Darkness of tales

Üdv ismét! Ma egy saját, nemrégiben írt novellát hoztam. Kíváncsi lennék a véleményekre (csakis őszintén). Ugyanis belekezdtem első regényembe, amit remélhetőleg majd sikerül kiadatni. A netet böngészve akadtam rá egy elég ígéretes kiadóra. Szóval érdekelnének a vélemények.

Az én világom

Elégedetlen volt. Ezért felállt a fekete sárból s ecsetet ragadott. Majd nekiállt élete művének. A saját maga világának. Képzelete nem szabott szürke határt. Az eddig ismert korlátok megszűntek, nem létezett más csak a szabadság és a szárnyaló, végtelen fantázia.

A fák lombozatát kékre festette. Ágaira néhány vidám énekes madarat ültetett.A fű, mely addig vad zöldben pompázott s burjánzott, a sárga színt kapta.Ettől az összeállítástól elmosolyodott. Arra gondolt, hogy azok az emberek, akik közt Ő felnőtt, akiknek az értékeit addig magának gondolta, érezte, vajon most mit gondolnak ettől a látványtól. Teljesen felforgatta mindazt amit ők a "természetes" és a "biztos" címszavakkal azonosítottak. Ekkor újra elmosolyodott. "Ez már az én világom.Ahonnan kizárom a külvilágot és az ostobaságot. Nem lesz vallás és hatalom. Megosztottság és kirekesztettség. Most tényleg mindenki egyenlő lesz."

A leggyönyörűbb fából faragott egy ajtót. Sötét barna színével teljesen elkápráztatta Őt. "Ez az ajtó elfedi az ostobák fürkésző szemei elől eme csodás világot. Nem kellenek a megmondó emberek. Teljesen hasztalanok itt." Majd fogott egy puskát. Sok ember életét kioltó fegyvert. Ártatlanok, bűnösök, gyermekek, idősek, nők, és férfiak itatták vérükkel e gyalázatos eszközt és a használóját, aki örömittasan (feltehetően a vértől), szinte mániákus sötétségben forgó szemekkel osztotta az igazságát. Az ő igazságát, amire itt szintét nem lesz szükség, hiszen egy féle igazság lesz csupán. A tiszta, hófehér igazság. Beolvasztotta, a töltényekkel együtt, hogy nyoma se maradjon a régi világnak és a régi embereknek ezen a helyen. Egy kulcsot formált az anyagból. "Immáron bezárult az ajtó." -mondta, s a kulcsot belehelyezte a zárba. Tökéletesen működött. Az ajtó elé állt. Még nem lépett be a saját világába.

Felnézett az égre, mely még mindig vidáman, kéken csillogott. Egy utolsó emlékképet akart, mellyel emlékeztetheti magát (olykor), hogy miért is alkotta meg ezt helyet. A távolban, a horizonton fekete és sötét szürke színben pompázott minden. Hatalmas robaj kerekedett, s a szél a szárnyain elhozta a kínt és a fájdalmat, amit már nem akart többé érezni. Égető savas eső hullt az égből, ami időközben lecserélte kék ruháját és felvette a komor gyász színűt. Valamivel messzebb egy óriási tölcsér emelkedett az ég felé. Egyre nőtt és terebélyesedett. Megrázta a fejét. Majd belépett az ajtón a kulcsot pedig elforgatta.

Idebent csend honolt, amit olykor megtört egy egy vidám madár éneke. Ők nem látták azt, amitől az "Alkotó" elszörnyedt. Semmilyen gond nem tépázta meg őket. Vidámak voltak és őszinték. Régen, amikor még odakint élt az emberek között, órákon át vágyódott erre a szabadságra és kötetlenségre melyet a madarak kaptak osztályrészül. Újra elmosolyodott. Elméjéből eltűnt az utolsó kép a világról, melyben addig élt. Már semmit sem jelentett számára. Önfeledt mosolya önfeledt vidám nevetéssé alakult.