2010. május 2., vasárnap

neo.Crysis: Öt perc François Villon-nal


François Villon
"az elátkozott költő"

A középkor egyik legkiemelkedőbb költője volt. Műveit 11 éves koromban olvastam először, és nagyon megragadott és azóta is az egyik legkedveltebb romantikus költőm. Bár világszemlélete eléggé különös, mivel a művek a 15. században íródtak- de attól még zseniálisak a "piszkos középkor" mocskos képeivel együtt. Élete eléggé zűrzavaros volt, nem vetette meg a bort sem az örömlányokat. Tanult és egyetemet végzett értelmiségiként még sem kerülte a bajt, több verekedésben, betörésben részt vett, több alkalommal is ült börtönben, sőt felségsértéssel is vádolták némely verséért és kitiltották a francia herceg udvarából, ahol írnokként dolgozott. Később egy zarándokló tolvaj bandához csatlakozott, majd eltűnt, és semmiféle hír nem szolgált sem a további életéről, sem esetleges haláláról. Ez a titokzatos eltűnés is elősegítette Villon hírhedtségét, hosszú évekig találgatták, hogy mi történhetett vele, él-e még avagy holt. Versei az igazságtalanságról, a halálról, a bordélyházi kalandjairól, a mámoros éjszakákról és az elöregedéséről, az elmúlásról szólnak.

Jöjjön hát a francia irodalom egyik legnagyobb költeménye
és az én egyik személyes kedvencem:

Az akasztottak balladája

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,

a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
rebegj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
s az égig jusson e három zsivány,
s ruháik foltján többé ne nevessen
a grófkisasszony és az úrilány -
de kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.

A barna rongyok hulltak már a fáról,
s át harminchárom sáros vármegyén
hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réten nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk,
s ott röpködött a varjú is, mely újra
fülünkbe károg, itt a dombtetőn,
s mi ültünk hárman tar bozótba bújva
s árván a ködtől megfakult mezőn.
Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,
ki majd letép, te liliomvirág,
ne nézz reánk szemedben durva váddal,
de mondj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három betyár,
s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se úr, se szolga már -
és kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.

Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,
s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,
míg a hold rőt lámpáját felkötötte
Rouen várának lila tornyain.
S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,
"nézzétek" - mondtam - "mily veres a hó",
Ythier Méchant a kését nézte akkor,
és arra jött egy batyuzó zsidó.
Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen
felálltunk s taplót kértünk és tüzet,
de ő a kést bámulta s zöld szemében
sötét toronyként állt a rémület.
És így végeztünk véle mind a hárman,
mondj értünk még egy Áve Máriát,
s az Úr az örök élet aranyával
fizesse meg irgalmad aranyát:
- hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
vegye magához e három gonoszt,
s vad vágtában vihesse a magasba
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,
és kérd reánk az Ő szerelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.

A vén zsidót a búzaföldre dobtuk,
s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.
Aztán kocsmába mentünk és kimostuk
a rongyainkból mind a vérnyomot.
De a zsaruk elfogtak a határban,
s rozsdába verve vittek Párizsig,
bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,
s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,
szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,
és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,
és mellbimbóink megrohadva régen,
leestek tegnap, mint a rézgaras -
vállunk a naptól már barnára égett:
testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,
és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,
értünk egy végső Áve Máriát:
- hogy Colin Cayeux lókötő pofáját
s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül
bírák, pandúrok ott fenn már ne várják,
rútul pislogva egy felhő mögül -
de kérd reánk az Ő kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.

Nos, csupán ezt a verset szerettem volna veletek megosztani! Remélem felkeltettem az érdeklődéseteket Villon iránt, és aki fertőről, halálról és rossz lányokról akar olvasni, semmiképpen se hagyja figyelmen kívül műveit!

3 megjegyzés:

  1. Kedves Neo!

    Vegtelenul orulok, hogy itt latom egyik kedvenc versemet Villon-tol, mar azt hittem vegleg lemondtatok a lirikusabb temakrol...
    ...
    Teljesen elvagyok most szallva tole, annyira jolesett... szamomra ez a vers nem is ferto, halal vagy rosszlanyos, ellenkezoleg...
    Ezek a gondolatok annyira valosagosak, minden szava itt kavarog most a tüdőm tajan, ez a vers nem is a gyilkos betyarokrol szol, hanem rolunk...
    ...
    Egy oriasi nagy koszonet Neo!!!!!!!!!!!!!!!!!
    :)

    VálaszTörlés
  2. Szeretem Villon-t, főleg a témák miatt, melyeket versbe foglal.:)

    Irodalom órán igazán elemezhettük volna ezt a művét a többi helyett, biztos élveztem volna.

    Köszi a cikket, grat :)

    VálaszTörlés
  3. Nekem is tetszik! Rég volt verses cikk!

    VálaszTörlés

Ezeket is ajánljuk: