Fekete Retek: A nekrofil

Először is, elnézést, hogy egy darabig nem jelentkeztem, de most sikerült megint működőképes állapotba juttatni a laptopomat... -.- Egyszerűen hihetetlen, hogy mindig akkor adja fel a küzdelmet, amikor szükségem lenne rá, méghozzá nagyon. Na mindegy, most hogy az érdektelen nyígásomat befejeztem, következzen egy könyvajánló.

((ja igen, és természetesen már csak akkor vettem észre, hogy már van egy ajánló, amikor gyönyörűen megírtam, megformáztam a cikket... de nem baj, mert ha nem haragszol meg Káin, az én ajánlom kicsit teljesebb, és talán vannak, akik a régit nem olvasták, és ESKÜSZÖM, legközelebb megnézem, hogy amiről írok, az nem kifilézett téma-e...))





19... október 12.

A kislány szürke szempillája szürke árnyékot vet az arcára. Ravaszul, gúnyosan mosolyog, mint aki sokat tud. Az arcát keretező, két kibomlott hajfürt a hónaljig felhajtott ing hímzéséig ér, hasa kékesfehér, mint bizonyos kínai porcelánok. A lapos, sima vénuszdomb tompán ragyog a lámpafényben, akárha verejtékréteg borítaná.

Széthúzom a lábát, hogy megnézzem a hüvelyét; vékony sebhely, az ajkak sápadt mályvaszínben derengenek. Várnom kell egy pár órát, míg a szobameleg megpuhítja, mint gyertyát, a test még görcsös és merev. Várok hát. Ez a kislány megéri a fáradtságot. Tényleg nagyon szép halott.

Így kezdődik Gabrielle Wittkop méltán hírhedt regénye, A nekrofil. Az igen csak rövid könyv főhőse Lucien, egy gyerekkori élmény hatására a holtak iránt érez leküzdhetetlen vágyat, és naplószerűen rögzíti élményeit, amik a lehető legsokkolóbbak, a létező legszebb irodalmi nyelven előadva.

Egyébként én, akit igazából nem nagyon kötnek le a horrorfilmek, az ilyen jellegű érdeklődésemet a könyvekben élem ki, szóval minél betegebbnek tűnik egy könyv, annál biztosabb, hogy rávetem magam. A nekrofil egyrészt a címe, másrészt a borítója miatt is megfogott: a fénykép egy Eugene Mukhoid nevű lengyel fotós munkája, akiről sajnos semmit nem találtam.

A könyv igazolta előzetes elvárásaimat, gyomorforgató részletességgel számol be Lucien kalandjairól: a férfi ágyában „megfordul” a hatéves kisfiútól, a bajszos varrónőn keresztül, egy gyönyörű svéd ikerpárig mindenféle nemű és korú ember, csupán egy a közös bennük: halottak.

19... augusztus 3.

Henri, meghalt skarlátban, hatévesen – én nem kapok el soha semmilyen betegséget -, derék kis fickó. Igazi játszani való, élvezni való test, még akkor is, ha játék és élvezet csak a külszínen mehet végbe. A gyermek olyan szűk, hogy le kellett mondanom a mélyebb élvezetekről, különben még megsérülhettünk volna. Hiába vetettem be azokat a fortélyokat, amelyeket a magam naivságában felülmúlhatatlanoknak tartottam. Ámde Henri úgy zamatos, amilyen. Combjainak enyhén homorodó belseje szinte tökéletes egyesülést tesz lehetővé. Mivel a gyermek, sajnos, eléggé előrehaladott, hosszú ideig már úgysem tarthatom meg. Nem kímélem hát, önfeledten hancúrozom vele a meleg fürdővízben, bár ezzel tudom, siettetem hanyatlását. Húsa óráról órára lágyabb, korgó gyomra megzöldül, behorpad, a csúf püffedés nagy légbuborékokban pattan szét a vízen. A tetejébe arca morcossá, idegenszerűvé válik, rá sem ismerek már az én kis Henrimra.

Talán az idézetből is kitűnik, hogy mire is gondoltam, amikor a gyomorforgató szót használtam, ugyanakkor a könyv egyik legérdekesebb vonása az, hogy az összes leírás irodalmi igényességgel van megírva. Igazából ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mintha az írónő, szája sarkában egy rejtett mosollyal, a legfinomabb selyembe csomagolná a rothadó patkányokat. A másik, ami tetszett a könyvben, hogy megindokolja Lucien hajlamának fő okát:

Emlékezem. Pontosan nyolc éves voltam. Egy hasonló novemberi estén magamra hagytak a szobámban; lassan mindent elnyelt a homály. Nyugtalan voltam, a házat idegen jövés-menés, suttogás töltötte be; sejtettem, hogy ez az anyám betegségével kapcsolatos. De mindenekfölött úgy éreztem, hogy megfeledkeztek rólam. Nem mertem villanyt gyújtani, nem tudom miért, csak reszkettem némán a sötétben. Végül eluntam magam. Vigaszomra, mulatságomra kigombolgattam a rövid nadrágomat. Megleltem benne azt a meleg és kellemes dolgot, ami mindig velem volt. Magam sem értem, hogyan lelt rá a kezem a kellő mozdulatokra, annyi bizonyos, hirtelen valamiféle édes örvény kapott fel, s úgy éreztem, abból immár semmi sem tudna kirántani. Szerfölött meglepett, hogy tulajdon testemen fedeztem föl a gyönyör forrását, s hogy testem arányai úgy változnak, ahogyan addig a percig még csak nem is sejtettem. Mozdulataim egyre élénkebbek lettek, s ezzel együtt gyönyöröm is fokozódott; de abban a pillanatban, amikor egy hullám, ami mintha bensőm legmélyéről fakadt volna föl, már-már elárasztott, hogy önmagam fölé röpítsen, gyors léptek visszhangzottak a folyosón, az ajtó kicsapódott, fény csapott be. Nagyanyám állt a küszöbön, sápadtan, révülten; felindultságában észre se véve állapotomat.

- Szegény gyermekem! Anyád meghalt.
Ezzel megfogta a kezemet, és elvonszolt. Matrózruhában voltam, a hosszú zubbony eltakarta sliccemet, amit nem volt időm begombolni.

(…)

Anyám sokkalta szebbnek, magasabbnak, fiatalabbnak, méltóságteljesebbnek tetszett, mint amilyennek addig láttam, alig ismertem rá. Nagyanyám zokogott.
- Csókold meg anyádat még egyszer, utoljára – mondta, és az ágyhoz tolt. Ráhajoltam a csodaszép nőre, aki ott feküdt fehér ágyruhában. Ajkam viaszarcához nyomtam, karommal átfogtam a vállát s beszívtam részegítő illatát. Olyan volt, mint annak a szövőlepkének a szaga melyet a természetrajztanár osztott ki, s én egy kartondobozban neveltem föl. A száraz, muskotályos levél-, lárva- és kavicsillat az anyám szájából áradt, s fölszivárgott a hajába, mint könnyű parfüm. És akkor a megakasztott szenvedély elképesztő hirtelenséggel újra hatalmába kerítette gyermeki testemet. Amint rásimultam anyám csípejére, édes remegés járt át, egyszersmind életemben először kiáradtam.

Mindezek mellett Lucien művelt és intelligens, végtelenül filozofikus és magánya, az örök szomorúságra ítélt szerelme megejti az embert – mikor becsuktam a könyvet, nem tudtam eldönteni, mit is érzek Lucien iránt. Ráadásul az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy az E/1-es elbeszélés miatt kikerülhetetlen, hogy valamilyen szinten azonosuljon az olvasó Luciennel. Nem mondhattam, hogy sajnáltam, mert semmi sajnálatra méltó nem volt benne, és a sajnálat azt hiszem egyfajta lenézés, de kedvelni sem kedveltem, mert a tettei ugyanúgy elrettentettek.

És hát ezért ajánlom én nagyon-nagyon ezt a könyvet, mert mesterien dolgozta fel a témát, és még el is gondolkoztatott.

Most következzen pár szó Gabriell Wittkopról.

Gabrielle Ménardeau néven született, Nantes-ban (Franciaország) és 2002-ben hunyt el, tüdőrákban. Nem mindennapi életét szülővárosa határozta meg, ami jeles művészeknek és íróknak adott otthont. Édesapja hatalmas könyvtárral rendelkezett, és a kislány, aki négy évesen magától tanult meg olvasni, szabadon válogathatott a legkülönfélébb könyvek között. Hat évesen már klasszikusokat olvasott, és nyolc évesen írta meg első művét, melyért édesapja öt frankot fizetett, bátorításképp. (zseniális apuka, én is akarok egy ilyet) A német megszállás idején találkozott jövendőbeli férjével, Justus Wittkoppal, egy német dezertőrrel, akit elbújtatott a náci katonák elől. A férfi homoszexuális volt, és közel negyven évvel idősebb, mint Gabrielle, mégis összeházasodtak, és a háború véget értével Németországba költöztek. Ott írta meg első regényét. (E.T.A. Hoffmanról), később pedig Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelentette meg cikkeit.

Gabrielle azok közé a tehetségek közé tartozott, akik soha nem jártak iskolába. „Apám úgy vélte, az iskola egy olyan hely, ahol természetellenes egyformaságra kényszerítik a gyerekeket az olyan idióták, akiknek az osztályterem az állandó előfordulási helyük.” Nem is biztatta leányát soha arra, hogy „társaságkedvelő” legyen. Az élethez való nem mindennapi hozzáállását idővel a halálra, a betegségekre és az öregségre is kiterjesztette azzal, hogy egészen más nézőpontból vizsgálta őket. Tulajdonképpen első regényének is ez volt a témája, amit 1972-ben publikált, La Necrophile címmel Régine Desforges kiadójánál. Később Wittkop úgy emlékezett rá vissza: „Ó, igen, Régine! Nem kedveltem, és ő sem kedvelt engem. De semmitől sem félt!”

Gabrielle gyakran sikamlós szellemességgel írta meg különféle barangolásainak történetét, és az 1986-ban megjelent Les Rajahs blancs (A fehér radzsák) című könyvében a kedvenc állata, a nőstény tigris sokszor feltűnik Sarawak külföldi lakosainak körében. Egy másik, útikönyv jellegű műve a Les Départs exemplaires 1995-ben jelenik meg.

Az egyik legjobb regénye, a La Mort de C., 1975-ben jelenik meg, és egy homoszexuális, angol turista halálát beszéli el Bombay-beli bordélyban – abban a városban, mely lenyűgözte Wittkopot. Egy másik város, melyet festményeken, irodalmi műveken és számos látogatásai révén jól ismert, Velence volt, és a 2001-ben, Sérénissime assassinat címmel jelent meg egy könyve, mely felidézi 18. századi hátborzongató butaságát, és elragadtatottan beszél a szexuális devianciákról és az ötletes mérgezésekről.

Hemlock (Bürök) című regénye 1988-ban jelenik meg, és férje, a homoszexuális katonaszökevény, aki egy életen át a társa volt, az ő furcsán megindító öngyilkosságát írja le. Mindkettőjük szexualitása eltért a megszokottól, és Gabrielle így írt hozzá fűződő kapcsolatáról: „A házasságunk alapja a barátság és a szeretet volt.”
Élete végén Justus Wittkop szervezetén elhatalmasodott a Parkinson-kór, és Gabrielle megértően fogadta döntését, hogy méltósággal szeretne meghalni.

„Beszélt nekem erről, és én azt mondtam, hogy igen, ezt kell tenned! Másnap el kellett mennem otthonról, és tudtam, mit fogok találni, amikor este hazatérek. Nem akart, hogy az élete egy tolószékben folytatódjon tovább. A barátja, Ulrich végig mellette volt, és ő mondta később, hogy a keze még csak nem is remegett, amikor megitta a mérget... remélem, egy nap én is képes leszek erre.”

Végül is ez a kívánsága teljesült, hiszen 81 éves korában, mikor a visszafordíthatatlan tüdőrákot diagnosztizálták nála, úgy döntött, követi férje példáját.
„Úgy kívánok meghalni, ahogy éltem: szabad emberként. Szabad vagyok, és ezt manapság kevesen mondhatják el magukról. A szabad emberek nem a karrierjüket építik.”

Az eredeti cikket el tudjátok olvasni itt:
http://www.independent.co.uk/news/obituaries/gabrielle-wittkop-612084.html

Igazából az angolom nincs mindig a helyzet magaslatán, szóval ne kövezzetek meg, ha valami félrefordítottam...

És végezetül jöjjön A nekrofil pár borítója, csak érdekességképp. (időrendi sorrendben)