"kamupók": Személyes életcél

Szóval ahogy ígértem még írok pár sort miről is beszélgettünk a spiritisztával.

Tehát ahogy írtam már apámat nem tudtam megsiratni csak később és akkor sem éreztem még át eléggé a helyzetet, mert a szív csakrámat elzártam. Az oka egyszerű volt. Édesapám igen érzékeny ember volt belül, de ezt kívülről sosem mutatta. Magának való, zárkózott, tiszteletre méltó és egyben félelmetes ember látszatát keltette (és valami különös oknál fogva a nők megőrültek érte.../nem mindegyik persze, de a többségük igen/).

Az egész gyermekkorommal kezdődött vagyis már fogantatásom pillanatától. Még csak kicsiny embrió voltam, de már akkor édesanyám legbizalmasabb "barátja" voltam. Minden bánatát amit apám okozott neki nekem mesélte el (mondjuk anyám nem vetette meg az alkoholt és a cigarettát sem amíg benne cseperedtem...), miután megszülettem már ténylegesen volt hallgatósága is aki figyelt rá (még mindig remek hallgatóság vagyok). Apám mivel érzékenységét nem tudta kezelni, ezért az alkoholhoz fordult. Az ő gyermek kora sem volt túlzottan idillikus. Szóval sok volt itthon a veszekedés, verés, tányér vagy bármi más hajigálása/törése. A gyermek persze ugyan mit tud tenni ilyen helyzetben, nem sokat. Édesanyám szeretett, de átvenni/átérezni ezt az érzést nem sikerül mert bezárkóztam. Ezzel szemben az agresszió, harag, gyűlölet, félelem, erőszak, terror érzését képes voltam felfogni és olyankor csöndben maradni. Mélyen magamba zárkóztam.

Édesapám nem foglalkozott velünk csak ha kellett neki a "betevő falatja" vagy amikor már eléggé ittas állapotba került ahhoz, hogy "apának" érezze magát. A gyermek nevelése kudarcot vallott. Nem tanított semmire csak arra, hogyan kell félni a másik embertől. Kishitűség, önbizalom hiány, alacsony termetem miatt pedig kisebbségi érzés kelt életre bennem. Ha nem lett volna a sport nem is tudom hogyan éltem volna túl a gyermekkoromat...

Szóval mivel nem lettem megtanítva semmi használhatóra ezért amikor arra került volna sor, hogy végre lányokkal (vagyis konkrétan egyetlen lánnyal) megismerkedtem volna -14 évesen- közelebbről sajnos közbelépett a belső védelmi rendszerem és átváltottam a befelé fordulásra. A leányzó az iskola legjobb tanulója volt és az osztálytársnőm. Nagyon csinos volt és utánam érdeklődött (édesanyám elmondása szerint már évek óta). Ő volt az első lány akitől ilyen visszajelzést kaptam és teljesen belehabarodtam a helyzetbe (FIGYELEM! erről a dologról én is tanultam már életem későbbi szakaszában és éreztem is, hogy valami ilyesmi helyzet állhatott elő akkor is, de akkor még nem tudtam). Mivel sosem voltunk gazdagok a többiek bántottak miatta, piszkálásoknak voltam kitéve (gondolom ti is...). Tehát állandóan a kifogásokat kerestem pedig nagyon szerettem volna több lenni mint egy arctalan osztálytárs. Nem voltam jó képű sem, kisugárzásom sem volt, ezzel szemben én voltam az eminens, a jó fiú, tanárok kedvence. Pedig nem is tanultam jól csak szerencsém volt meg jó volt a memóriám, édesanyám megtanított a jó modorra és az etikára ezért az órákon nem csicseregtem mint a többiek. Nem értettem miért engem választott ezért összezavarodtam. Kerestem a kifogásokat, nem is tudtam hogyan foghatnék hozzá ezért inkább hagytam (a szívem szakadt meg, de lemondtam róla). Sokat ábrándoztam róla, majd tíz év elmúltával az érzés is eltűnt véglegesen.

Természetesen megutált, vagy megharagudott rám nem tudom sosem mertem megkérdezni tőle. Sosem éreztem magam egyenrangúnak vele. Hercegnőként tekintettem rá (rajongtam a középkorért és a lovagokért, a hős mondákért).

Viszont, hogy nem jöttem vele össze, mert sosem éreztem magamat egyenlőnek másokkal (főleg vele) ezért a történelmi és irodalmi tanítások közepette bukkantam rá az Anarchiára. Persze utópisztikusan hangzik, de elvégre az elgondolásomban nem a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavak szerepelnek, hanem Igazságos-egyenlőség és Testvériség (a szabadság kiesett, mert az ember fizikailag korlátolt, ennek felismerésekor szabad materialista értelemben sosem lehet, mert mindig függni fog a környezetétől...). Az elgondolásom feltételezi, hogy az emberek értelmesek, intelligensek, toleránsak és készakarva nem okoznak egymásnak fájdalmat, gondot. Oda figyelnek környezetükre és együtt tudnak működni. Igaz ugyan, hogy az emberek különbözőek és más-más területen jeleskednek az életben, valaki jobb valaki rosszabb, de képesek túl lépni a kicsinyes és egoisztikus gondolkodásukon és elfogadni értelmesen a másik embert olyannak amilyen, nem pedig bántani a különbözősége miatt. Nincs verseny a munkában, nincs olyasmi ami korlátozna ennél is jobban (gondolok itt az életem egyik megkeserítőjére a pénzre), nincsenek fölösleges munkák (adminisztratív minimális, házalós ügynökös, bankár, tőzsdeügynök, politikus és a többi amit magukkal hoztak...). Szoros, összetartó közösségek kialakítása, fejlett technológiák mindenkinek a rendelkezésére állnának, hogy megkönnyítsék a mindennapi betevő megszerzéséhez a munkát. Mivel nincsenek fölösleges munka körök az emberek több időt fordíthatnának személyes spirituális fejlődésükre, de egyenlőre az egész még csak egy álomkép...

Ezek megvalósítására mindig a rögös utat kell járni, sok munka lesz benne, de gondolom megéri majd a következő generációk arathatják majd le a gyümölcseit ennek a rendszernek ha megvalósul.

Nos ez volna az oka annak, hogy összeesküvésekkel tömöm a fejeteket, de még mindig jobb mint a Twilight-os marhaságok és a hozzáhasonló szenny könyvek olvasása és filmek megtekintése amik az emberi értékek eltorzítására épülnek és a fiatal generációk degenerálódására...

Szóval jelenleg csak egyet szajkózhatok egyenlőre:

(sajnos a saját képemet nem találom a gépen, lehet letöröltem)