Princess Aurora: A Controverses kiállításról, a sajtószabadságról és a határokról

A mai világban, ahol mint szokás mondani “már nincs új a nap alatt”, a művészetek, a média, a sajtó és minden, amit csak el tudtok képzelni, határokat feszeget. Vajon meddig mehetünk el? Meddig terjed a sajtószabadság és mikortól lép át valaki egy morális határvonalat?

Itt van például egy nagyon durva történet. A kolumbiai vulkánkitörés után a tizenhárom éves Omayra Sanchez beszorult a törmelék közé a vízben. Ebből készült el Frank Fournier 1985-ös fotósorozata, amely a hatvan órás haldoklást örökítette meg. A mentők minden emberit megpróbáltak, de nem tudták kiszabadítani. A 13 éves kislány az első napokban még énekelgetett, aztán hallucinációk kezdték gyötörni. Lába elkezdett üszkösödni, kis teste lassan kihűlt. Csak ültek ott és együtt imádkoztak a haldokló kislány mellett, miközben Fournier kattogtatott. A történtek ismeretében csak azon lehet eltűnődni: hogyan lehet ezt ép ésszel kibírni? Omayra Sanchez borzasztó tragédiája mellékszálaként feltűnik egy pillanatra a mentőcsapat tagjainak és magának a fotósnak a tragédiája. A képet, aki egyszer is látta, soha nem felejti el. Azok, akik ott voltak, akik részt vettek a dologban, sokkélményként hordozzák magukban, amíg csak élnek. Miként dolgozza fel ezt az az ember, aki közben bőgve készíti a fotókat egy utolsó óráit élő kisgyermekről?

Mennyire személyes ügy egy kislány haldoklása? És jó-e az nekünk, ha mi is látjuk?

A Musée de lElysée-ben volt egy kiállítás, ahol a 80 legnagyobb botrányt kavaró képet állították ki. Többek között Omayra Sanchez-ét is.

"Nem szándékunk provokálni. A kiállítás határokat feszeget - a véleményszabadság határait, a saját képhez való jog és a magánszféra jogának határait. A kiállítás megérteni próbálja, hogy mi elfogadható társadalmunkban és mi nem. Anélkül mutatjuk be a képeket, hogy állást foglalnánk mellettük vagy ellenük" - mondja a múzeum kurátora, Daniel Girardin az Ellentmodások (Controverses) kiállítás kapcsán. Óvatos, finom beharangozója egy páratlan mutatványnak.

A nyolcvan fénykép nem mindegyike témájában botrányos. Van közöttük olyan is, ám a zöme a kép kapcsán kialakult feszültségek miatt maradt emlékezetes. A kiállítás anyaga mély tűnődésre késztető és agresszíven sokkoló. Támadják is rendesen. Olyan képekről van szó, amelyek ilyen vagy olyan formában, de magukra rántották bizonyos társadalmi csoportok dühét és vádjait.

A legnagyobb hisztit minden bizonnyal André Serrano „Piss Christ" című fotója okozza majd. A cím fordítása számtalan variációban létezik, ki-ki ültesse át magának, ahogy tetszik. A művész 1987-ben maga vizelt tele egy tégelyszerűséget, amibe aztán egy feszületet helyezett. A műről készült kép akkora botrányt kavart, hogy a mai napig hallatszik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a múzeumban csak egy vitrinben elhelyezve merik a képet kiállítani. Ha netán valamelyik buzgó katolikusnak kedve lenne szétszaggatni dühének kiváltóját. Serrano annyiban különbözik a kiállítók nagy többségétől, hogy ő tudatosan sokkol. Általában szeret szórakozni a tabukkal, példa erre a „Hullaházban" című sorozata (csak erős idegzetűek kattintsanak), amely pontosan olyannak ábrázolja az embereket haláluk után, mint amilyenek életükben voltak: romlandónak, tehetetlennek, gyámoltalannak, kiszolgáltatottnak. Mennyiben művészet ez? Ha a provokációt motiváló szándékként tételezzük fel, akkor minden tekintetben az. Nem véletlen eseménysort örökített meg, nem „éppen arra járt", hanem tudatosan választotta a biztosíték kiverésére szolgáló témát.

1993. május 26-án jelent meg minden idők talán legsokkolóbb sajtófotója a New York Times-ban. Egy Kevin Carter nevű pasas készítette Szudánban. A képen egy éhségtől haldokló kislány látható, tehetetlenül fekszik, miközben egy keselyű néhány méterre tőle várakozik. Érzi a halál szagát. A fotó tartalma fel sem fogható. Aki látja, nem akarja többet látni. Másfelől, egyetlen ilyen kép többet ér ezer cikknél, amikor a világ közvéleményét fel kell hívni valami súlyosra. Sikerült. Carter a kép miatt annyira durva támadásokat kapott, amilyet előtte újságíró még nemigen. Pedig neki még azt a keresztet is viselnie kellett, hogy ott volt. Látta. Azt is, amikor a keselyű elindult. A képért Pulitzert kapott, de semmiféle díj nem képes feledtetni az efféle iszonyatot, semmi nem törölheti ki az emlékezetből egy halott gyerek látványát. Carter nem tudta tovább cipelni a terhet, 1994. július 27-én öngyilkos lett. Képe és annak híre túlélte.

Ehhez képest a tárlat plakátján és marketingcuccain látható Olivero Toscani fotó, a smároló pappal és apácával valóságos felüdülést nyújt. Pedig annak idején, a Benetton-kollekció részeként az is nagy felzúdulást keltett, mint a művész által vezetett project majd minden darabja. A fehér kancát hágó fekete csődör, a fehér csecsemőt szoptató fekete nő, a meztelen fenék, rajta a HIV felirattal, mind megütötte a bigott kultúrakisajátítók agyát.

Magam részéről azt gondolom, a kiállítás mindenképpen hasznos lehetett, már ha van valakiben elég bátorság ahhoz, hogy szembesüljön egy ekkora pofán vágással. Mindenki tegye fel magának a kérdést: ezek a fotók nem mennek túl egy bizonyos egészséges erkölcsi határon? Szerintem gyakran túlzásba esnek a fotósok, mindezek ellenére azonban van bennük valami, ami gondolkodásra készteti az embert egy olyan világban, ahol ezt az üdítő tevékenységet igen kevesen teszik. Ugyanakkor szerintem a rosszallások ellenére a kiállításra minden ember kíváncsi lenne. Érdekes lehet valami olyan, ami nem megszokott. Izgalmas nekünk is “tilosban” járni.