neo.Crysis: Kényszerpihenő

Felhívás! Neo kicsit elcsöndesül..:(

Nem is tudom hol kezdjem. Nos kedves olvasók, a blog épp két hónapos lett ma. Ezt csak mellékesen jegyezném meg, azzal összekapcsolva, hogy lassan két hónapja boldogíthatlak benneteket írásaimmal. Azok hol érdekesebb, hol szatirikus, hol cinikus, néhol vicceskedő hangvétellel próbálta feldolgozni az elém tárultakat, hogy azt nektek is továbbadhassam okulásképp, netán csak szórakoztató jelleggel. Mivel nem egy rendszeres olvasót tudhatunk már blogunknak, úgy éreztem megérdemli mindenki, hogy kissé informáljam ama nagyközönséget.

Káinnal már közöltem a napokban a véglegest és megváltozhatatlant: sajnos némi "költői szabadságra" megyek. Ez azért sajnálatos számomra, mivel rengeteg energiát fektettem a blogba, aminek egy percét sem bánom, sőt-imádtam, engem szórakoztatott és élvezettel csináltam és meg kell hagyni: remek emberek kezdtek itt gyülekezni! Pazar kis blogot sikerült kreálnunk!

Ezért is éreztem szükségességét annak, hogy megadjam felétek azt a tiszteletet, hogy nem egy felhívás keretében tűnök el az éterben: sőt nem is tervezem "eltűnésem" véglegesre. De pontos időtartamot sem tudok adni. Lehet ez egy hét, kettő vagy esetleg egy hónap. De ez csak a posztjaim ritkulását jelenti. Kommentekben veletek leszek, az írásokat is nyomon fogom követni, és ha lehetőségem lesz rá, posztolok is nektek, ha úgy adódik. Szóval nem tervezem a végleges eltűnést, csupán magyarázattal szeretnék szolgálni az elkövetkezendő csöndességemre, halkulásomra.

Csupán az történt, hogy költözöm. Újra.

Kissé félelmekkel teli a lelkem, de az érzés keserédes, hiszen egy lelkileg meggyötrő korszakot próbálok épp magam mögött hagyni, és tudom, nagyon nehéz lesz az újrakezdés, de egyrészt nem volt más választásom, másrészt hónapok, sőt lassan évek távlatából mondhatom azt, hogy régen meg kellett volna tennem. És most megtettem. És még fel sem fogtam teljesen, hogy mibe ugrottam, valami teljesen ismeretlenbe és idegenbe, de ezt a lépést meg kellett tennem, mert nem maradhatok az örökkévalóságban ebben a lelki zsákutcában, ebben a lelki fertőben. Újra magamra kell találnom, mert régen elvesztettem saját magamat. Nyugalomra van szükségem ebben az állandó káoszban. Barátokra, a lelki társamra, emberekre, akikre számíthatok és akik számíthatnak rám. Dolgozni, és úgy hazamenni, hogy tudom hogy van holnap és van kiért, kikért élnem. Eddig csak a sivárság várt, a kétségbeesés és a kilátástalanság. Nem várok megváltást ezután sem, csupán társaságra és önmagamra. Hogy érezzem, legalább egy kissé élek és nem csak egy roncs vagyok. Nem szabad elfordulni a múlttól, de nekem nincs más választásom, csak menekülni önmagam elől újabb ismeretlen és feltáratlan tájak felé, ahol megnyugvás után kutatok. Eddig nem sikerült sajnos. Újra és újra beleroppanok a kétségbeesésbe, de valahogyan, miután újra megrohadok belülről, mindig megpróbálok új ösvényt keresni. Már össze is csomagoltam. Három bőrönd. Négyre valót pedig a kukába dobtam. Furcsa megkönnyebbülés, hogy elenyészik a hulladék között egy újabb korszak emléke. Fájdalmas emlékek, tárgyak, ruhák, írások, rajzok. Nem léteznek többé, csak agyam lomtárában. Újabb újrakezdés, már nem is tudom hányadik. És lehet önmagamban kellene keresni a kiutat, de számomra ez hatalmas húzóerő, egy irtózatosan nagy kiszakítás abból a közegből, melyben most létezem. És lehet fájdalmas ez a kiragadás, de tudom, hamarosan minden minden sokkal jobbá válik, mert megpróbálom jobbá tenni, és az új világomat megóvni a rothadástól. Megpróbálom magam kissé összeszedni, mert nem állapot, ahogyan az elmúlt két év elsuhant a fejem fölött széttaposva minden méltóságom. Muszáj vagyok továbblépni, mert megfulladok így.

Péntektől számolhatom a legújabb kezdetet. Mert ez vagyok. Neo.Crysis-neo, azaz visszatérő. Visszatérő krízisek alakították eddig is az életem. Hullámvölgyek helyett persze hegyormok és mély szakadékok. Folyton elszakadni, bele a semmibe. Nem tudom, milyen lehet, ha az ember talpa alatt biztos talaj van. Szeretném egyszer megtudni, még ha csak kis időre is. Én próbálkozom újra és újra és újra. Csak nincs semmi értelme.

Remélem nem untattalak halálra titeket a hülyeségeimmel, de úgy éreztem, megpróbálom kiírni magamból, de ez sajnos nem ment. Valahogy megmagyarázhatatlan az egész, ez a folyamatos káosz és köd. Remélem hamarosan egyenesbe jövök, és megpróbálom rendbe tenni az életem, amely az elmúlt 22 évemben folyamatosan egy felhőkarcoló ablakpárkányán egyensúlyozott.

És megpróbálok nyitni, beengedni az életembe néhány embert. Bízni és hinni bennük. És igen, eközött a néhány ember között vagy Káin. Nagyon jó embert ismertem meg a személyedben és nagyon sok közös van bennünk. Szeretném, ha a megbeszéltek alapján a továbbiakban személyesen is beszélgethetnénk. Nem fogok félni tőled és te sem tőlem, hiába ilyen zord, szánalmas és gusztustalan ez a világ.

Még egyszer elnézést a lelkizésem miatt, de úgy hiszem illendő- még ha nem is távozom, csupán lehalkulok egy rövidebb időre. Tartogatok még néhány mesét a tarsolyomban nektek!

Olvassátok a blogot, érezzétek jól magatokat, okuljatok és tanuljatok egymástól!Megszakad a szívem, de sajnos most költözős zűrzavarban leszek egy rövid ideig. Azért ne mondjatok le rólam, vegyétek úgy hogy "Na, Neo is elment Hawaii-ra egy wellnes utazásra!"-közbe meg pakolászok, eltévedek, súrolom a wc-t, sikálom a követ, rendezem a papírokat, dolgozom, lélegzem a domestos-gőzt, hallgatom ahogyan a szomszéd nénik lesátánoznak és számolgatom a fillérjeimet. Havi menü: vajas kenyér. De szívesen látok mindenkit rá!

Addig is készülnek majd a mesék, gyertyafényes éjszakákon. Ha szerencsétek van, még illusztrálom is!

Minden jót addig is...én sietek vissza, úgyhogy ne menjetek sehová!

:)


...és Káin: köszönöm az estét, a jó tanácsot...megnyugtattál! ^^ Furcsa, különös és felülmúlhatatlan volt.