Misantrophe Mandy: Petri György

Ha emlékeztek még a Hogy elérjek a napsütötte sávig... c. versre, ott említettem az egyik kommentben, hogy szeretnék egy összefoglalóbb jellegű cikket is a szerzőről. Nos, ennek most jött el az ideje, így ezúttal a cikk témája nem más, mint

Petri György

Annyira tipikusan bölcsész ezen a képen, még hasonlít is az egyik tanáromra, akivel néha együtt szoktunk szilvapáleszt kortyolgatni a Hangulathoz címzett italkimérő egységben… xD No, de komolyabbra fordítva a szót.

Élete

Petri György 1943-ban született Budapesten. Családja meglehetősen színes volt, éppúgy megtalálhatók benne szerb és sváb, mint szlovák vagy morva nemzetiségű felmenők. Ez a sokoldalú családfa meghatározó volt az életében, egyrészt anyai nagyszülei és nagynénje szerető gondoskodása, másrészt az apai ág tagjainak változatos élettörténeteiből szerzett tapasztalatok révén.

Már viszonylag korán, tizen-egynéhány évesen foglalkozni kezdett a versírással és a hatvanas évektől meg is jelentek költeményei az ÉS-ben és a Kortársban. Ezeket a verseket később azonban nem engedte megjelentetni; meglehetősen elégedetlen volt velük, mert úgy érezte, túlságosan is látszik rajtuk József Attila hatása. Ő nem akarta ugyanazt az irányt képviselni, mint a költőelőd, ezért egy időre fel is hagyott a versírással.

Érettségi után többféle állásban is kipróbálta magát, így volt segédápoló Intapusztán (orvos akart lenni, ezért itt kezdte a dolgot), de kacérkodott a közgazdász és a jogász hivatással is. Mielőtt beiratkozott volna az egyetemre, segédmunkásként dolgozott az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál. Korrektori munkákat vállalt, és időnként be-bejárt mellette az ELTE BTK filozófiaóráira. 1966-ban iratkozott be végül magyar-filozófia szakra. Egyetemi éveinek alakulásában a leginkább fontos mozzanat az volt, hogy itt ismerkedett meg az idős Lukács György hirdette „marxizmus reneszánsza” programmal, ami a szocialista rendszer álszentségeire, buktatóira hívta fel a figyelmet. Elkötelezett híve lett ennek az irányzatnak, ami egyrészt egy igényesebb gondolkodói magatartást jelentett, másrészt pedig határozott politikai állásfoglalást.

A `66-67-es év fordulójához lehet kötni a lírikusi magára találását, amit ő maga utólag visszatekintve három tényező együttes közreműködéséhez kötött. Ezek a következők: az egyik Várady Szabolccsal kötött barátsága, akinek a korabeli versei hatással voltak rá; a másik T. S. Eliotnak és Kavafisznak a hatása, akiknek a verseit a hatvanas években kezdték magyarra átültetni; a harmadik pedig Dante Vita nuovájának elmélyült tanulmányozása. Az ezekben az időkben született versei már szerves részét képezték első kötetének (Magyarázatok M. számára - 1971.)

Az egyetemet nem végezte el, alkalmi munkákból tartotta fenn magát évekig – ezek között szerepeltek pl. adminisztratív feladatok vagy apróbb írói munkák, de néhány filmbéli statisztálás is.

1974-ben jelent meg második kötete Körülírt zuhanás címmel, tulajdonképpen innentől kezdve tekinthetjük szabadfoglalkozású írónak. Annak ellenére, hogy a hetvenes években öncenzúrára ítélt magát és egyre kevesebbet írt, ráadásul a hatalom is igyekezett a perifériára szorításával.

1981-ben egyik alapító szerkesztője lett a Beszélőnek, ami a nyolcvanas évek egyik legtekintélyesebb szamizdat folyóiratává nőtte ki magát. Ezekben az években ismét több verset ír, de mivel csak jelentős csonkolások árán adták volna ki államilag, ezért a következő kötetét is szamizdat kiadásban jelentette meg, Örökhétfő címmel.

1984-ben jelent meg a következő kötete New Yorkban, melynek Hólabda a kézben volt a címe. Ez még inkább kiverte a biztosítékot a rezsimnél, még szorosabbra húzták a nyaka körül a cenzúra hurkát... Ennek fényében nem csoda, ha a következő kötete ugyancsak szamizdat kiadásban jelenhetett csak meg. (Azt hiszik – 1985.) A rendszerváltás kezdetén a Szépirodalmi Könyvkiadó kérte meg egy gyűjteményes kötet összeállítására, de a korábban cenzúra által kiadhatatlannak ítélt versek még ebben sem szerepelhettek. (Valahol megvan – 1989.) A válogatott versekből kihagyott műveket végül 1990-ben publikálta, Ami kimaradt címmel.

A rendszerváltás miatt aktív szerepet vállalt a politikai életben, alapító tagja volt az SZDSZ-nek, amiből végül 1994-ben kilépett, de nem mondott le a politikai állásfoglalásának közvetítéséről ezután sem.

1996-ban megkapja a Kossuth-díjat, ami ellen Torgyán József interpellált az Országgyűlésben, mondván, hogy Petri Apokrif c. versének vallásellenessége mellett kiállni a liberális kormánynak legalábbis elfogadhatatlan döntés...

Két évvel később gégerákot diagnosztizáltak nála, de ennek ellenére nem hagyta abba a munkát. Amíg lehet címmel a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg egy gyűjteményes kötete, mely az utolsó összesítés után keletkezett verseket foglalja magába. Ezután kötete már nem jelent meg, de folyamatosan publikált a Holmi, az ÉS és a Jelenkor hasábjain. Végül 2000-ben érte a halál.

Stílusa

Petri Györgyről azt szokás mondani, hogy a költőietlenség költészetének költője. :) Leginkább lírával foglalkozik, tulajdonképpen új értelmet ad a líra őszinteségének. A gondolatok puszta kimondását nála az ideológiai megrendülés, a létszemléleti változások vállalása váltja fel.

Tulajdonképpen a változások tekintetében bontható három részre a munkássága. Kezdetben filozófiai és esztétikai kérdéseket boncolgat a verseiben, melyeket aztán egy határozott, vehemensen politizáló hang vált, ami aztán lenyugszik az életmű utolsó részében. Legutolsó versei a halálos betegség árnyékától szorongatott élet önmagával való számvetései.

Petrire nagyon jellemző, hogy radikális állásfoglalások olvashatók ki a verseiből, akár politikai, akár szerelmi költészetet művel. Tabudöntögetésre törekszik, mind a trágárság, mind a hétköznapiság költészetbe emelésével. A magyar lírával szembeni alapvető eljárásokat és elvárásokat alakítja át, úgy, hogy az ismert poétikai trendekkel szemben kételyt és kritikát fogalmaz meg. A költészet kifelé irányuló, társadalmi funkcióját és a közvetlen vallomásosság, a személyes önkifejezés feloldó és általánosítható tapasztalatú, megoldást kínáló szerepét egyszerre kérdőjelezi meg. Már nagyon korán, pályája indulásakor kijelöli magának ezt a pozíciót és több helyütt jelzi, számára a költészet nem is annyira vallomáskényszerből fakadó tevékenység, mint inkább nyelvi kihívás. (Kihívás, mert többen jelezték már a modern irodalomtörténet alakulása során, hogy a nyelv mint eszköz, alkalmatlan a világ leírására.)

Formailag két csoportra oszthatók a versei: teljesen költőietlen költeményekre és költői reminiszcenciákkal teljes versekre. Az előbbibe tartozó művek témája a mindennapos eseménytelenségből merít (időnként filozofikus gondolatokkal keverve), míg a megfogalmazásuk a hétköznapi nyelvhasználattal operál. Az utóbbi csoportba tartozó versek allúziókkal teljesek, de nem csak megidézik egy-egy költőelőd munkásságát vagy konkrét művét, hanem át is alakítják, újraértelmezik azt.

Elsőként következzen egy vers a költőietlen költemények közül:

Reggel szoktál jönni

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.

Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.

Keskeny derengés ujjnyi bor felett,
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:

mindez artikulált – mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.

Véget nem érő reggelben próbálok
következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetnek, persze:
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
nem igazít el a helyet illetően).

Aztán csöngetnek és – megérkezel.
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok
(hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
Bár, tudom, erre se lehet felelni.

Másodikként a költői reminiszcenciákkal teljes versek egyike, egy Pilinszky-allúzió:

Csak egy személy

Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.

Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.

Ha lehetnék Neked
megállás eltünőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,

csak egy személy.

Végül pedig, a hosszúra nyúlt iromány végére a vers, ami kicsapta Torgyán Józsefnél a biztosítékot... :D Nem is tudom, miért:

Apokrif

Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább ---
--- "Megint Isten?"
--- "Az hát, megint."
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
--- "Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!
--- de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben - de komolyan! - ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!"