntalan falakba ütközött. Amikor végre utat talált a zártságból kifelé, már tudta, hogy amit érez, az megkönnyebbülés. Nem fogalmazhatta meg, hiszen mag volt csupán, de felfogta a szó jelentését. Egy másik érzése is volt, amit kötelességként fordított le saját kódjára. Titokban, hogy most már nem kell félnie odabenn, abban a meleg, nehéz homályban, szeretett volna körbenézni, de ez az újabb fogalom nem engedte. Csupán hátrapillanthatott.

Először zavaros volt, de végre kitisztult a kép. Szavak keletkeztek benne. Egy pincéből repült elő, ami sötét, magas épület alatt bújt meg. Az ablakon rácsok. Éjszaka volt.

Mennie kellett tovább, elrendelt sorsa felé.

Egy kunyhó, a mocsár szélén, végtelenül sivár, mégis jobb volt besuhanni ide, mint abban a nagy palotában bolyongani. Két összefonódott test hevert a gyékényen, és a kis csillogás tudta már, miért küldetett. Alászállt, ráereszkedett arra a lényre, akit asszonynak neveztek ebben a siralomvölgyben.

Megvárta, míg extázisa tetőfokára ér, akkor besüllyedt a testébe.

Kilenc hónap múlva megszületett.

Joachim már alig bírta hallgatni a szisszenéseket, amiket a korbács keltett. Szünet nélkül csapkodta az alig hörgő foglyot, a Főbíró pedig lankadatlanul ismételte kérdéseit.

- Ki volt veled a boszorkányszombaton?
- Hogyan idéztétek meg az ördögöt?
- Kik köpték le a Bibliát?

A pengearcú ember mozdulatlanul állt a cella közepén, fekete talárja szigorú redőkben, ezzel is kihangsúlyozva az elitéltre lecsapó állami szigort. Mániákus üldözője volt a boszorkányoknak és boszorkánymestereknek, Joachim ezt több mint húsz éve tudta. Akkor még, fiatal emberként, a Főbíró arcába nem vésődött be az a két mély ránc, amik ma félelmetessé teszik az ábrázatát, ám meggyőződése és buzgalma ugyanolyan volt, mint ma.

- Bevallod a bűnödet? - süvöltötte.

A fogoly elájult. A bíró intésére Joachim egy vödör vizet kapott fel, hogy rázúdítsa a szerencsétlenre. Ahogy azonban ránézett, remegni kezdett a térde.

Már megint a látomás! A szakállas férfiarc lassan kisimult, elveszítette szőrzetét. A haj megnőtt, csigássá, borzossá vált, a szempillák meghosszabbodtak. Hedvig, a szeretője nézett rá. A hóhér kínlódva lefelé fordította a szemét, a cella padlatára, hogy elkerülje a látványt, de a spanyolcsizmával összetört láb is átváltozott.

- Joachim! - szólt mögötte a türelmetlen hang.

Ösztönösen rázúdította a vizet a testre, s közben fohászt mormolt. Hetek óta tart a rémálom, minden elítéltben az a lány köszönt vissza neki! Boszorkány lenne Hedvig? Ezt nem hitte, nem akarta hinni.

Kézfejével megtörölte izzadt homlokát. Csak nyugalom! Elmúlik majd.

És lám, a kínlódva könyökére támaszkodó rab ismét a férfi volt.

- Bevallod? - hangzott a monoton kérdés.
- Igen. Igen, uram!
- Halljuk!
- Boszorkánymester vagyok. Szombatonként embereket gyűjtök magam köré, elmegyünk az erdőbe és táncolunk a Sátánnak.

A Főbíró járkálni kezdett, fel és alá.

- Hm. Hm. Kik azok az emberek?
- Az anyósom, Frau Littmayer az egyik. Ő a legnagyobb boszorkány. Repülni is láttam.
- És?
- A... szomszédaim.
- Hányan?
- Úgy tizenöten.

A bíró az árnyékban meghúzódó írnok felé intett.

- Herr Ludwig majd lejegyzi a neveket. Diktálod, ugye?

Némi kétkedés látszott a férfin, de a korbács, amit a keskeny kéz intésére Joachim felemelt, azonnali válaszra késztette.

- Igen, hogyne!

Joachim most is, mint mindig, hangtalan léptekkel hagyta el a pincebörtön épületét. Valahányszor megtette ezt az utat, a kijáratot félelmetesen messzinek érezte, s amíg végigment a fáklyákkal ritkán megvilágított, sötét pincefolyosókon, rettegett, hogy találkozik valakivel. Nem akart a szemükbe nézni. Nem félelemből, hiszen inkább ő volt az, akitől féltek. A viszolygás riasztotta, ami a többi börtönalkalmazottból feléje áradt. Nem akarta látni elfordított fejüket, vagy éppen tágranyitott, undorodó pillantásukat, nem akarta hallani, az elmormolt, alig hallható köszönést, rettegett az igyekezettől, ahogy a falhoz próbáltak lapulni, nehogy hozzá kelljen érniük.

Pedig ez is munka, akár a többi. Amikor huszonöt éve elkezdte, jó munkának látszott. Állami alkalmazott, kosztot ingyen kap, havi bére van, biztosan nem lesz gondja ételre, italra. És a Főbíró, a börtön ura kedveli!

Egy ideig nagyon ügyesnek tartotta magát, hogy meghallotta a legapróbb zajt is, s így el tudott kerülni mindenkit a folyosókon. Később rájött, hogy a többiek riasztanak, amikor kifelé indul.

Odakint nagy lélegzetet vett és a kapuőrök felé bólintott, akik csak felemelték alabárdjaikat, de nem zártak össze előtte.

Visszanézett a komor épületre és megborzongott. Egyre elviselhetetlenebbnek érezte a munkáját. Nemcsak a látomások zavarták, valami más is volt. Hogy is mondta a bíró? Elhivatottság! Akikkel együtt dolgozott, valamilyen formában mind kötődtek oda. A Főbíró szadista volt, ott is boszorkányt keresett, ahol angyal lakozott, csak kínlódjon a fogoly. Az írnok karriert akart, és ezt a nagy hatalmú ember mellett kívánta elérni, ő is szívesen volt hát a kínzókamrában. A strázsa... az meg mindenkit megerőszakolt, akit csak behoztak, lett légyen az nő vagy férfi. Neki ez volt a hajtóereje.

Joachim kirítt a társak közül. Ő csak állami alkalmazott volt. Bérért csinálta, meg azért, mert máshoz nem értett. Mit is tenne, ha elveszítené ezt a munkát?

Legyintett és elindult megszokott kocsmája felé. Jól berúg, meg a lány is ott van. De azért... jó volna soha többé nem jönni ide!

Lassan bandukolt az utcán a kocsma felé. Az a lány! A szajhák soha nem dobták vissza Joachim pénzét, de igazi szeretője, az nem volt eddig. Már nem is remélte, hogy lesz. Erre... A csapszék küszöbén kuporgott, amikor rátalált. Mindenki levegőnek nézte, csak ő állt meg mellette. Kíváncsi volt, mit keres itt, hiszen nem a rosszlányok ruháját viselte.

A haja, az igézte meg először. A hosszú barna haj olyan volt, mintha... nehezen találta meg a szavakat, mintha soha nem fésülték volna meg, olyan borzas göndör. Rendezetlen, őrült csigákban omlott a vállaira.

- Joachim úr, kérem! - könyörgő suttogásra riadt fel gondolataiból.

Az Ácsok utcájában állt meredten.

- Mi, mi? - fordult az alázatos pózban előtte álló ember felé.
- Joachim úr, kérem, ne szíveskedjék a mi házunk előtt álldogálni, ha meg nem sértem. Tetszik tudni, ugye...

Tudta. A Főbíró meg volt róla győződve, hogy az általa kiválasztott emberek ő magához hasonlóan megérzik a Sátánt. Figyeltette az alárendeltjeit. Már megtörtént, hogy máglyán végezte egy egész család, mert a hóhér a házuk előtt ült. Holott Joachim egyszerűen csak részeg volt, olyan részeg, hogy nem bírt továbbmenni.

Sietve megindult, észre sem vette, hogy az emberek megsüvegelik. Félnek tőle, ez eleinte tetszett neki, de aztán... Amikor családot akart alapítani, az első két reménybeli após majd elolvadt az udvariasságtól, a lányát azonban hozzá nem adta volna. Pária volt, nem is próbálkozott többé. Olyan volt ő itt, mint a kivert kutya, aminek azért mindenki dob falatot, mert félnek, különben megmarja őket.

Hedvig most is a különasztalnál várta. A férfi majdnem elmosolyodott. A színtelen, ormótlan zsákruhán nem látszott, hogyan merednek előre alatta az apró, hegyes mellek, nagy, barna udvarral a bimbók körül. Hogy milyen csodás, hosszú lába van ennek a lánynak.

Össze is súgtak a népek a hátuk mögött, no né, a véreskezű mester mégis talált magának valami kóbor ribancot, aki lehorgonyoz mellette. Mostanában, amikor ennyi a menekült, nincs is csodálnivaló ezen.

Azért ő örült ennek a suttogásnak.

- Elfáradtál? - kérdezte, de csak akkor, amikor Joachim az első snapszra megitta a kupa sört is. Addig csak nézte nagy, álmodozó barna szemeivel.

Bólintott és félrefordult.

A lány nem kérdezett többet. Mindig azt tette, amit ő, Joachim akart. No, ez rendben is lett volna, hiszen ez így szokás, de mégis másmilyen volt. Nem volt lapos, fura pillantás, kézmozdulat, ami annyira jellemző az asszonyokra, ha nem tetszik nekik, amit a férjük mond. Mintha teljesen azonosult volna vele.

Különben sem beszéltek sokat. A hóhér a dolgáról nem akart, másról meg nem tudott. Egyszer az írnok is eljött vele, akkor aztán folyt a szó. De többet nem hívta. A nagy Luther, az a törtető féreg róla áradozott. Nem kérdezte meg, vajon mi változott Luther óta, amikor ugyanazt csinálják, mint a pápisták? Boszorkányokat kajtatnak, égetnek. A svéd király hadai meg... Az igaz Isten nevében halottasházat csináltak a környékből, pedig ez baráti terület.

Az este nem úgy végződött, mint a korábbiak. A hóhér általában addig ivott, míg az éjjeliőr kolompját meg nem hallották, akkor kézen fogták egymást és hazamentek.

És másnap... minden kezdődött előröl.

Ám most valami történt. Már a negyedik kupa sörnél tartott, amikor egy kisgyerek szaladt oda, és belefúrta az arcát Hedvig szoknyájába. Onnan könyörgött alázatos, de reménykedő hangon:

- Ugye kérsz nekem megint mézes süteményt, néni?

Joachimnak a torkán akadt a sör, bőszen köhögni kezdett. A gyerek erre ijedten felnézett, és el akart menekülni, de Hedvig magához szorította.

- Nem bánt a bácsi.

A részeg férfi iszonyodva bámulta a kisfiú elroncsolt arcát. Amaz megrettenhetett a tekintetétől, mert kitépte magát a lány karjaiból és elszaladt.

- Úristen! - suttogta Joachim. - Mi történt ezzel a gyerekkel?
- A hóhér kiverte a szemét.

Felugrott, durván megragadta Hedvig ruháját.

- Nem igaz! Nálunk gyermeket sohasem...
- Még nem! Még eddig nem, ugye?

Szeretője nem kiabált, mégis hátratántorodott a szavaitól.

Reggel Hedvig mindig enni adott neki, mintha a férje lenne. Úgy mehetett aztán vissza a tömlöcbe. A csigához, a spanyolcsizmához, a hétágú, ólmozott korbácshoz, amivel néhány ütéssel le tudta nyúzni egy hát teljes bőrét.

A Főbíró minden nap megelőzte, Joachim sokszor gondolta azt, hogy talán haza se ment.

Izzott a szeme annak az embernek, és soha nem tántorodott meg, el volt kötelezve valaminek. Nem Istennek, huszonöt évi együttlét után ebben a hóhér biztos volt. A Rend nevében végigélvezett kínzásoknak talán. És ez az elkötelezettség erős volt. Még akkor sem rokkant meg, amikor...

Miért jut eszébe az a régi eset mostanában annyiszor?

Majdnem húsz éve már.

Amikor tizedszerre rántotta fel annak a fiatal lánynak a testét a mennyezetre, lábán a kétszáz fontos súllyal, belehalt az a lány. Ő nem vette észre, felkapta a vizesvödröt, hogy leöntse. Akkor következett az iszonyat. A boszorkány teste egyszerűen eltűnt, elenyészett, s helyette egy fényes, sárga, arasznyi gömb maradt a levegőben függve. Joachim megborzongott, de annyi lélekjelenléte volt, hogy a vödröt hozzávágta a jelenéshez. Erre az, mint egy megriasztott madár, verdesni, cikázni kezdett ide-oda a helyiségben. Nekivágódott a kínzóeszközöknek, aztán az őrt döntötte le a lábáról, egyik faltól a padlatra, onnan fel a berácsozott ablakra vágódott.

Az írnok nyüszítve lapult a pultja alatt, a strázsa fel sem állt, de látta, hogy remeg. Ő maga pedig menekült kifelé. Egyedül a Főbíró állt mereven és mozdulatlanul, pedig egyszer a démoni fénygömb csak hajszállal hibázta el a fejét.

Mivel az a valami végül az ajtón suhant ki, a bíró reá ripakodott:

- Ostoba fajankó! Miért engedted el a sátánt?

Térdre hullott akkor:

- Uram, én oly iszonyúan...

Leintette

- Tudom. Féltél. A Sátántól nem szégyen félni. Én is félek tőle. Mert, aki nem fél tőle, az...

Ellökte magától, odalépett az őrhöz, talpra rángatta, és az arcába csapott.

- De aki nem harcol ellene, az is! - üvöltötte.

Megint... megint jött a látomás. Az öregasszony helyett a kedvese összetört, véres testét látta a kampón lógni.

- Üss, Joachim! - hallotta a bíró parancsát.

De most nem tette meg, elégszer verte már meg Hedviget. Még ha káprázat is volt mindannyiszor, nem akarta többet.

Keze, ami már nyúlt a korbács után, most visszahúzódott. Jobbjában még ott tartotta a hegyes, tüzesre izzított vasrudat. A szomszéd város hóhérja volt, aki azt a gyermeket megkínozta. Itt nincs ilyesmi. Még nincs.

Erőteljes mozdulattal bedöfte a nyársat az öreg boszorkány nyakába. Az azonnal meghalt.

Aztán megpördült.

Tekintetek.

Az értetlen. Az őr szája ámulatra nyitva, szeme kitágult, nem is akarta elhinni, amit lát. Az italtól és a szüntelen nemi vágytól űzött arcon izzadtság csorgott.

Az írnok mozdult, tán a pultja alá akart bújni, mint ahogy egyszer régen. Szeme ide-oda villant, kiutat keresve, de közben a főnökét is vizslatta. A sunyi.

És végül...

Az elégedett! Joachim úgy megdöbbent, hogy majdnem elejtette a rudat. Erre nem volt felkészülve, erre a gonoszságra. Várta a dühöt, hogy a bíró majd felrobban mérgében, hogy pártfogoltja cserbenhagyta, a fájdalmat is szerette volna látni, mint a szülőjét gyűlölő gyermek, aki csak azért csinál őrültséget, hogy kínokat okozzon azoknak, akik szeretik. És végül számított a közönyre is, hogy a Rendnek ez a megszállottja semmit nem fog érezni, gépiesen rendeli el a lefogatását.

Helyette... tiszta, érzéki elégedettség! Hát ez a bíró? Most már látta, ez egyáltalán nem hisz semmiben. Nem a Rend híve, nem a jóé vagy rosszé, egyszerűen csak azt gondolja: tetteim legfőbb tanúja tűnjön csak el! Így van jól!

A tüzes vas átverte a Főbíró mellkasát. A pengearcon semmilyen érzelem nem tükröződött, csak a vére spriccelt a hóhér arcába. Hangtalanul csuklott össze.

Joachim kihúzta fegyverét, s egy lendülettel felfelé rántotta, felfogta vele a strázsa kardjának támadását. Közben bal öklével arcon verte lenn, a sisak alatt. Reccsenés hallatszott és a sérült férfi bősz üvöltése. A hóhér nem kegyelmezett. Az őr megtántorodása adta időt felhasználva a szájába döfött. A rúd vége kijött a tarkón. A sisak alatti sodronycsuklyát nem ütötte át, csak az agyvelő darabjai türemkedtek át rajta.

Az írnok már majdnem az ajtónál járt. Neki a hátába döfött. Senki nem juthat ki, hogy ő el tudjon menekülni.

Megmosakodott a dézsa vízben, mint mindig. Az, hogy csak a vér nagyja jött le róla, ruháján, körme alatt ott maradt, nem érdekelte. Ez is úgy volt, mint szokott.

Átlépte a hivatalnok testét, és ugyanolyan nesztelen léptekkel indult el, mint szokásosan. Nem is figyelt fel rá senki. Arra sem, hogy véres, mocskos. A kapuőrséget bólintással köszöntötte és elindult a kocsmába, mint mindig. Reggelig úgysem lép be más a kínzókamrába, van ideje.

A kocsmában most egy egész üveg snapszot kért, egy korsó sörrel megitta. Aztán magával intette a lányt.

Csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a városból.

- Megöltem.

Hedvig csak pislogott egyet, de nem szólt.

- Most elmegyek - folytatta megsimogatva a kusza hajat. - Beállok a svédekhez. A háború is jó mesterség.

A lány kezét kereste.

- Gyere velem! A legtöbb katonának a nője is együtt vonul a sereggel. Jól megleszünk ott.
- Nem maradok veled. Más az utam.

Joachim megdöbbent.

- Ezt nem értem.
- Pedig egyszerű. Amiért jöttem, azt elvégeztem.

Elindult vissza a városba. Amikor a volt hóhér már nem látta, megállt, testét kinyújtotta, két kezét a magasba emelte.

Kisvártatva nem maradt belőle más, csak egy arasznyi, fénylő, sárga gömb. Azután eltűnt az is.