Nyarlathotep: Amit a hold hoz

Mivel ilyen már rég volt, ma egy rövid novellát hoztam nektek, egyenest a Mester tollából. Sosem szerettem a Holdat, és miután ezt elolvastam az is világossá vált előttem, miért. Jó szórakozást eme műhöz.

H. P. Lovecraft: Amit a Hold hoz

Gyűlölöm a holdat, és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is.

Kísérteties nyár volt, a hold megvilágította az ódon kertet, amelyben bolyongtam; kísérteties nyara a bódító virágoknak, a nyirkos levéltengernek, amelyek szilaj és sokszínű álmokat hoznak. Amint a sekély, kristályos patak mentén ballagtam, szokatlan, sárga fényű fodrozódásra figyeltem föl, mintha a derűs vizeket ellenállhatatlan áramlatban vonzanák magukhoz különös, nem evilági óceánok. Némán, szikrázva ragyogóan és baljósan sietett az a holdtól elátkozott patak, ki tudja hová; a mákonyos szél sorra rázta meg a lótusz-szegte part virágait, és azok kétségbeesetten hullottak az áramlatba; még egyszer visszanéztek, a holt arcok baljós belenyugvásával, hogy aztán iszonyú örvény hánytorgassa tova őket az ívelt híd faragott kövei alatt.

Amint tovafutottam a parton, közömbös lábbal tiporva alvó virágokon, az ismeretlen dolgok félelmétől és a halott arcok vonzásától megtébolyodva, láttam, hogy a kert nem akar véget érni a hold alatt; ahol nappal falak voltak, ott most fák és ösvények, virágok és bokrok, kőbálványok és pagodák új látképe bukkant föl, a sárga csillámos patak pedig a füves partok között kanyargott, a groteszk márványhidak alatt. A halott lótuszarcok ajka szomorúan suttogott, kértek, kövessem őket, én pedig egyfolytában mentem, míg a patak folyóvá változott, azután hullámzó náddal borított mocsár lett belőle, majd fénylő homokos part egy névtelen tenger mellett.

A gyűlöletes hold ott ragyogott a tenger fölött, melynek néma hullámai különös illatot leheltek felém. Észrevettem, hogy eltűntek a lótusz-arcok, szerettem volna egy hálót, hogy elfoghassam őket, és megtudhassam tőlük a titkokat, amit éjszaka a hold bízott rájuk. De ahogy a hold nyugatabbra siklott, az apály pedig visszavonult a mogorva partról, vén tornyokat pillantottam meg, amelyek csaknem teljesen előbukkantak a hullámokból, és tengeri fű girlandjaival ékes, fehér oszlopokat. Mivel tudtam, hogy erre az elsüllyedt helyre gyűlnek össze a halottak, megremegtem, és már nem akartam beszélni a lótusz-arcokkal.

Mégis, mikor észrevettem messze a tenger fölött egy fekete kondorkeselyűt, amelyek az égből ereszkedett alá, hogy pihenőt keressen egy hatalmas korallzátonyon, szívesen kifaggattam volna, kikérdeztem volna azokról, akiket még élő korukban ismertem. Kikérdeztem volna, ha közelebb jön, de hát nagyon messze volt, és már nem is láttam, amikor megközelítette azt a gigászi zátonyt.

Figyeltem hát az apályt, ahogy húzódik vissza a süllyedő hold alatt, és láttam a ragyogó tornyokat, a halott, csöpögő város tornyait. Miközben bámészkodtam, orrom megpróbált bezárulni a világ halottjainak minden parfümöt lebíró bűze előtt; ezen a lehetetlen és elfelejtett helyen gyűlik össze a temetők minden húsa, hogy kövér tengeri férgek lakmározzanak rajta.

A gonosz hold már nagyon alacsonyan függött e borzalom fölött, de a tenger dagadt férgeinek nem is volt szükségük holdfényre a zabáláshoz. Amint figyeltem a tengeri pondrók mozgását jelző vízfodrokat, új borzongást éreztem onnan, ahonnan elröppent a kondor, mintha húsom szememnél előbb érzékelné a borzalmat.

Nem ok nélkül borzongtam, mert amikor fölemeltem a szemem, láttam, hogy a vizek már nagyon alacsonyak, java részét feltárták a hatalmas zátonynak, amelynek korábban csak peremét láttam. És mikor odanézve láttam, hogy a zátony csak fekete koronája egy ijesztő alaknak, amelynek szörnyeteg homloka tompán csillogott a halvány holdfényben, míg hasított patái odalent taposhatták sok mérföld mélyen a pokoli fertőt, sikoltottam és sikoltottam, nehogy a rejtett arc a vizek fölé emelkedjen, és nehogy a rejtett szem rám nézzen, miután a vigyorgó, alattomos, sárga hold már elosont.

És hogy e kegyetlen lénytől meneküljek, boldogan, habozás nélkül rohantam a bűzös posványba a hínáros falak, elmerült utcák közé, ahol a kövér tengeri férgek zabálják föl a világ halottait.

Bihari György fordítása. Forrás: Magyar Lovecraft honlap