Fekete retek: Pirszinget a kígyónak

Ma szeretnék egy olyan könyvet ajánlani, ami engem egyrészt nagyon elgondolkodtatott, másrészt meg tetszett, és talán nektek is fog. Ez nem más, mint Kanehara Hitomi díjnyertes regénye, a Pirszinget a kígyónak (Snakes and Earrings).

A vélemények nagyon vegyesek: valaki mesterműnek tartja, valaki meg egyszerűen értékelhetetlennek, bár azt hiszem nem a semmiért nyert el egy rangos, irodalmi díjat. Tény az, hogy nagyon rövid, alig két óra alatt el lehet olvasni, ráadásul vannak benne nagyon sablonos dolgok, de ami engem megérintett, az az, hogy nagyon kevés könyvet olvastam, ami úgy tudott volna írni arról a hatalmas nagy semmiről, amibe a fiatalok lebegnek, mint ez.

És akkor ez itt most tényleg csak a saját személyes véleményem, de egyszerűen úgy érzem, hogy a mai, felkapott kortárs irodalom vagy a túlzott esztétizálásról szól (játék a szavakkal, stb.), vagy a múltbéli sebek nyalogatásáról ('56, Auswitz...). Ezzel nincs semmi baj, de csak ez van, ezt olvassuk az egyetemen, erről beszélünk órán... miközben létezik egy olyan probléma, ami szerintem csak a mi (huszonévesek) generációját érinti: hirtelen kinyílt a világ, és olyan sok választási lehetőségünk lett, hogy egyszerűen már elveszünk ebben a hatalmas nagy szabadságban.

Az emberek keresik az útjukat, de olyan nagyon sok mellékösvény van, hogy tényleg könnyű eltévedni – nem is beszélve arról, még ha választottunk is, folyton visszanézünk, és megkérdőjelezzük a döntésünket.

Persze, lehet ez nagyon ostobán hangzik, és csak én látom így.Viszont a könyv sok olyan dolgot mutat meg (persze sarkítottan), amit én ebből a bizonytalanság/útkeresésből fakadó problémának látok.

„- Hallottál már a split tongue-ról?
- Az meg mi? „Széthasított nyelv”?”

Ezzel a párbeszéddel kezdődik a könyv, és az elkövetkezőkben megismerjük Luit, a főhőst, aki E/1-ben meséli el annak a történetét, hogyan indul el egy olyan úton, ami majd ehhez a split tounge-hoz vezet.

Lui érdekes lány, habár végig az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, róla keveset tudunk meg. Egy „cicababa”, hostessként dolgozott, üzletemberekkel feküdt le pénzért, és mazochista. Igazából nem egy szimpatikus lány, kezdetben az a vágy hajtja, hogy ne nézzék őt átlag „trendi” lánynak, aztán örvényszerűen kezdi el pusztítani saját magát (alkoholizmus) és környezetét. Életének két pólusa van: Ama, a punk srác, aki bevezeti ebbe a világba, jóindulatú, de különösebb gond nélkül megöli azt az embert, aki Luit zaklatta. Agresszió, ami semmi perc alatt kitör, nyomtalanul el is tűnik, és csak a „bizonyított” szerelem van, ami Luit Amához kapcsolja. Persze csak időlegesen, mert közben ott van a másik pólus, Siba, a tetováló, aki képes Lui szexuális igényeit kielégíteni, és hideg szadizmusa, később szintén egy gyilkossághoz vezet.

Eközben Lui akaratlanul sodródik az események között, egyre mélyebbre kerülve – mégis ő az, aki miatt, akiért történnek a dolgok, a két gyilkosság is, pedig ő csak kígyónyelvet akart, és egy tetoválást.

Igazából nagyon nehezen tudok úgy írni a történetről, hogy közben nem lövöm le a fordulatokat, úgyhogy inkább a kedvenc idézeteimet szedem ki.

„A csattanást hallva egész testemben megrázkódtam. Sokkal intenzívebb remegés volt, mint az orgazmus; libabőrös lettem és hirtelen összerándultam. Megfeszült a gyomrom és a vaginám is. Akárcsak a mámor pillanatában: mindenem elzsibbadt. A csattanással egy időben a pirszing kiszabadult a pisztolyból, grimaszoltam, és a nyelvemet visszahúztam a számba.„

"Te mit gondolsz a kígyónyelvről? – kérdeztem. Siba felém fordult:

- Más, mint a tetoválás vagy a pirszing, a tested formája változik meg. Érdekes módja az önkifejezésnek, de én nem tenném. Szerintem az ember természetes formáját megváltoztatni csak istennek van joga."

„Isten kiváltsága.” Rendben, akkor nem marad más: istenné kell válnom.

„Ha az emberek sorsát istenek határozzák meg, akkor tuti, hogy szadisták.”

"Azt gondolom, ilyen világban nem akarok élni. El akarok égni, azt akarom, ne is maradjon utánam semmi ebben a sötét, idétlen világban, csak hamu."

"Mindig is ebben a sötét, felszín alatti világban akartam élni, ahová a napfény sem ér el. Vajon van-e olyan hely a földön, ahol nincs gyermeknevetés és nincs szerelem?"

"Ha valóban nincs olyan hely ezen a világon, ahová nem ér el a nap, akkor nincs más módja, hogy elbújjak, mint hogy a saját árnyékommá válok."

Itt egy elég jó irodalmi elemzést lehet olvasni a könyvről.

http://www.jogazda.sk/szemle/index.php?option=com_content&task=view&id=227&Itemid=50

A könyvet 2008-ban meg is filmesítették, sajnos én még nem láttam, de itt az előzetese. Mindenesetre a kritikák nem voltak olyan pozitívak: „A film sokak­nak tet­szett, de töb­ben nem vol­tak meg­elé­gedve a szí­né­szek ala­kí­tá­sá­val. A három fősze­replő közül egye­dül Ara­tá­ról mond­ható el, hogy szinte töké­le­te­sen meg­je­le­ní­tette Shiba jel­le­mé­nek kettős­sé­gét; a sza­dis­tát, aki isten gyer­me­ké­nek kép­zeli magát, és csak attól indul be, ha fáj­dal­mat lát a part­nere arcán, és a Lui­val törődő, gyen­géd karak­tert. A másik két fősze­replő már nem reme­kelt így. Ama film­beli karak­tere sok­kal inkább gyer­me­te­gebbre és érzelgő­sebbre sike­rült, mint a könyv­ben, és Yos­hi­taka sem tudta úgy átadni Lui jel­le­mét, hogy az ne hagy­jon vala­mi­lyen hiány­ér­ze­tet a nézőben.”

Kanehara Hitomi

Hát, az írónőről nem találtam sokat, 1983-ban született, és miután 15 évesen kirúgták az iskolából, írással kezdett el foglalkozni. Az első regényét, a Pirszinget a kígyónak-ot, 21 évesen írta, és 2003-ban elnyert vele két rangos irodalmi díjat is.Másik regénye, az Önregény címmel jelent meg magyarul, egy Rin nevű nő életének fordított története, négy fejezetben jut el, a házasságtól a kamaszkoráig, bemutatva, hogyan és mitől torzult el a személyisége.

Sajnos ezt még nem olvastam, de a listán van, talán legközelebb már erről írhatok.