Káin: Káin szavai VI. - Avagy az egó eltaposásának kezdete

Sziasztok!

Ma egy nagyon fura dologról fogok írni. Nagyon sok könyvben leírják okosan, hogy az egó a legnagyobb ellenségünk, de sosem fejtik ki miért, vagy ha kifejtik azt is rébuszokban és az átlag hülye nem fogja fel. Nos ma beszéltem az egyik ismerősömmel akivel a beszélgetés alatt jöttem rá arra hogy ez a mondás , miért is állja meg a helyét. Sok saját tapasztalatom van a témában, így könnyű írni róla (gyakorlatilag igen, lelkileg nem XD) .



Számomra az egó sötét oldala abban jelenik meg amikor valaki annyira hiú és önhitt, hogy saját magát meg tudja győzni arról, hogy ha rosszul is viselkedik mindenki más hibás csak ő nem. Sőt ez egy szituációs példa, ebből még száz és száz eseményt /történést levezethetnék, de megpróbálom a dolgot saját példákkal megvilágítani, hogy ne kanyarodjak el a mondanivalóm lényegéről.

Én régen még tini koromban azt feltételeztem hogy az hogy blogot írok és mutogatom magamat majd hírnevet hoz bizonyos körökben , sőt azt feltételeztem hogy attól hogy így nézek ki (régebben extrémebb voltam) és lövök magamról a budiban 600 képet amit feliratozok meghozza a kellő népszerűséget. A régi blogomban a saját életemről írtam, mindent cenzúra nélkül, ezzel kiszolgáltatva magamat nagyon sok irigy és rosszindulatú embernek. Ettől egyébként nem egy párkapcsolatom és munkahelyem csődölt be, bár még mindig azt gondolom hogy valahol azért kurva nagyot alkottam mert velem olyan abszurd dolgok történtek amit sokan el sem hittek volna , akik olvastak biztos emlékeznék még arra storyra amikor szerelmi bánatom volt és bepelenkáztam egy svéd csávót az Sm cafe-ban :D. Vagy arra amikor idegenek mindenféle faszsággal megállítottak az utcán vagy éppen hogy támadtak és vertek össze a cigányok. XD Regényes kis életmű volt az fix. Viszont akkora fegyver volt a kezemben a bloggal hogy ihaj, ez sokaknak csípte is a szemét hiszen több 1000 olvasó volt aki mellém állt ha bajom esett és a másik felet halálra szekálták. :D A blog végül akkor fuccsolt be amikor a személyes képeimet közzé tették(akkor a blog már privát volt) és akkor értettem meg hogy az önreklámozás és a teljes nyíltság nem ér meg annyit hogy tönkre tegyék az életemet alattomos férgek. Hiszen nem csak nekem volt fegyverem hanem nekik is, kb ugyan abból az alomból ahonnan az én támadási esélyem jött.

Az egó hogy szólt bele mindebbe? Amikor ez történt rájöttem hogy azzal hogy magamat népszerűsítem és beállítom hejj de nagy extrém arcnak még nem leszek közkedvelt. Aki meg csak az akkori külsőm miatt kedvelt és nézett fel rám annak nem volt különösebben értékelhető a hűsége vagy a rám való felnézése mert felszínes ember volt, hiszen a felszín miatt kedvelt. Viszont sokan voltak akik azóta is kedvelnek mert találtak az írásaimban valamit ami megfogta őket, ezért az egy dologért hálás vagyok.

Tehát az egó lerombolása akkor történt meg amikor rájöttem , hogy a blogom lényegében nem jelentett és ért el semmit sem, mert nem állt másból csak önreklámozásból, viszont nekem akkora a lelki megnyugvást jelentett a folyamatos írás hogy elkezdtem a Mortemet arc nélkül és sokkal jobban éreztem magamat hogy az írásom, tudásom miatt néznek fel rám és nem azért mert így vagy úgy nézek ki, bár sokan rájöttek hogy én vagyok mert a stílusomból rögtön le lehet vágni. -.-"

Az ember egója akkor pusztul el amikor lerombolódik az hogy álságos dolgok mögé bújjon, minthogy belássa azt hogy ő a hibás az állapotáért . PL sokan azt érzik hogy ha így vagy úgy néznek ki az már egy védfal, hiszen magukat népszerűen állítják be közösségi oldalak segítségével: erre jó példa voltam , én egy a sok pózoló tini közül, aki abból épített egót, hogy a külsőségek várába menekült. Sokan abból építenek egót hogy magukhoz hasonló emberekkel barátkoznak, akik nem iparkodnak jobbak lenni vagy elérni bármit is. Az ember tudja mélyen legbelül, hogy rossz amit csinál: pl rossz hogy alkoholista , rossz hogy drogozik, vagy nem dolgozik és a szüleire szorul, de mivel az összes ismerőse ilyen életet él, bele tud ebbe feledkezni hiszen ezek az emberek erősítik egymást, ez az állapot már-már természetes így nem tűnik fel az hogy bűnös , semmire való életet élnek, sőt még együtt szidják a szüleiket, akik igazából csak jót akarnak csak éppen szarul jelzik ezt a gyerekeiknek és ahelyett hogy normális , magyarázó hangnemben leülnének beszélgetni inkább ugatnak, fenyegetőznek, pofozkodnak, megvonnak ezt-azt stb stb. De ezt is csak azért, hogy a hülye gyerek éppen magához térjen és elkezdjen normális életen gondolkodni.

De emögött mi van? Szerintem az egyén egyre jobban frusztrálódik a lelke mélyén, hogy valami nincs rendben saját magával . Körbe néz és a fertőt látja maga körül, hogy vele egykorú emberek ugyan úgy élnek mint ő, nem dolgoznak isznak stb és akinek van egy kis szikrányi jóindulata maga felé, vagy önismerete rájön hogy az egész csak felszínes dolog és hogy : ROSSZ. Hogy nem az a barát aki partner a faszságban és a züllésben, hanem az aki felráz ha valamit rosszul csinálsz. Az egó lerombolás akkor kezdődik amikor ráismerünk arra, hogy az életünk szart sem ér és hogy rossz úton járunk. Sokszor a szülőkre lehet kenni vagy arra hogy sok csalódás ért PL : depis vagyok mert apám vert kiskoromban, jaj én most szarul vagyok lelkileg nem tudok normális párkapcsolatban élni, vagy normálisan állni másokhoz mert az emberek megaláztak! Nem ez nem így van. Mindenki saját magáért felelős. Ha rossz karmát akasztanak a nyakadba mert szarul nevelnek , pl rugdostak kiskorodban a földön és köcsög vagy ezért másokkal akkor ne a mögé bújj , hogy azért vagy szarfaszú mert vertek kiskorodban, hanem tegyél ellene. Ennyi erővel olyan felnőtt leszel aki azért iszik mert a szülei is ittak. Azért veri a gyerekét mert ő magát is verték. És szomorú állapot ez nagyon mert tudja hogy rossz amit tesz, mégis megcsinálja, mert szörnyetegek szörnyet nevelnek belőle, de a többiek sem voltak szörnyetegek csak azok felett is álltak szörnyek. És ki a Boss? Kia fő szörny? naná hogy az emberi egó!

Van aki beleőrül abba amiatt ami vele történtek, van aki fel tud állni. Velem most történt egy kurva nagy trauma: elvesztettem a munkahelyemet (ami álmaim munkahelye volt) , megaláztak, hazugságba keveredett a nevem, majdnem megerőszakoltak mindez egy este alatt csak azért mert túl adagoltam a nyugtatókat amiket kaptam és elmentem így másokkal bulizni akik nem éppen voltak barátnak nevezhetőek (ergo nem tűnt fel nekik hogy nem vagyok képben és nem vigyáztak rám) , sőt a barátomat is majdnem elveszítettem . Mégsem merültem bele az önsajnálatba hanem elkezdtem ön-ostorozni hogy én vagyok a hibás (hiába mondták nekem vagy 4-en hogy nem, max abba hogy a pszichiátriai gyógyszereket bevettem mint a pez cukrot és ráittam- bár néha elgondolkodok, hogy talán ebbe sem mert ez is azért történt mert lelkileg annyira taccsra vágódtam hogy nem bírtam tovább-> megint dolgozik az egóm és mentegetem magamat, de igen, igen: HIBÁS Vagyok! ) és rájöttem valóban én vagyok a hibás.

Ha van önuralmam eleve nem kell felíratni gyógyszereket csak nehéz leküzdeni a pánikbetegséget. De mi van a pánikbetegség mögött? Valami ami mélyen frusztrál. Mi frusztrál? És pontról pontra eljutottam addig, amíg rá nem jöttem: Az életem frusztrál, az hogy bár kiskoromban szegények voltunk már nem vagyok az több tíz éve. Nekem midig könnyebb volt mert anyám a gyerekkorom miatt meghasonult önmagával hogy milyen nyomorba szült és elkényeztetett amikor lett pénzünk. Az elkényeztetésnek az lett az eredménye hogy mindig a könnyebb utat jártam: ha valahova nem illeszkedtem be, kivettek a suliból. Ha valami nem ment öngyilkosságot követtem el és halaszthattam egy évet a diliház miatt, majd estin fejeztem be a gimit mert "nem tudtam emberek közé menni,, ezek mind könnyítették a dolgomat mert nem kellett szembe néznem a megalázásokkal (bár mindig kaptam az utcán és mindenhol de közvetlenül folyamatosan nem kellett átélnem , mert gimi II-tól nem kellett folyamatosan együtt lennem emberekkel) bár tudom hogy a gimit nem fejeztem volna be nappalin mert nem volt hozzá elég lelki erőm (nem gondolkodtam így ahogy most a napokban kezdtem, mert a napokban jöttem rá ezekre) . Mindig ott volt hogy nem kellett azért munkát keresnem hogy megélhessek mert megkaptam mindent így nem voltam sarokba szorítva és rákényszerítve arra hogy igenis dolgozzak. Eltunyultam bár meglett az érettségim és jelesre a szakmám nem mentem utána rögtön dolgozni hanem továbbképzésekre jártam (fél és egy évesekre) és kb. olyan voltam mint azok akik csak azért mennek fősulira meg Egyetemre, hogy még ne kelljen dolgozniuk (tisztelet a kivételnek). A barátaim mind nehéz helyzetben élnek és irigylem őket mert látom a jég hátán is meg tudnak élni és képesek dolgozni és kitartani nem úgy mint én. Ők természetesen nem tudják mennyivel többet érnek nálam, de valóban többre vitték mint én, még ha szegényebbek is nálam.

Ezek a dolgok amit fent leírtam, az hogy ráismertem arra hogy én vagyok a saját szerencsém kovácsa meg én tehetek az ellen amit érzek: hogy szarnak látom magamat. Az egó mondatta velem azt, hogy a szüleim a hibásak mert szarul neveltek, vagy hogy az emberek tettek ilyenné ezért vagyok pánikbeteg-közbe nem másokra kell kenni hanem magamra mert nekem nem volt gerincem ahhoz felálljak és belássam hogy igenis el vagyok kényeztetve elkényeztettek egész életemben, nekem nem kellett úgy küzdenem mint pl a Legjobb barátnőmnek vagy a barátomnak ezért tartok itt ahol, tartok. Az egót ilyenkor dönti le az ember amikor ráismer arra hogy bazdmeg nem azért vagyok szar mert mások tettek ilyenné: Én hagytam hogy ilyenné tegyenek . (Most ez az én személyes példám de szerintem mindenkinek átjön az üzenet, legalábbis remélem, hogy milyen folyamatában az egót túllépni, mert most itt nem az a lényeg hogy elkényeztetés, meg munka hanem hogy hogy ébred rá valaki arra hogy rossz úton járt 22 évig. ) Nekem kényelmes volt belesüllyedni az önsajnálatba a lelki betegségekbe hiszen akkor sem kellet semmit sem tennem magam érdekében: egy lusta lelki beteg állapotot produkáltam csak azért hogy ne érjen több súrlódás a társadalommal szemben (menekültem, inkább megbetegítettem magamat lelkileg) , holott bele gondolva mindenki sérül lelkileg mindnekinek nehéz, még annak is aki elítél engem és beugat az utcán. Hogy mi a különbség közte és köztem? Az hogy ő mégis tovább tart az életben mint én, mert lehet egy suttyó ronda geci aki beszól hogy nézek ki mégis saját fizetésből él és nem az anyjáék tartják el mint mondjuk engem (oké nem mindet :D) . Majd akkor háboroghatok a beszólás ellen joggal, (meg ti is) ha majd saját munkátok van mert akkor egyenértékű tagjai vagyunk a társadalomnak. Bár nem mondom 3 és fél éve ingyen dolgozok mert a sok továbbképzésen amire jártam apró pénzért (potom 1500 ft) vágtam hajakat sőt az utóbbi fél évben ingyen. Gondolom ez sem tett jót az önbecsülésemnek. Mert én attól ugyan úgy keltem és muszáj volt bent lennem és vágnom, állnom este 8-ig, csak még pénzt sem kaptam érte és este 10-re értem haza mint egy droid. És valószínűleg 3 évig nem tesz jót ez sem az embernek. Hiszen oda vissza naponta utaztam 3 órát (Diósdról be Pestre) a semmiért.

Hogy hogy jutottam el idáig , hogy ledöntsem az egót és érezzem minden csak rajtam múlik? Nos úgy hogy történt ez a gyógyszeres traumám és már lassan 3 éve látom magamat geci kövérnek és csúnyának. Sőt őszintén megmondva én nem látom magamat: kövér, ritka hajú, ráncos arcú , öreg ronda lányt látok és van hogy megkérek valakit fotózzon le, mert fényképen úgy tudom magamat nézni mint egy idegent és akkor látom azt hogy bazdmeg nem is vagyok kövér, mert a fényképen máshogy festek mint a magam szemében tükör előtt. (Sokan azt hiszik azért mondom állandóan, hogy ronda vagyok mert szeretném napjában 10x azt hallani hogy :jaj nem is!-közbe elég kemény pszichózis áll emögött, sőt ha valaki dicsér akkor szarul érzem magamat és sírva fakadok. ) Kiderült pajzsmirigy beteg vagyok akkor 52 kg-ra híztam, mikor megkaptam a gyógyszert 45 lettem mint régen és mindig kövérnek láttam magamat ami nem normális(erre én is rájöttem) és akkor gondolkodtam el, hogy azért látom magamat rondának mert belül nincs rendben valami. Ha a lelketeket rondának látjátok addig nem látjátok magatokat szépnek fizikailag és erre rájönni maga volt a megváltás. Mert ebből következett az a kérdés, hogy lelkileg miért vagyok ronda? És 2 év után rájöttem a válaszra is sok megalázás, sírás és szenvedés után, hogy azért mert nem értem el még semmit (a bizonyítványokon kívül) folyamatosan csak kudarc ért, és egyre mélyebbre süllyedtem az önutálatban és tehetetlenségben . Ez ellen meg mégis mit lehet tenni,? Hát azt hogy végre felmutatok valamit saját kezűleg, bár félek hogy a próbálkozásba belebukok a kudarcok miatt még rosszabbul leszek de senki sem mondta hogy egyszerű az emberi lét. Egyedül az vigasztal hogy van akinek amputálják a lábát és utána olimpiai futóbajnok lett valszeg lelkileg sokkal rosszabb volt neki mint nekem és ő még fizikailag is sérült. Nekem meg nincs fizikai bajom így jobb esélyeim vannak mint neki, akkor miért ne érhetnék el bármit is? Véleményem szerint a sátán maga az egó, hiszen az egó sugdossa azt, hogy nem te vagy a hibás hanem a szüleid, nem te vagy a hibás hanem a társadalom mert az tett tönkre. Holott igenis mi magunk vagyunk saját sorsunk és szerencsénk kovácsai. Itt egy idézet Sri-Chinmoy-tól, megelőzvén a baromkodást, itt nem a keresztény istenre céloznak, csak azért a keresztény motívumokat hozza fel (utalás pl Bibliára egy idézettel stb) mert az a legpopulárisabb a Nyugati emberek számára így válik érthetőbbé az üzenet. Aki ennek ellenére kötekedik az idézettel kapcsolatban annak nem való a blog.

" Az egó az a valami, ami az élet minden területén korlátoz minket. Isten gyermekei vagyunk. Egyek vagyunk Istennel. Az egó azonban azt érezteti velünk, hogy nem tartozunk Istenhez, hogy teljesen idegenek vagyunk a számára. Legjobb esetben is azt érezteti, hogy Istenhez megyünk, és nem azt, hogy Istenben vagyunk.

Az egó nem szereti azt érezni, hogy valaki másnak több képessége van, vagy hogy valaki meg tud tenni valamit, amit mi nem. Az egó egyszer azt érezteti velünk, hogy semmi sem vagyunk, máskor pedig azt, hogy minden vagyunk. Óvatosnak kell lennünk fontosságérzésünkkel és jelentéktelenségérzésünkkel egyaránt. Azt kell mondanunk, hogy ha Isten azt akarja, hogy semmik legyünk, akkor örömmel leszünk semmik. És ha Isten azt akarja, hogy minden legyünk, akkor örömmel leszünk minden. Feltétel nélkül és örömmel át kell adnunk magunkat Isten Akaratának. Ha azt akarja, hogy egyenrangúak legyünk Vele, azok leszünk. Ha azt akarja, hogy valódi földi képviselői legyünk, azok leszünk. „Legyen meg a Te Akaratod!”

Hogyan győzhetem le az egót?

Az egó elkülönülés és egyéniség. Az elkülönülés és az emberi egyéniség nem élhet az egység és az egyetemesség tengerében. Az egó csak a személlyel és az ő tulajdonával foglalkozik. Ha az egyetemes tudattal foglalkozunk, az egész világegyetemmé válunk. Ebben a tudatállapotban nem úgy viselkedünk, mint az apró egyén, aki csak saját magára formálhat jogot, és úgy érzi: „Ez az én tulajdonom. Ez az én képességem. Ez az én eredményem.” Nem, ilyenkor azt mondjuk: „Minden eredmény az enyém. Semmi, sincs, amit ne tarthatnék teljesen a sajátomnak.”

Az ego legyőzésének legkönnyebb módja, ha naponta öt percig hálát adsz Istennek. Akkor érezni fogod, hogy egy édes, illatos és szépséges virág növekszik benned. Ez az alázatosság virága. Ha hálát adsz Istennek, Ő valami nagyon szép dolgot ad neked, és ez az alázatosság. Ha az egó egyszer meglátta az alázatosság virágát, távozik, mert úgy érzi, valami jobbá válhat: egyetemes egységgé.

Az egó mindig megpróbál a saját maga számára birtokolni dolgokat. De amikor túllépünk az egón, mindent megpróbálunk Isten Elégedettségére, a világ elégedettségére és a lelkünk elégedettségére odaadni.,,

Rá kell jönni arra hogy külsőségekkel csak felszínes emberek szemében érünk el bármit is ezt a traumát túl kell élni mert akkor rájössz hogy ön hitegettél évekig. Ezek után pedig jön az hogy kiskorodtól fogva visszavezeted a viselkedési mintáidat és meglátod mennyire gusztustalanul hárítottad a saját bűneidet mások hibáira vagy személyére. Ezek után a teljes összeomlás jön, hiszen meglátjuk mennyire ganéjok voltunk és vagyunk is. De aki túl éli a teljes összeomlást drog, pia és további önhitegetés nélkül abból lehet talán emberibb ember. Ahhoz hogy építsünk le kell rombolni mindent az írmagjáig. Én úgy érzem két évig romboltam. És most nehogy félre értse bárki is: nem nem tartom magamat fasza embernek, mert ahhoz el kell még érni dolgokat. De ha már magunkat látjuk hibásnak és bűnösnek az jó, mert sok embert az elégedetlenség arra ösztönöz, hogy tegyen ellene valamit. Nekem az elenne tevés 2 évbe tellett mert folyamatosan arra gondoltam hogy a bűnt és a szégyent lemoshatom az öngyilkossággal kb mint a japánok tették ezt a seppuku-val. Csak szeretnék még élni és bár nem vagyok keresztény de hiszek a másvilágban és tudom hogy ha öngyilkos leszel akkor a következő életedben mínusz 20-ról fogsz indulni. És most ez leírva szépen és jól hangzik, amolyan eldöntött dolognak: de az hogy ez tudatosult bennem nem jelenti hogy tartani is tudom magamat hozzá hiszen ember vagyok érzelmekkel aki az egója ellen küzd, de legalább megpróbálom még ha nehéz is lesz.

Nehéz a környezetet kizárni mert lehúzó erő az hogy ha igyekszünk és mások szarba se veszik, vagy hogy elkeserítenek minket minden nap azzal hogy még mindig rossznak látnak minket hiszen megszokták hogy rosszak vagyunk, de nem szabad behódolni mások visszatartó erejének csak annak kell dolgoznia bennünk, hogy tényleg meg akarunk változni, ha még bele is rokkanunk. Max egy idő után azokat az embereket le kell építeni aki rosszba visznek minket, lebeszélnek a jó útról vagy nem veszik figyelembe hogy változni akarunk és hogy akadályoznak minket abban azzal, hogy állandóan csak a hibát keresik bennünk és rossznak látnak minket, holott próbálunk megváltozni de nehéz mert lelkileg nem vagyunk a toppon. Hiszen hogy várják el azt hogy kedvesebbek legyünk velük, ha szarul érezzük magunkat és ha még akaratlanul is de erősítik bennünk azt hogy szarok vagyunk. Mert én olyan ember vagyok hogy ha nem szeretem magamat akkor mást végképp nem fogok és ott rúgok bele mindenkibe ahol tudok, még ha közel is állnak hozzám. Aztán ugye jön a bűntudat hogy milyen gonosz, szar, semmirevaló ember vagyok hogy bántom a környezetemet, még lejjebb csúszok az önutálatban és ettől még gecibb leszek mindenkivel mert a folyamatos frusztráltság miatt csak ordítani vagyok képes kijelentő mód helyett. Ha valaki meg szorongásos pánikbeteg alapból nem tud kedvesen viselkedni szerintem. :D (Bár lehet személyiségfüggő, rajtam ez így jött ki).

Még talán a Káin szava I.-ben írtam azt hogy az emberek megbetegítik egymást, ez sajnos még mindig így van, de most már úgy érzem elég lelki erővel ki lehet törni ebből, csak tényleg nagyon erősnek kell lenni ami sajnos nem könnyű főleg ha azt diktálják beléd hogy rossz ember vagy, még az igyekezeteid ellenére is . De nem szabad feladni mert ha még nem is öljük meg magunkat így , ilyen állapotban leélni egy életet az egyenlő a halál utáni Pokollal...