"kamupók": Egy élet kezdete...

Elnézést kérek mindenkitől, de ez az iromány nem a megszokott lesz, attól nagyon is eltér. Célja csupán annyi, hogy elmagyarázzam merre is jártam, mi is történt velem, szóval csupán élmény beszámoló parányi életemből ami eddig a legmeghatározóbbnak mondható.

Május 9-én estére kapott beutalót a szülészetre a párom. Végre. Mind a ketten féltünk, de ő még inkább elvégre neki kell majd kitolnia a gyerkőcöt és ahogy az addigi ultrahangos képekből látszódott nagy gyerekre számítottak.

Az igazat megvallva az orvos akihez jártunk - egy öreg nyugdíjas orvos - elszámolta a születés várható időpontját. Az ő kalkulációi szerint április 24-ére kellett volna jönnie. Amikor bementünk a kórházba akkor az ottani ügyeletesek kiszámolták, hogy a várható időpont április 30 vagy május 2.

Két naponta jártunk szív ultrahang vizsgálatokra, de még május 2-án sem volt hajlandó megindulni a "világba" a gyerkőcöm. Így jutottunk el a május 9-10-i eseményekhez. Reggel mondták neki, hogy este 8-ra vissza kell mennie, fel helyeznek egy ballont neki amivel elkezdik kitágítani a méhszáját (kellemetlen és fájdalmas eljárás). Este otthagytam, reggelre visszamentem, mert nem szerettem volna lemaradni a "nagy" eseményről. 7-re oda is értem és vele maradtam egészen a műtétig. Ugyanis. A gyerkőc nem akart még megszületni ezért mesterségesen kezdték megindítani a szülést valamilyen folyadékkal, ami a szülési fájásokat megindította és erősítette. Az előző napon délután 4-kor evett utoljára és egész éjszaka nem tudott aludni. Olyan fél kilenc körül került rá a szívultrahang készülék tappancsai, amivel a gyermek szívverését figyelték, szerencsére normális volt és jól bírta. Egész végig bent voltam, aznap nem reggeliztem és csak délután 1-kor tömtem magamba egy darab szendvicset. Nagyon kemény volt, nagyon nehezen tágult szegénykém. órák alatt alig 2 centit. Alacsony a fájdalom küszöbe, szóval megviselte rendesen. Egész nap csak biztatást hallottunk: "jól van", "rendben van", "jól haladunk" vagy éppen azt, hogy "ne sikítson, mert csak elfárad", "nem lesz ereje a nyomáshoz, amikor eljön az ideje".

Délelőtt 11-kor tartottunk 5-6 centinél. A magzatburok megrepesztésével is próbálkoztak 2-szer is, de egyszer sem sikerült (egyszer egy műanyag darabbal nyúltak fel, később órák múlva már egy hosszú tűvel). Óránként, félóránként "megnézték", hogy halad. Szegénykém meg csak tehetetlenül feküdt az ágyon. Elzsibbadtak a lábai, úgy feküdt, hogy a vér nem is nagyon áramlott már a lábai, ezért hidegek voltak. Én meg csak borogatni tudtam vizes törölközővel a fejét, itatni vízzel és fogni a kezét. 4 órát álltam mellette utána nem bírtam és magam alá húztam a széket. Hol felálltam, hol visszaültem, az emésztésemet is felfüggesztettem az egész napra. Nagyon nehezen teltek el az órák, közben figyeltem a fájásokat, azok időtartamát vagy éppen a CTG készülék tappancsait fogtam oda a hasához.

Körülöttünk is vajúdó nők voltak, de ők szerintem egy óra alatt végeztek, de a mi kis csemeténk nem akarta kidugni a fejecskéjét még délutánra sem. Délután folyamán kapott fájdalom csillapítót, de ez sem enyhített a fájdalmán, szemei gyakran fel-fel akadtak, tekintete üveges volt, kába, szinte már öntudatlan állapotba került. Bevallom sírtam, nem egyszer ahogy ott álltam tehetetlenül és volt, hogy dühöngtem. Párom méhe ugyanis nem "szállt le" ez pedig elengedhetetlen lett volna ahhoz, hogy szülni tudjon (ezért sem sikerült kiszúrniuk a magzatburkot)

Körülbelül este 6 órára érte el a kívánt 10 centit a tágulása. Addigra szerencsére leváltották a délelőttös műszakot és egy olyan hölgy jött be hozzánk, aki túl volt már 2 gyereken. Amikor mellém állt éreztem a nyugtató kisugárzását ami belőle áradt. Az a nap tele volt érzelmi töltetekkel, ilyen még nem fordult elő velem. Nagyjából kezdem már felfogni vajon milyen lehet Káinnak. Ez a hölgy elmondta, hogy ha nem sikoltozik a párom hanem bent tartja a levegőt, akkor könnyebben tud nyomni, nagyobb erő feszítésre képes a méhe és a gyerkőc könnyebben ki tud majd jönni. Párom senki tanácsát nem volt hajlandó megfogadni, de ez a hölgy maga a kisugárzásával képes volt pozitív hatást gyakorolni rá. Nem mellékesen már a délelőtt folyamán elkezdett remegni a fájdalomtól és tartott egészen estig, amikor elvitték a műtőbe. Este 7-kor már a szülő szoba egész személyzete ott álldogált és várt a csodára. Ami nem következett be. Körülbelül fél 8-kor a műtő orvos megelégelte a dolgot. Még egy utolsó "megnézés" után sikerült megállapítania, hogy a feje beszorult a kicsinek, ezért császározni fogják.

Miután átraktuk a műtőssráccal egy másik ágyra amin begurították a műtőbe kissé fellélegeztem. Párom is megkönnyebbültnek tűnt, hogy végre konkrét reményt lát arra, hogy megszabaduljon a fájdalomtól.

Végül a papír szerint 19:52 perckor megszületett a KISFIAM. A papírja szerint 52 cm hosszú és 3,62 kg testtömeggel. Mivel a műtétre nem engedtek be, ezért Káinnak nem tudtam kedveskedni "véres" fotókkal. Végül a kezembe fogtam a kis teremtést. Hihetetlen érzés volt, még úgyis, hogy csupán apa vagyok.

Ami még rám várt az sem volt semmi utána. Miután elhelyezték az osztályon páromat és a lurkót hazamentem. Aludni alig tudtam. Ha volt valami zaj, akkor csak a CTG hangját voltam képes hallani benne (nem csoda 11 órányi vajúdás után), ha gondolkodtam akkor a kórházban voltam, ha aludtam akkor álmomban is a kórházban voltam.

A napok gyorsan teltek, állandó rohanással. Nem vagyok hozzá szokva a nappali élethez, ezért fáradt voltam, nagyon, egész héten. Még a melóhelyen is majd bealudtam miközben a gépekkel dolgoztam, keveset pihentem, amíg a kórházban voltak, addig szinte minden szabad időmet bent töltöttem velük, mivel a kórház baba barát kórház - ez annyit jelent, hogy az anya mellett maradhat a gyermek 24 órában, meg a szülést követő néhány óra múlva már szoptathatnak a kismamák. Mikor a kezeimben fogtam a kis haja dörzsöltem az alkaromat, ezt az érzést pedig magammal vittem bárhol jártam, de most komolyan. Ha felvettem a kezeimmel azt a testhelyzetet amivel a babát fogtam szó szerint éreztem, mintha a kezeimben lenne. Nem csak ez , hanem a kezeim érzékelése is megváltozott, másként érzékelem őket, mintha a "lelkem nyúlványa" irányítaná a kezeimet, mint egy pár kesztyűt amibe belebújik az ember.Amikor büfizésre vettem fel és a mellkasomhoz tartottam órákkal később hirtelen a semmiből előtört ugyan az az érzés, a kis mellkasának a lüktetése a mellkasomon.Csodálatos dolog ez...

Szóval az elmúlt heteimet így töltöttem, ezért nem nagyon tudtam írni semmit, de igyekszem pótolni, hiszen rengeteg dolog van amiről érdemes írni, de azok is már inkább spirituális megközelítésűek lesznek (na jó, talán nem mindegyik...). Időm nagy részét valószínűleg náluk fogom tölteni. Amit biztosan tudok, hogy a jövő hétvégét itthon fogom tölteni, szóval számíthattok valami hétvégi fejtörőre, érdekességre tőlem...