Káin: Sorozatgyilkosok XIV.

Nos még mindig az USA-ban vagyunk és ma is előrángatok nektek egy beteg elmét. Sokaknak ismerős lesz szerintem akiről most írok, hiszen rengeteg filmet készítettek róla, jöjjön hát:

SAM FIA

David Berkowitz 1953 júniusában született, Sam fiaként és a 44 kaliberes gyilkosként emlegették. 1977-ben tartotta rettegésben New yorkot. 6 embert ölt meg és 7-et sebzett meg.

David Berkowitz anyja, házas volt egy Tony Falco nevű emberrel, akitől egy lánya is született, mielőtt elváltak volna. Ezek után volt egy futó kapcsolata Joseph Kleinmann-nal, aki teherbe ejtette. A férfi felajánlotta, hogy vetessék el a gyereket, de a nő nem akarta, és a gyereket Tony Falco gyerekeként könyvelte el. Mielőtt még egy hetes lett volna adoptálták. Nathan és Pearl Berkowitz fogadta örökbe, tőlük kapta új nevét is.

"...némileg nyugtalanító. Bár átlagon felüli intelligenciával rendelkezett, valamiért elvesztette a tanulás örömét. Első bűncselekményei kisebb összegű lopásokkal, valamint piromániával kezdődtek."

Anyja mellrákban halt meg, mikor ő még csak tizenhárom éves volt. Ettől kezdve gyerekkora egyre feszültebb lett. Nem szerette nevelő apja új feleségét, aki kihasználta Berkowitzot. Később azt állította, mostohahúgát nagyon érdekelte a mágia és az okkultizmus. Később a hadseregben is részt vett, sőt Dél-Koreában is szolgált.

Szerinte 1975-ben csatlakozott egy szektához, melyben eleinte ártalmatlan dolgokat műveltek, például megjósolták a jövőjüket, szeánszokat csináltak, ám fokozatosan durvulni kezdett a helyzet. A csoport megismertette a drogokkal, a szadista pornográfiával és az erőszakos bűncselekményekkel. Kutyákat gyilkoltak, javarészt német juhászokat. Több, mint egy tucat kutyaholtestet találtak Yonkersben, ahol a szekta sokszor gyűlt össze.

Berkowitz azt állította, hogy az első támadása nők ellen 1975 végén történt, amikor karácsony estéjén egy késsel megtámadott két nőt. Egy állítólagos áldozatot soha nem azonosítottak, de mindkét áldozatot elég komolyan sebesítette meg. Az azonosított nőt Michelle Formannak hívták, aki a támadás után sokáig kórházban volt. Nem sokkal ezek után egy lakásba költözött, Yonkersben.

-Áldozatai:

• Donna Lauria (18) és Jody Valenti (19). 1976. július 29-én meglőtte őket. Donna belehalt sérüléseibe.

• Carl Denaro (25) és Rosemary Keenan (38). 1976. október 23-án meglőtte őket. Mindketten túlélték.

• Donna DeMasi (16) és Joanne Lomino (18. 1976. november 26-án támadta meg őket egy szektatag, John Carr, Berkowitz ötletéből. Joanne deréktól lefelé megbénult, DeMasi kevesebb sebet szerzett, de mindketten túlélték.

• Christine Freund (26) és John Diel (30). Christine Freund a kórházban halt meg, John Diel túlélte. Egy szektatag lőtt, álneve "Manson II" volt. (Azért szerepelnek Berkowitz áldozatai között, mert ő eszelte ki a bűncselekményt.)

• Virginia Voskerichian (19). Fejbe lőtték. Később Berkowitz azt vallotta, ő is ott volt, de egy nő lőtt.

• Alexander Esau (20) és Valentina Suriani (18). 1977. április 17-én lőtték le őket. Mindketten belehaltak sérüléseikbe.

• Sal Lupo (20) és Judy Placido (17). 1977. június 26-án lőtte meg őket Michael Carr. Mindketten túlélték. (Azért szerepelnek Berkowitz áldozatai között, mert ő eszelte ki a bűncselekményt.)

• Stacy Moskowitz (20) és Robert Violente (20). 1977. július 31-én lőtték meg őket. Stacy Moskowitz meghalt, Robert Violente túlélte, bár egyik szemére megvakult, a másikra pedig csak alig lát.

Sam híres volt a helyszíneken hagyott leveleiről, ezzel adva munkát a rendőröknek, a levelek a következőek voltak:

„ Kedves Borrelli százados, mélyen megsértett azzal, hogy nőgyűlölőnek nevezett. Nem vagyok az. De egy szörnyeteg vagyok. Én vagyok Sam fia. Amikor Sam elkezdett inni, aljas lett. Verte a családot. Néha kikötözött a ház mögé, néha meg a garázsba zárt be. Sam szereti a vért.

Menj ki és ölj – parancsolja Sam.

Sam bezárt a padlásra is. Nem tudtam kimenni, de az ablakon át néztem a világot. Kívülállónak érzem magam. Más hullámhosszon vagyok, mint az átlagemberek. Ölésre vagyok programozva.Ahhoz hogy megállíts, meg kell ölnöd. Lőj le, vagy meghalsz! Sam most már idős. Vérre van szüksége, hogy fiatalságát megőrizze.Én vagyok a szörny. Belzebub, a pufók behemót.Szeretek vadászni. Az utcákon portyázni, friss húst keresni. Mr. Borrelli, nem akarok többé ölni, de muszáj. Szeretetet akarok hozni a világra. Szeretem az embereket. Én nem vagyok e világi. Isten áldja ebben a világban, és a következőben.”

A slusszpoén az volt, hogy egy hanszálható nyomot sem hagyott a levelén, az újságokban le is közölték a levelét. Egy héttel a legutóbbi Sam fia gyilkosságok előtt, a nyugdíjas Sam Carr, aki Yonkersben élt családjával, kapott egy anonim levelet a fekete labrador kutyájáról, Harveyról. Április 19-én, két nappal a gyilkosság után, ugyanazzal a kézírással egy újabb levél érkezett Carrékhoz:

„Kedvesen megkértem, hogy ne hagyja a kutyáját egész álló nap ordítani, de ugyanúgy folytatta. Megmondtam, hogy ez tönkreteszi a családomat. Nincsen tőle nyugtunk. Most már tudom, miféle férfi vagy te, és miféle a családod. Gonosz és tapintatlan vagy. Senkit sem szeretsz magad körül. Önző vagy, Mr. Carr. Az életem romokban van. Nem veszthetek semmit. Nem lesz nyugtom, és a családomnak sem lesz, míg nem végzek veletek.”

Carr és felesége hívta a rendőrséget, de azok semmit sem tudtak tenni. Tíz nappal később Carr lövést hallott, kiment és meglátta, hogy kutyája megsebesült. Egy férfi pedig, farmerben és sárga pólóban éppen elmenekült. Carr elvitte Harvey-t az orvoshoz, ahol megmentették. Ezután ismét felhívta a rendőrséget. Ezúttal Peter Intervallo és Thomas Chamberlain járőrök megvizsgálták a levelet, és nyomozást indítottak. Ekkor Sam fiának levelét még nem adták közre, így senki sem gondolta, hogy a két levélnek bármi köze is lehet egymáshoz.

Az Omega Csoport méretében is és találékonyságában is fejlődött. Mintegy 200 nyomozót vettek még maguk közé. Aki elkapja az immár hatszoros gyilkossággal vádolt tettest, hatalmas kitüntetésben részesülhet – és ezt ők is tudták. Ez is ösztönzőleg hatott, hogy elkapják végre ezt az őrültet. A legtöbb rendőrnek tönkrementek az idegei, a családjukban is viszályok törtek ki, több alkoholt és koffeint is fogyasztottak. Néhány igen hozzáértő rendőr is csatlakozott a csoporthoz, többek között Borelli százados, Joseph Coffey és Redmond Keenan. 1976. július 29-én, amikor Sam fia először lecsapott, még senki sem gondolta, hogy ez egy sorozatgyilkos bemutatkozása volt. Két fiatal nő, a 18 éves Donna Lauria és a 19 éves Jody Valenti autójukban beszélgettek New Yorkban. Donna észrevett egy férfit az utasülés felőli oldalon. A férfi elővett egy 44-es Bulldog revolvert, és ötször feléjük lőtt. Donna azonnal meghalt, a nyakán találta el a férfi. Jodyt a combján találta el, kimászott a kocsiból és segítségért kiáltozott. Apja meghallotta őt, és kirohant hozzá. Azonnal kórházba vitte lányát, és remélte, hogy meg tudják menteni. A rendőrség nem talált semmi indítékot a támadásra. Jody leírta a támadójukat, de ezzel nem mentek sokra. 1976. október 23-án, 3 hónappal az első gyilkosság után, a 20 éves Carl Denaro barátaival sörözött Queensben egy bárban. Ott volt egy lány, Rosemary Keenan, akit a főiskoláról ismert. A partinak éjjel fél háromkor lett vége, és Carl hazafuvarozta a lányt. Leparkoltak nem messze a lány otthonától és beszélgetni kezdtek. Hirtelen megjelent egy férfi az utasülés felőli oldalon. Előkapott egy pisztolyt és ötször rájuk lőtt, Carlt a fején találta el. Rosemary rémülten visszament a bárba barátaihoz, onnan pedig a kórházba siettek. Carlt sikerült megmenteniük.

Egy hónappal később, 1976. november 26-án, a 16 éves Donna DeMasi és a 18 éves Joanne Lomino egy késő esti mozizásból tartottak hazafelé. Leszálltak a buszról, és egyikük egy férfire lett figyelmes, aki követni kezdte őket. Odament hozzájuk mintha kérdezni szeretett volna valamit, de ehelyett elővette fegyverét és rájuk lőtt. Mindkét lányt lelőtte. Ezután támadójuk a maradék lőszert egy ház falába lőtte. Hallva a lányok sikolyait, Joanne szülei kirohantak a házból. Azonnal kórházba vitték a lányokat, ahol kiderült, hogy Donna nincsen életveszélyben. Ám Joanne nem volt ilyen szerencsés: ő is életben maradt, de deréktól lefelé megbénult. Ebből a három támadásból, amelyek különböző helyeken történtek, mindössze egyetlen golyót sikerült a nyomozóknak sértetlenül megtalálniuk. A rendőrök ekkor még nem lehettek biztosak benne, hogy ezeket a gyilkosságokat egyetlen személy követte el. Ezután két hónapig nem történt semmi. Mígnem 1977. január 30-án, a gyilkos újabb áldozatokat keresett magának. A 26 éves Christine Freund és John Diel éjjel fél egykor autójuk felé igyekeztek. Túlságosan el voltak foglalva egymással ahhoz, hogy észrevegyék a férfit, aki figyelte őket. Ahogy beültek a kocsiba, két lövés törte meg a csendet. Mindkét lövés a nőt találta el, John segítségért indult, ki is hívták a rendőrséget. Christine néhány órával később meghalt a kórházban.

Ezen a legutóbbi eseten Joe Coffey és Borrelli százados kezdett el dolgozni. Két elképzelésük volt: a férfi egy pszichopata, vagy egy olyan ember, akinek személyes összetűzése volt Freunddal. Megállapították, hogy a golyó nem egy átlagos, hanem egy erős, nagy kaliberű fegyverből származik. Továbbá felfedezték, hogy a gyilkosság módja hasonlít Lauria, LaMasi és Lomino esetéhez. Coffeynak az volt a megérzése, hogy a gyilkosságokat egyetlen ember követte el, egy 44-es Bulldog revolverrel. 1977. március 8-án Virginia Voskerichian éppen hazafelé sétált. Amikor befordult a Dartmouth utcába, szembe találta magát egy férfival, aki hirtelen előhúzott egy fegyvert, és rálőtt. Virginia azonnal meghalt. Ahogy a gyilkos menekült, belebotlott egy férfiba, aki az egész eseménynek szemtanúja volt. Egy rendőrjárőr is észrevette a futó embert. Amikor meghallotta, hogy a Dartmouth utcában lelőttek egy nőt, úgy döntött hagyja a férfit, és azonnal a helyszínre sietett. Következő nap a rendőrség összehasonlította a golyókat, és kiderült, hogy ugyanebből a fegyverből származik az a golyó is, ami megölte Lauriát. Következő nap a sajtóban közzétették a gyilkos lehetséges leírását: fehér férfi, 25-30 éves, átlagos testalkatú, sötét hajjal. Ahogy várható volt, a gyilkos visszatért. 1977. április 17-én egy szerelmespár az autójukban beszélgetett, nem messze onnan, ahol előző évben megölték Lauriát. A 18 éves Valentina Suriani, a gyönyörű modell, és barátja, a 20 éves Alexander Esau ült az autóban. Éjjel három körül egy autó állt melléjük, amelynek vezetője kétszer rájuk lőtt. A lány azonnal meghalt, a fiú pedig később, a kórházban. A gyilkos ekkor hagyott egy levelet a tett helyszínén, Borrelli kapitánynak címezve. Dr. Martin Lubin, törvényszéki pszichiáter összehívott ötvenöt másik pszichiátert, hogy hozzájáruljanak a keresett személy pszichológiai profiljának megalkotásához. 1977. májusában a rendőrök már tudták, hogy egy paranoid skizofrén személyt keresnek, aki azt hitte, hogy egy démoni erő szállta meg. A gyilkos magányos volt, aki nehezen alakított ki kapcsolatokat. Az Omega csoportot megállás nélkül telefonokkal bombázták. Mindenki mindenkiben a gyilkost vélte felfedezni. A gyanúsítottak listája végtelennek tűnt. A Daily News-ban megjelentettek néhány részt a gyilkos leveleiből, de sokat eltitkoltak, a rendőrség kérésére. A levelekről csak részleges ujjlenyomatokat tudtak levenni. Június 10-én, egy Jack Cassara nevű férfi kapott egy szokatlan levelet egy Carr nevű férfitól. A levél képeket is tartalmazott egy német juhász kutyáról. A levélben ez állt:

„Kedves Jack, sajnálom, hogy nemrég leestél a tetődről. Remélem hamarosan meggyógyulsz. Kérlek légy óvatosabb máskor. Sam és Francis.”

Cassara nem esett le a tetőről és még sohasem beszélt Sam és Francis Carral. Felhívta őket, hogy megbeszélje velük ezt a furcsa helyzetet, és megegyeztek, hogy még ma délután találkoznak Carrék házában. Carrék elmondták, hogy ők is kaptak leveleket, amelyben megemlítik a kutyájukat, Harveyt, és meg is lőtték nem sokkal ezután. Elmesélte, hogy a szomszéd német juhászát is meglőtték. Később Cassara 19 éves fia, Stephen, érdekes következtetésre jutott. Emlékezett egy furcsa férfira, David Berkowitzra, aki 1976-ban egy szobát bérelt a házukban. Nann Cassara, Jack felesége felhívta Carrékat, akik megígérték, hogy el fogják mondani a rendőrségnek ezt az információt. Felhívta a new rochelle-i rendőrséget is, akik mintegy két hónap múlva hívták őt vissza. Ekkor ő már biztos volt benne, hogy Berkowitz Sam fia. Az egyik detektív megemlítette, hogy Craig Glassman seriff is kapott egy levelet, amelyben az állt, hogy Glassman, Carrék és Cassarasék egy démoni csoport tagjai. Ebből azonban mindössze annyi volt bizonyítható, hogy Berkowitz egy kicsit furcsa, de nem ő Sam fia. Chamberlain és Intervallo időközben leellenőrizte Berkowitz rendszámát és lakcímét, jogosítványa egy időre fel volt függesztve. 1977. június 26-án éjjel három körül Judy Placido éppen egy vonzó fiatalemberrel, Sal Lupoval tartott hazafelé egy Queensben levő diszkóból. Mindkettejüket megtámadták, de nagyon szerencsések voltak. Judyra háromszor is rálőttek, de nem került életveszélyes állapotba. 1977. július 31-én Stacy Moskowitz, barátjával, Bobbyval ült apja kocsijában. Épp moziba igyekeztek, de még volt idejük egy sétát tenni a közeli parkban. Hirtelen figyelmesek lettek egy férfire, ám az hirtelen eltűnt a parkoló autók mögött. Visszatértek az autóhoz, de ekkor már késő volt. Bobbyt kétszer fejbe lőtték, Stacy-t pedig egyszer. A lány 18 órával később meghalt. A fiú túlélte, de egyik szemére elvesztette látását. Nem sokkal ezután a nyomozók megint csak belenéztek Berkowitz aktájába a számítógépen. Felépítése, kinézete éppen passzolt Sam fiához, amit a szemtanúk és az áldozatok megadtak. Néhány nappal Moskowitz halála után, az ügyben egy újabb előrelépés történt. Mrs. Cacilia Davis azt állította, hogy látta a férfit, aki lelőtte a párt. Joe Strano elment a nőhöz, hogy meghallgassa történetét. Cacilia elmondta, hogy aznap este éppen a kutyáját sétáltatta, amikor figyelmes lett egy férfira. Amikor a közelébe ért meglátta, hogy egy pisztoly van nála. Ezután hazasietett, majd lövéseket hallott… Ekkor már tudta, hogy kivel is találkozott. Chamberlain rendőrtiszt kapott egy hívást Craig Glassmantól, miszerint Berkowitz apartmanja közelében gyújtogatás történt. Ezután megmutatott egy levelet, amit Berkowitztól kapott. Úgy tűnt, a kézírás megegyezik azzal a levéllel, amit Carrék kaptak. Ugyanezen a délutánon Sam Carr még mindig ideges volt kutyája lelövése miatt, valamint amiatt, hogy a rendőrök nem tettek semmit. Elment a rendőrségre, ahol az Omega csoport főhadiszállása is volt. Miután elmondta történetét a kutyájáról és a levelekről, nem történt semmi. Egyszóval Sam Carr hiába adta át a rendőröknek a gyilkos nevét, ők semmit nem tettek. Két nappal később, augusztus 8-án Chamberlain és Intervallo felhívták Salvesen nyomozót, hogy elmondják neki, amit Glassmantól hallottak. Salvesen megígérte, hogy az információt továbbítja az illetékeseknek, ám ez napokig nem történt meg.

Jimmy Justus felhívta Sam Carr lányát, aki elvesztette kutyáját. A lány mindent elmondott, amit csak tudott. Ezután Justus kapcsolatba lépett Chamberlainnel és továbbadta az információit. Este fél nyolc körül egy férfi átsétált az apartmanok között és úgy tűnt, Berkowitz Ford Galaxy-ja felé tartott. A rendőrök megközelítették, elővették fegyvereiket és megállították a férfit. De az nem Berkowitz volt. Néhány órával később egy újabb férfi tűnt fel az apartmanoknál, és a Ford felé tartott. Ezúttal a rendőrök megvárták, míg a férfi beszáll a kocsijába és a nála levő újságot az utasülésre teszi. Ezután odarohantak az autóhoz és körbevették a férfit. Ráparancsoltak, hogy szálljon ki és tegye a kezeit az autóra, az pedig mosolyogva engedelmeskedett.

„Ki vagy te?”- kérdezte az egyik rendőr.
„Tudod te azt”- felelte a férfi.
„Nem, nem tudom.”
„Én vagyok Sam fia. David Berkowitz.”

Coffey azonnal kihallgatta Davidet, amint elfogták. Az nyugodtan és őszintén elmondott minden gyilkosságot. Amikor a kihallgatás a végéhez ért, már mindenki biztos lehetett benne, hogy valóban ő Sam fia.

A férfit kikérdezték és kiderült, hogy 1975. karácsonya körül érzelmileg teljesen a mélyponton volt, azt képzelte démonok szállták meg. Vett egy nagy vadászkést és órákig a várost járta, hogy áldozatot találjon magának. A démonok elárulták neki, merre találja a megfelelő áldozatot. Hirtelen megpillantott egy nőt, amint az a zöldségestől távozik. A nő háta mögé került, és kétszer megszúrta. A nő elkezdett sikítozni, mire ő annyira megijedt, hogy elfutott. De ezután még egy nőt megtámadott, akit súlyosan megsebesített. A két karácsonyi támadás után David visszatért biztonsági őri állásába. Januárban elköltözött egy új helyre, amely Jack és Nann Cassara tulajdonában volt. Kutyájuk állandóan zajongott, és David arra a következtetésre jutott, hogy az állatot megszállták a démonok, akik arra kényszerítették őt, hogy gyilkoljon.

Három hónappal később elköltözött egy új lakásba, Sam Carr szomszédságába. Sam, David képzeletében egy démon hordozója volt, aki Cassaraéknak dolgozott. Amikor David Sam fiának nevezte magát, akkor a Sam Carrban élő démonra hivatkozott. 2002. július 9-én volt Berkowitz első meghallgatása. Itt megjelent, de előző meghallgatásán nem volt jelen. Amikor Irene Platt rákérdezett, hogy miért nem jelent meg előző meghallgatásán, David így felelt: „Nagyon szorongtam, és úgy gondoltam jobb lenne, ha egyáltalán nem jönnék el, de sok imádkozás után úgy döntöttem, ma mégis itt leszek. Nem érzem úgy, hogy megérdemelném a szabadlábra helyezést.” Nem volt túl nagy meglepetés, amikor a szabadlábra helyezési kérelmét elutasították. Következő meghallgatása 2004. júniusában lesz esedékes.

Sam aranyköpései:

„Üdv New York utcáiról. Ne higgyétek, hogy eltűntem, csak mert egy ideje nem hallottatok felőlem. Még mindig itt vagyok. Mint egy éjszakában barangoló kísértet. Szomjazva, éhezve, sosem nyughatok.”

„Üdv New York kutyaürülékkel, húggyal és vérrel teli utcáiról. Sam fia megszületett.”

„Mindig bálványoztam a halált és a gyilkosságot.”

„Nem akartam kirabolni, megérinteni, vagy megerőszakolni őket. Csak ölni akartam.”

„Mélyen megsértett, hogy nőgyűlölőnek neveztek. Nem vagyok az. De egy szörny vagyok. Sam fia vagyok. Egy kis kölyök.”

„Nem engedte, hogy abbahagyjam a gyilkolást, míg nem kapott elég vért.”- mondta Berkowitz szomszédja „megszállott” kutyájáról.

„Hirtelen elkezdett vonzani a halál és a vérontás.”

„Halálért könyörögtem Istenhez. A tűzlépcsőn ültem, és arra gondoltam, hogy leugrok. Amikor a halálra gondoltam, arra gondoltam, ezzel áttérhetnék egy másik világba, a szépség és boldogság világába.”- Berkowitz gyermekkoráról.

„Emberként cselekedtek… de nem voltak azok. Ordítoztak nekem.”- a hangokról, amiket hallott.

„Még sosem hallottam senkit így sikítani. Meg akartam késelni, de elfutottam.”

„Amikor Sam elkezdett inni, aljas lett. Verte a családot. Néha kikötözött a ház mögé, néha meg a garázsba zárt be.”

„Én vagyok a szörny. Belzebub, a pufók behemót.”

„Apa, egyre sötétebben látom a világot… a lányok csúnyának neveznek, és ez nagy baj.”- idézet egyik, apjának írt leveléből.

„A démonok megvédenek. Nem félek a rendőrségtől.”

„Bosszúból meg kell ölnöm egy nőt, hogy visszaadjam mindazt a szenvedést, amit okoztak nekem.”

„Szabadabbnak érzem magam, mint eddig bármikor, mert tudom, hogy Isten megbocsát nekem, habár jó időbe tellett, mire erre rájöttem.”

„A rendőrség és az újságok Sam fiának hívtak, de most Isten új nevet adott nekem: a Remény fiát. Mert az életem most már a reményről szól.”

„Isten arra használ engem a börtönben, hogy másokat segítsek. Fel tudja építeni a félbetört életeket, és ha engem, egy gyilkost meg tud menteni, akkor bárkit meg tud.”

„Ha vissza tudnék menni az időben, fognám a fegyveremet és egyenesen a csatornába dobnám.”

„Filmet csinálni a bűneimről csak fájdalmat fog okozni mind nekem, mind az áldozatok családjainak. Az egyetlen ok, amiért megcsinálták, a pénz.”

Larry King interjú David Berkowitzzal

King: Köszönöm, hogy velünk tartanak. David Berkowitz gyilkosságai 1976. nyarán kezdődtek, hat embert megölt, hetet megsebesített és egy egész várost félelemben tartott. Most több mint 300 éves büntetését tölti. A börtönben megtért. Most a Sullivan börtönben vagyunk New Yorkban, ahol David a büntetését tölti. Mióta van ebben a börtönben?
David: 12 éve.
King: Előtte az Attica börtönben ült?
David: A Clintonban.
King: Aztán az Atticában.
David: Igen, 22 éve vagyok börtönben.
King: Hogy bírja a sivár börtönéletet?
David: Larry, a börtönben nem könnyű, de az évek során Isten által erősebb lettem, és reménykedek.
King: Egészen élete végéig börtönben lesz, igaz?
David: Igen, több mint 300 évet kaptam.
King: Szabadlábra helyezésről is szó lehet, de ez elég kétséges nem?
David: Amennyire értem, a papírok megvannak, de az egyik életfogytiglant követi a másik, ezért gyakorlatilag sosem helyezhetnek szabadlábra.
King: És hogyan tudja ezt feldolgozni?
David: Larry, akár hiszi akár nem, megtanultam elfogadni ezt. Történt egy s más a múltban, amit mélyen megbántam, de nem tudok rajtuk változtatni, így elfogadom a következményeit is. Isten ad erőt nekem, hogy elviseljem ezt nap mint nap.
King: Beszélgessünk erről.
David: Jó.
King: Milyen életkörülmények között él? Van cellatársa vagy saját cellája van?
David: Saját cellám van. Vannak akik ketten laknak egy cellában, de a többség egyedül.
King: És ez maximálisan biztonságos?
David: Igen.
King: Hány órát tölthet naponta a celláján kívül?
David: Mivel dolgozom, aztán a kápolnához megyek, a napom legnagyobb részét a cellámon kívül töltöm.
King: New York eléggé liberális igaz? Minden nap fogadhat látogatókat?
David: Igen, igen.
King: Korlátlan telefonhasználatra is lehetősége van?
David: Időbeli korlátozások vannak, de sokszor lehet telefonálni.
King: Televízió is van?
David: Van, de én nem szoktam nézni.
King: Nem nézi?
David: Nem.
King: Mik vannak a cellájában? Mekkora a cella?
David: Kicsivel nagyobb mint egy átlagos fürdőszoba. Van benne egy kis asztal, egy priccs és egy kis szekrény. Ott van még az írógépem, a könyveim, ilyesmik.
King: A többiekkel étkezik?
David: Van egy közös étkező, ott eszek.
King: Általában hogyan kezelik önt?
David: Egészen jól. Ugyanúgy kezelnek a rabtársak, mint a többi rabot.
King: És az őrök?
David: Betartom a szabályokat, sosem volt gondunk.
King: Ön jó rabnak tartja magát?
David: Betartom a szabályokat, igen.
King: Mit dolgozik?
David: A mentális egészségügyi részlegen dolgozom. Azoknak az embereknek adok tanácsokat akiknek mentális problémáik vannak. Minden nap dolgozom, és szeretem a munkám.
King: Tanácsokat ad?
David: Igen, káplán, tanácsadó és egyben a barátjuk is vagyok.
King: Amit most visel az a hivatalos börtönöltözék?
David: Igen.
King: Arra számított, hogy egy csíkos rabruhát fog kapni számokkal?
David: Nem, most már csak egy sima zöld ruhánk van.
King: Elmesélné mi történt a nyakával? Elég csúnya sebhelye van.
David: Igen. 1979-ben egy másik rab megpróbált megölni. Amikor nem figyeltem, elkapott és átvágta a torkomat egy borotvapengével. Csoda, hogy túléltem. Még el tudtam menni az orvosig, de sok vért veszítettem.
King: Így ment el az orvosig?
David: Igen, ez egy csoda volt. Miután felgyógyultam visszamentem a cellámba, mintha mi sem történt volna. Szerintem Isten mentette meg az életemet.
King: Látta a támadóját ezután?
David: Áthelyezték egy másik helyre.
King: Attica volt a legrosszabb börtön ahol volt?
David: Igen.
King: Sokkal rosszabb, mint itt?
David: Igen.
King: Nem próbált öngyilkos lenni?
David: Dehogynem, főleg eleinte. Mikor bekerültem a börtönbe nagyon öngyilkos hajlamú voltam. Nem volt reményem. Utáltam az életet. Dühös voltam az emberekre. Cserbenhagyottnak, zavarodottnak éreztem magam. Szóval többször is gondoltam öngyilkosságra.
King: Ez eléggé lehetetlen egy börtönben nem?
David: Nem, nem, sok embert ismertem akik…
King: Akik tervezték ezt?
David: Igen, de nekem nem volt tervem. De annyi minden volt, ami miatt szerettem volna megtenni. És ekkor Isten a védelmébe vett, és azt mondta, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy meghaljak.
King: Saját maga vallotta be ezeket a gyilkosságokat igaz? Nem volt tárgyalás sem?
David: Pontosan. Véget akartam vetni ennek az egésznek, teljesen őrült voltam.
King: Most beszéljünk az önről készült filmről és az életéről.
David: Jó. King: Milyen érzés volt megölni valakit?
David: Ez borzalmas volt.
King: Gyűlölte megtenni?
David: Igen, és ha visszamehetnék az időben, mindent megváltoztatnék.
King: Most már megváltozott annyira, hogy vissza tud gondolni ezekre a dolgokra?
David: Igen, de még mindig fájdalmas…
King: Tudja miért ölt? Úgyértem, akik nem ismerték az ügyet azt hihették, hogy önt a sátánizmus befolyásolta.
David: Igen, és ez volt a legnagyobb hiba az életemben…
King: Azt mondta, hiba. Milyen hibákat vétett a gyilkosságok előtt?
David: Belekeveredtem dolgokba, magányos voltam. Társaságra vágytam.
King: Hol lakott?
David: Bronxban. Volt egy saját lakásom és némi spórolt pénzem. Szerettem volna újrakezdeni az életemet. A barátaim mind elköltöztek.
King: Hány éves volt ekkor?
David: 21.
King: Ekkor iskolába járt. Találkozott lányokkal? Dolgozott?
David: Nem igazán randevúzgattam. Tanultam, éjjel pedig biztonságiőrként dolgoztam abban az időben.
King: Tudta hogy valami baj van önnel?
David: Igen. Amikor iskolába jártam, akkor is rengeteg probléma volt velem, viselkedési problémák. A tanáraim azt mondták a szüleimnek, hogy vigyenek pszichológushoz. Ezután két évig heti egyszer jártam orvoshoz az anyámmal. Depressziós voltam és öngyilkosságra hajlamos.
King: Kapott segítséget igaz?
David: Igen, de ez nem működött.
King: Nem működött?
David: Csak az időt pocsékolták.
King: Az nem segített volna, hogyha már korábban bekerül valamiféle pszichiátriai intézménybe? David: Nem, ez nem ilyen volt.
King: Akik ön körül dolgoztak, nem gyanakodtak, hogy mik járhatnak a fejében?
David: Nem.
King: Végül mi késztette arra, hogy megtegye?
David: Sok nyomás, rossz döntések és választások. Egyezséget kötöttem a gonosszal és hagytam hogy ez a sátáni dolog befolyásoljon engem. Szinte éreztem ezeket a paranormális erőket. Tudom, ezt nehéz megérteni…
King: Magyarázza el. Nyitott vagyok.
David: Valahogy legyőzhetetlennek éreztem magam, éreztem ezt az ismeretlen erőt, ami megszállt engem és akaratom ellenére a rossz útra vezetett.
King: Ez milyen plussz dolgot adott önnek? Kellett hogy legyen valami plussz amit ettől a dologtól kapott.
David: Semmit, semmit.
King: Szóval nem volt boldog amikor ezeket a dolgokat megtette?
David: Nem, úgy éreztem magam mint egy robot, akinek átprogramozták az agyát.
King: Valóban?
David: Igen.
King: Milyen érzés volt?
David: Úgy éreztem, nem vagyok eszemnél, mintha valami megszállt volna…
King: És ezt egy kutyának tulajdonította?
David: Nem, nem, az csak…
King: Mi volt az?
David: Ez csak egy… inkább nem beszélnék róla.
King: Abban az időben nagy nyomás nehezedett önre.
David: Igen.
King: Miért tette amit tett? Azt hitte, hogy amit tesz, az helyes?
David: Nem hittem, de ez valamiféle terv volt.
King: Kényszerből tette?
David: Nem, ez nem kényszer volt. Annál sokkal bonyolultabb.
King: Milyen volt saját magáról olvasni az újságokban?
David: Nem olvastam ezeket.
King: Nem?
David: Nem.
King: Nem vette meg minden reggel az újságokat?
David: Láttam őket, de nem vettem meg.
King: Volt valami terve, hogy hogyan ússza meg a gyilkosságokat?
David: Nem, nem.
King: Esetleg azt akarta, hogy kapják el?
David: Igen, szerettem volna véget vetni ennek. Szemét ember voltam és akkoriban még nem hittem Istenben.
King: Úgy hiszi, Isten megbocsátott önnek?
David: Igen, tudom, hogy megbocsátott. Bár elég nehéz volt ezt megérteni.
King: Látta az önről szóló filmet?
David: Nem, nem szeretném megnézni.
King: Olvasta a véleményeket a filmről?
David: Néhány dolgot igen.
King: Vannak barátai?
David: Igen, kinti barátaim
. King: Szóval szabad emberek?
David: Igen.
King: Akik azóta ismerték meg, hogy börtönben van?
David: Igen.
King: Hogyan tudott kinti barátokat szerezni, amikor börtönben van?
David: Az évek során sok keresztény hallott rólam, és szerettek volna velem kapcsolatba kerülni. Ebből sok barátság alakult ki.
King: Miért hagyott fel a zsidó vallással?
David: Nem hagytam el, még most is zsidónak érzem magam. Zsidónak születtem és aként is fogok meghalni.
King: Meg tud bocsátani saját magának azért amit tett?
David: Isten már megtette ezt, és megtanít engem arra, hogy magamnak is meg tudjak idővel bocsátani. De ez hosszú ideig tart, már 12 éve vagyok hívő.
King: „Fentről” kapott egy üzenetet ami miatt megtért?
David: Nem, ez lassabban ment. Egy rabtársam beszélt nekem először Istenről. Jó barátok lettünk és elmélyült a hitem is.
King: Voltak kétségei?
David: Igen, de most már nincsenek.
King: Találkozott valaha az áldozatai családtagjaival?
David: 1993-ban kaptam egy igen hosszú levelet Stacy Moscowitz anyjától. Nagyon megérintett engem. Szívesen találkoznék velük és beszélgetnék arról, ami történt.
King: Mit mondana?
David: Hogy nagyon sajnálom… Bár tudom, hogy ez nem lenne elég.
King: Mit mondana még?
David: Azt, hogy bár meg nem történtté tudnám tenni a dolgokat.
King: Volt egy fiatal fiú is, aki nem halt meg de megvakult, igaz?
David: Részlegesen vakult meg.
King: Hallott róla valamit?
David: Egyszer egy hírműsorban tett egy kijelentést, amire válaszolhattam volna. Szerettem volna elmondani, hogy sajnálom.
King: Ön meg tudna bocsátani, ha a gyerekét vagy a feleségét ölték volna meg?
David: Nem tudom. Nem tudom. Minden nap imádkozok azokért akik elvesztették a szeretteiket. King: Amikor megölt valakit és visszament a szálláshelyére, érezte, hogy most valami rosszat tett? Volt lelkiismeret furdalása?
David: Tudtam, hogy rosszat tettem, de nem tudtam kontrollálni önmagam, mintha megszállt volna a gonosz…
King: Mit érzett ekkor?
David: Ürességet.
King: Ismer más gyilkosokat is? Vannak az ön részlegében gyilkosok?
David: Igen.
King: Beszélgetett már velük?
David: Igen.
King: Ez sokszor előfordul?
David: Eléggé.
King: Próbálja őket megtéríteni?
David: Csak megosztom velük az Evangéliumot, mert hiszem, hogy Isten jobb embert tudna faragni belőlük.
King: A szülei örökbefogadták önt, igaz?
David: Igen.
King: Az apja él még?
David: A nevelőapám?
King: Igen. Szoktak beszélni?
David: Igen, fantasztikus apa.
King: Jó apa volt akkor is, amikor ön még kisgyerek volt?
David: Igen, jó szüleim voltak.
King: Van fogalma róla mit ronthattak el?
David: A szüleim semmit. Fantasztikus emberek. A probléma velem volt.
King: Próbálta kideríteni kik az igazi szülei?
David: Igen, találkoztam is az igazi anyámmal, aki elmondta, hogy apám már meghalt.
King: Ön jó egészségnek örvend mostanában?
David: Igen teljesen jól vagyok.
King: Voltak problémái a homoszexuálisokkal a börtönben?
David: Nem, nem.
King: Milyen tanácsokat ad az embereknek?
David: Bátorítom őket.
King: Minden nap találkozik ezekkel az emberekkel. Elmesélné, hogy zajlik egy napja?
David: Meglehetősen korán kelek, imádkozom. Csinálok magamnak egy csésze kávét…
King: Mindezt a cellájában teszi?
David: Igen, van itt egy kis vízmelegítő. Ezután elhagyom a cellámat és dolgozni megyek.
King: Szokták kérdezni a múltjáról?
David: Itt bent nem igazán beszélünk ilyenekről, nem szoktak ilyet kérdezni. Tudják, hogy nem szeretek erről beszélni.
King: Szokott könyveket olvasni a Biblián kívül is?
David: Igen, szeretek olvasni. Főképpen életrajzi regényeket.
King: Vacsora után mi szokott az esti programja lenni?
David: Imádkozom, olvasok, vagy leveleket írok.
King: Gyakran vannak látogatói?
David: A hét szinte minden napján.
King: Sok látogatója van.
David: Nem sok, néhány ember szokott sűrűn jönni.
King: Jó embernek tartja magát, David?
David: Azt hiszem, Isten jó és tisztességes embert csinált belőlem. De nem mindig voltam jó ember.
King: Hány éves is most?
David: 46 vagyok.
King: Irigykedik azért, hogy én most ki fogok innen menni, önnek pedig maradnia kell?
David: Nem, nem.
King: David, köszönöm.
David: Én is köszönöm.

David életrajza:

A nevem David Berkowitz, immár több mint 22 éve vagyok börtönben. Életem végéig itt leszek. Az ügyem a Sam fia gyilkosságokként vált ismertté. 11 éve történt, hogy Isten belépett az életembe. Itt van a történetem a reményről… Már kisgyermekkorom óta tele volt az életem szenvedéssel. Gyakran voltak rohamaim, sokszor össze is estem. Amikor ezek a rohamok elkezdődtek, úgy éreztem, mintha valami megszállt volna.Anyám, aki már rég meghalt, nem tudott parancsolni nekem. Olyan voltam, mint egy vadállat. Apámnak le kellett fognia, míg elmúltak ezek a rohamok.

Amikor iskolába jártam, nagyon agresszív voltam, a tanárom egyszer annyira mérges lett rám, hogy fogott és kidobott az osztályból.Sok verekedésbe is belekeveredtem, vagy ok nélkül elkezdtem ordítani. Ezután pszichológushoz kellett járnom egyszer egy héten, két éven át. De ez nem volt hatással a viselkedésemre. Életemnek ebben a szakaszában depressziótól is szenvedtem. Ilyenkor órákat feküdtem az ágyamon, vagy a mellékhelyiségbe zárkóztam be. Vágytam a sötétségre, és el szerettem volna menekülni az emberek elől. Néha az éjszaka közepén is rám tört ez a dolog, ilyenkor késztetést éreztem, hogy kimenjek a házból és a sötét utcákon mászkáljak. Átmentem a szomszédokhoz is, a szüleim sosem tudták, hogy éjjelenként elmászkáltam.A szüleim folyamatosan aggódtak értem, mert annyira furcsán viselkedtem. Sokszor egész nap nem beszéltem velük. A szobámban maradtam és magamban beszéltem. Nem tudtak közeledni hozzám. Sokszor sírtak, mert látták, hogy mennyit kínlódok. Sokszor gondoltam az öngyilkosságra. Sokszor kiültem az ablakpárkányra, és a lábaimat kilógattam az ablakon. Egy régi ház 6. emeletén laktunk. Amikor apám meglátta mit csinálok, rám ordított, hogy jöjjek be. Szerettem volna kilépni az autók elé, vagy a vasúti sínre ugrani. Gyakran fogott el remegés, amikor ilyesmi az eszembe jutott. Nagy küzdelmek árán tudtam csak megőrizni az épelméjűségemet. Sem én, sem a szüleim nem tudtuk, mit tegyünk. Elvittek egy rabbihoz, tanárokhoz, doktorokhoz, de egyik sem segített. Amikor 14 éves lettem, megállapították, hogy anyám rákos. Néhány hónap múlva meg is halt. Mivel nem voltak testvéreim, csak én és apám maradtunk. Heti hat napot dolgozott és napi tíz órát. Szóval nagyon keveset voltunk együtt. Nagyrészt anyám jelentette számomra a biztonságot és nélküle elindultam a lejtőn. Tele voltam dühvel anyám halála miatt. Reménytelennek éreztem a helyzetemet és egyre inkább depressziós lettem. Lázadoztam és kimaradtam az iskolából. Apám próbált segíteni rajtam. Miután leérettségiztem, bevonultam a seregbe. Ettől reméltem, hogy megváltozom, új életet kezdhetek és elmenekülhetek a problémáim elől. És bár a problémáim itt is jelen voltak, mégis sikerült befejeznem a három éves szolgálatomat. Miután befejeztem a katonaságot, új életet akartam kezdeni. A barátaim ekkorra már mind elköltöztek, így egyedül találtam magam New Yorkban. 1975-ben találkoztam pár sráccal, akik elég mélyen benne voltak az okkult dolgokban. Mindig rajongtam az okkultizmus, sátánizmus és boszorkányság iránt, már gyerekkorom óta. Megszámlálhatatlan horrorfilmet néztem meg, egyik volt közülük a Rosemary gyermeke. Ez teljesen elbűvölt. 22 éves voltam, amikor egy megmagyarázhatatlan erő kezdte átvenni felettem a hatalmat. Elkezdtem olvasni a Sátánista Bibliát, Anton LaVeytől, aki 1966-ban San Fransiscoban megalapította a Sátán Templomát. Elkezdtem rituálékat és varázsigéket gyakorolni. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy valami sátáni dolog kerített hatalmába. Akkor még nem tudtam, hogy ebből rossz dolgok fognak kisülni. Ahogy teltek a hónapok a dolgok egyre rosszabbá váltak. Elindultam lefelé a lejtőn, elértem egy pontot, ahonnan már semmi sem érdekelt. Átléptem egy láthatatlan vonalat, ahonnan már nem volt visszaút. A sok évi mentális és viselkedési problémák után a bűn útjára léptem. Visszatekintve ez egy kész rémálom volt, legszívesebben mindent meg nem történtté tennék. Hat ember vesztette életét. Sok másik sérült meg általam, és így kell élniük egész életükben. Nagyon rosszul érzem magam ezek miatt. 1978-ben 365 évnyi börtönbüntetést kaptam. Mikor először beléptem a börtönbe, teljesen elszigetelődtem. Ezután egy pszichiátriára küldtek, mert nem voltam beszámítható állapotban. Ezután több börtönben is voltam, köztük a hírhedt Atticaban is. Az élet a börtönben egy harc. Rengeteg problémám, zűröm és harcom volt. Egy alkalommal majdnem életemet vesztettem, mikor egy másik rab elvágta a torkomat. Csak később tudatosult bennem, hogy ezalatt Isten mindvégig vigyázott rám. Tíz éve éltem börtönben leverten és remény nélkül, amikor egy másik rab jött oda hozzám egy hideg téli estén. Bemutatkozott és beszélt nekem Istenről. Először kinevettem, nem hittem, hogy Isten valaha is meg akarna bocsátani nekem. Ennek ellenére ő kitartó volt, és lassan barátok lettünk. Ricknek hívták, és sokat beszélgettünk, lassanként elmesélte az életét, és hogy miért hisz Istenben. Elmondta, hogy mindegy, mit tett az ember, ha utána Isten felé fordul, Ő megbocsát. Adott egy Bibliát és megkért, hogy olvassam el. Megtettem. Minden este olvastam belőle. Egyik éjjel éppen a 34. zsoltárt olvastam. Ekkor, 1987-ben öntöttem ki először a szívemet Istennek. Mintha minden egyszerre szakadt volna rám. A bűn, amit tettem… az undor attól, akivé váltam… az éjszaka közepén letérdeltem és elkezdtem imádkozni. Elmondtam milyen őrült voltam, és hogy gonosz dolgokat tettem. A bocsánatáért esedeztem. Jó ideig imádkoztam. Utána úgy éreztem, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Békesség öntött el. Nem értettem, mi történt. De a szívem mélyén éreztem, hogy az életem valahogyan megváltozott. 11 év telt el azóta, hogy először beszéltem az Úrral. Azóta sok jó dolog történt velem. Elkezdtem dolgozni azon a részlegen, ahol különböző mentális betegek vannak, és igyekszem segíteni nekik. Az élet során mindenki hibázik, ki nagyobbat, ki kisebbet, de Isten mindenkinek megbocsát, aki kéri. Barátom, kérlek fontold meg amit mondok. Kérlek vesd a hitedet Jézusba mihamarabb. A holnap senkinek sem biztos. Nem azért mondtam el ezt a történetet, hogy szimplán megosszak az emberekkel egy érdekes történetet. Azt szeretném ha mindenki tudná, hogy Isten megbocsát és egy egykori gyilkosnak is reményt és változásokat adhat. Gyilkos voltam, elrontottam az életemet, és sok más emberét is. Most az életem Isten kezében van. Bár hittem volna mielőtt a bűn útjára léptem… akkor mindez sosem történt volna meg. Isten talán mindenkit megáld, aki elolvasta ezt az üzenetet. David Berkowitz 1999. március

Nos remélem mindnekinek kielégítettem az információ éhségét, mert mostanában sokan írtátok rövidek. Szerintem elképzelhető hogy egy entitás hatása alatt volt, de még így sem tudom sajnálni...