Nyarlathotep: Ofélia árnyszínháza

Mivel úgy láttam a múltkor, sokatoknak tetszett a novella amit kitettem, hát most hoztam egy újabb történetet. Ezúttal Michael Ende tollából, a Varázslóiskola c. kötetéből. Kedves és szép történet, és az árnyékok miatt különösen szeretem, remélem nektek is tetszeni fog. Jó olvasást! :)

Michael Ende: Ofélia árnyszínháza

Egy ódon kisvárosban élt egyszer egy kicsi öreg kisasszony. Ofélia volt a neve. Amikor megszületett – s ez bizony jó régen volt -, szülei ezt mondták: A mi gyermekünkből egyszer ünnepelt nagy színésznő lesz. Ezért adták neki egy színdarab híres hősnőjének a nevét.

A kicsi Ofélia kisasszony ugyan örökölte szüleinek a költők emelkedett nyelve iránti csodálatát, de mást nem. És híres színésznő sem lehetett belőle. Ehhez túlságosan halk volt a hangja. Ám valamiképpen mégis szolgálni akarta a művészetet, bárha egészen szerényen is.

Az ódon kisvárosban volt egy kedves színház. Egészen elöl, a színpad peremén egy szekrényke helyezkedett el, mely a nézőtér felé fedve volt. Ott ült minden áldott este Ofélia kisasszony, és súgta a színészeknek szerepük szavait, nehogy megakadjanak. Ehhez Ofélia kisasszonynak halk hangja éppen alkalmas volt, mivel a közönségnek nem volt szabad őt hallania.

Egész életén át ezt a hivatást űzte Ofélia kisasszony, és boldog volt. Lassanként kívülről megtanulta a világ összes nagy komédiáját és tragédiáját, és nem volt már szüksége könyvekre, hogy utánanézzen a szövegnek.

Így öregedett meg Ofélia kisasszony, és az idők megváltoztak. Egyre kevesebben jöttek a színházba, hogy színdarabokat nézzenek, minthogy most mozi, televízió és egyéb szórakozás áll rendelkezésükre. A legtöbb embernek autója lett, s ha már egyszer színházba akart menni, inkább gyorsan átugrott a közeli nagyvárosba, ahol sokkal híresebb színészek léptek fel és ahol sokkal érdekesebb volt magukat a páholyban mutogatni.

Így történt, hogy az ódon kisváros színháza bezárt, a színészek elmentek, és a kicsi öreg Ofélia kisasszonynak is felmondtak.

Mikor az utolsó előadásnak is vége lett, és a függöny utoljára gördült le, Ofélia kisasszony még egy kis ideig a színházban maradt, egészen egyedül. Szekrénykéjében ült, és végiggondolta az életét. Hirtelen egy árnyat pillantott meg, mely a kulisszákon ide-oda suhant, és hol nagyobb, hol kisebb lett. De nem volt ott senki, aki árnyékot vethetett volna.

- Halló! – szóltalt meg halkan Ofélia kisasszony. – Ki van itt?

Az árnyék láthatóan megijedt és összezsugorodott, amúgy sem volt határozott alakja, de aztán összeszedte magát, és megint nagyobb lett.

– Bocsánat – mondta -, nem tudtam, hogy még van itt valaki. Nem akartam önt megijeszteni. Én csak menedéket kerestem, mert nem tudom, hol bújhatnék meg. Kérem, ne űzzön el.

- Árnyék vagy?- kérdezte Ofélia. Az árny bólintott.

- De egy árnyék mindig tartozik valakihez – folytatta Ofélia.

- Nem – mondta az árny -, nem mindegyik. Létezik a világon néhány fölösleges árny,amely nem tartozik senkihez és amelyre senki nem tart igényt. És ezek közül való vagyok. A nevem Árnykobold.

- Úgy – mondta Ofélia kisasszony -, és nem szomorú dolog úgy létezni, hogy nem tartozunk senkihez?

- Nagyon szomorú – helyeselt az árny, és csendesen sóhajtott -,de mit lehet tenni?

- Nem akarnál eljönni hozzám? – kérdezte az öreg kisasszony. – Nekem sincs senkim, akihez tartoznék.

- Szívesen – válaszolta az árny -, csodálatos lenne. De akkor nekem rá kell tapadnom önre, pedig önnek van már saját árnyéka.

- Majd elviselitek egymást – nyugtatta meg Ofélia kisasszony.

A saját árnyéka bólintott.Ettől kezdve Ofélia kisasszonynak két árnyéka volt. Csak kevesen vették észre, de azok csodálkoztak és elég furcsának találták a dolgot. Ofélia kisasszony nem akart szóbeszéd tárgyává válni, ezért mindig megkérte a két árny egyikét, hogy napközben zsugorodjon egészen kicsire, és csússzon be a kézitáskájába. Hiszen egy árny mindenhol talál helyet.

Egy napon Ofélia kisasszony a templomban ült, és egy kicsit elbeszélgetett a jó Istennel, abban a reményben, hogy halk hangja ellenére meghallja őt (egészen biztos nem volt benne), és akkor a fehér falon hirtelen meglátott egy árnyat, amely igen soványnak tűnt, és bár nem volt határozott alakja, kérőn nyújtotta ki a kezét. – Te is olyan árny vagy, aki senkihez sem tartozik? – kérdezte Ofélia.

- Igen – mondta az árny -, de az a szóbeszéd járja nálunk, hogy van valaki, aki befogad minket. Te vagy az?

- Ketten vannak már – válaszolta Ofélia kisasszony.

- Akkor eggyel több talán nem számít – szólt könyörgőn az árny. – Nem tudnál engem is befogadni? Olyan szomorú, ha magányosak vagyunk és nincs senkink.

- Mi a neved? - kérdezte barátságosan az öreg kisasszony.

- A nevem Gondhomály – suttogta az árny.

- Na jó, gyere – mondta Ofélia kisasszony.

Így már három árnya volt.

Ettől kezdve szinte naponta jött hozzá egy-egy újabb gazdátlan árny, mert sok van az ilyenekből a világon.

A negyedik neve Gyászmagány volt.

Az ötödik neve Betegéj volt.

A hatodik neve Sohamár volt.

A hetedik neve Súlyosűr volt.

És ez így ment egyre. Az öreg Ofélia kisasszony szegény volt, de szerencsére az árnyaknak nem volt szükségük sem ennivalóra, sem meleg ruhára.

Csupán kis szobácskája volt néha nagyon sötét, telezsúfolva a sok árnnyal, akik mind nála maradtak, mert senkinek nem kellettek. Ofélia kisasszonynak nem volt szíve elküldeni őket. És egyre többen jöttek.

A legrosszabb az volt, amikor az árnyak összevesztek. Civakodtak, a legjobb helyért és gyakran birokra keltek egymással, és néha valóságos árnycsatát vívtak. Ilyen éjszakákon a kis öreg Ofélia kisasszony nem tudott aludni. Nyitott szemmel feküdt az ágyán, és megpróbálta halk hangján megfékezni az árnyakat. De nem sokra ment vele.

Ofélia kisaszony nem szerette a viszályt, kivéve, ha a költők emelkedett szövegében jelent meg a színpadon. Az egészen más volt.

S egy szép napon jó ötlete támadt.

- Figyeljetek ide – szólt az árnyakhoz -, ha nálam akartok maradni, tanulnotok kell valamit.

Az árnyak abbahagyták a civakodást, és várakozásteljesen tekintettek Oféliára a kis szoba sarkaiból.

Ekkor mondani kezdte nekik a költők emelkedett szavait, amelyeket mind kívülről tudott. Néhány részt egészen lassan elismételt, és felszólította az árnyakat, hogy mondják utána a mondatokat. Az árnyak nem sajnálták a fáradségot és igen tanulékonyak voltak.

Így lassanként megtanulták a világ nagy komédiáit és tragédiáit a kis öreg Ofélia kisasszonytól.

Ez az élet természetesen más volt, mint a régi, mert az árnyak mindent meg tudnak jeleníteni, amit kívánnak tőlük, törpéhez vagy óriáshoz, emberhez vagy madárhoz, fához vagy asztalhoz is tudnak hasonlítani.

És gyakran éjszakákon át a legcsodálatosabb színdarabokat adták elő Ofélia kisasszonynak. S ő súgta nekik a szöveget, nehogy megakadjanak.

Napközben azonban az összes árny – kivéve a sajátját – Ofélia kisasszony kézitáskájában tartózkodott: bizony, az árnyak, ha akarnak, hihetetlen kicsivé tudnak válni.

Az emberek így soha nem láthatták Ofélia kisasszony sok-sok árnyát, de megfigyelték, hogy itt valami szokatlan történik. És az emberek nem szeretik a szokatlan dolgokat.

- Az öreg kisasszony furcsa egy kicsit – sutogták egyesek a háta mögött. – Legjobb lenne betenni egy otthonba, ahol gondoskodnak róla.

Mások ezt mondták: - Talán meghibbant. Ki tudja, egy szép napon még mit követ el.

És mindenki kitért az útjából.

Végül megjelent a háztulajdonos, akitől Ofélia kisasszony a kamrácskáját bérelte, és így szólt: -

Sajnálom, de mostantól fogva kétszeres házbért kell fizetnie.

Ofélia kisasszony ezt nem tehette.

- Akkor pedig – mondta a háztulajdonos – legjobb lesz, ha kiköltözik, bárhogy is sajnálom.

Ofélia kisasszony összecsomagolta hát egy kofferba azt a keveset, amije volt, és elment. Váltott egy vonatjegyet, beült egy vonatba, és elindult a vakvilágba, maga sem tudta, hova.

Amikor már elég sokat utazott, leszállt, és gyalog ment tovább. Egyik kezében a kofferját vitte, a másikban a kézitáskáját, benne a sok árnnyal.

Hosszú, hosszú út volt.

Végül a tengerhez ért Ofélia, itt nem tudott tovább menni. Ezért leült, hogy egy kicsit pihenjen, és elaludt.

A sok árny előjött a kézitáskából, körülállták őt, és egymás közt megtanácskozták, hogy mi is történjen.

- Tulajdonképpen mimiattunk került Ofélia kisasszony ilyen rossz helyzetbe – mondták. – Segített rajtunk, s most nekünk kell megpróbálnunk, hogy segítsünk rajta. Hiszen mindannyian tanultunk tőle valamit, talán sikerülne ezzel gondoskodni róla.

S amikor Ofélia kisasszony felébredt, elmesélték neki, hogy milyen tervet eszeltek ki.

- Ó – mondta Ofélia kisasszony -, ez aztán igazán kedves tőletek.

Mikor egy kis faluba értek, a kofferjából elővett egy lepedőt, és átvetette egy szőnyegporolón. Az árnyak azonnal elkezdték játszani az Ofélia kisasszonytól tanult színdarabokat. Ő maga hátul ült, és súgta nekik a költők emelkedett szavait, nehogy megakadjanak.

Először csak néhány gyerek vetődött arra, és csodálkozva nézte őket, de estefelé felnőttek is jöttek, és a végén mindegyik fizetett valami csekélységet az érdekes előadásért.

Ofélia kisasszony faluról falura, városról városra vonult, és az árnyak királyokká és bolondokká, nemes kisasszonyokká és tüzes ménekké, varázslókká és virágokká változtak, szükség szerint.

Az emberek eljöttek, megnézték az előadást, és nevettek, és sírtak. Ofélia kisasszony hamarosan híres lett, és bárhova ment, már várták, mert ilyesmit azelőtt soha nem láttak. A közönség tapsolt, és mindenki fizetett, ki többet, ki kevesebbet.

Bizonyos idő múlva Ofélia kisasszony elég pénzt takarított meg ahhoz, hogy egy kis öreg autót vegyen. Egy művésszel szép tarkára festette, és az autó mindkét oldalán nagy betűk hírdették:

OFÉLIA ÁRNYSZÍNHÁZA

Így azután széltében-hosszában bejárta a világot, és az árnyai vele utaztak.

Itt a történetnek tulajdonképpen vége lehetne, de nincs vége. Egy napon ugyanis, mikor Ofélia kisasszony az autójával hóviharba került és elakadt, hirtelen egy óriási nagy árny termett előtte, aki még sötétebb volt, mint a többiek.

- Te is azok közül való vagy – kérdezte Ofélia -, akik senkinek sem kellenek?

- Igen – mondta az árny lassan -, így is lehet mondani.

- Te is hozzám akarnál jönni? – kérdezte Ofélia kisasszony.

- Engem is befogadnál? – érdeklődött a nagy árny, és közelebb jött.

- Már a soknál is többen vagyunk – vélte az öreg kisasszony -, de valahol neked is csak helyet kell szorítani.

- Nem is vagy kíváncsi a nevemre? – kérdezte az árny.

- Hát mi a neved?

- A nevem: Halál.

Ezután hosszú csend következett

- Befogadnál mégis? – kérdezte végül szeliden az árny.

- Be – mondta Ofélia kisasszony -, gyere csak.

Ekkor beburkolta őt a nagy hideg árny, és a világ sötétlett Ofélia körül. Ám aztán hirtelen úgy tűnt fel neki, mintha új szeme támadt volna. Olyan szeme, amely fiatal és tiszta és nem öreg és rövidlátó. És nem volt szüksége szemüvegre, hogy lássa, hol van: a mennyország kapujában állt, és körülötte sok csodaszép alak állt színpompás ruhában, és ránevetett.

- Kik vagytok? – kérdezte Ofélia kisasszony.

- Már meg sem ismersz minket? – mindták. – Mi vagyunk azok a fölösleges árnyak, akiket befogadtál. Most meg vagyunk mentve, és már nem kell mindenfelé tévelyegnünk.

A menny kapuja megnyílt, és a fényes alakok bementek, közrevéve a kicsit öreg Ofélia kisasszonyt. Egy csodálatos palotához kísérték, amely a legeszebb és legpompásabb színház volt, amit csak el lehet képzelni.

A bejárta felett nagy arany betűkkel ez állt:

OFÉLIA FÉNYSZÍNPADA

És azóta ott játszanak az angyaloknak az emberi sorsokról, a költők emelkedett szavaival, melyeket az angyalok is megértenek, és amelyekből megtanulják, milyen nyomorúságos és nagyszerű, milyen szomorú és mulatságos dolog embernek lenni és a földön lakni.

És Ofélia kisasszony egyre súgja a színészeinek a szöveget, nehogy megakadjanak. Egyébként azt mondják, a jó Isten is eljön olykor, hogy meghallgassa őket.

Ám ezt senki sem tudja biztosan.