Darkness: Valóság? Kik vagyunk mi?

Mindig is foglalkoztatott az a dolog, hogy honnan is indultunk, hova is tartunk és "miértek" egész sora. Valahogy nekem nem jön be ez az isten 6 nap alatt megteremtette a világot, a napot, a csillagokat, holdat, hegyeket, tengerek óceánok, élőlények meg az összes többi, aztán a 7. napon megpihent. Ez túl meseszerű. Mondjuk az egész biblia egy jól eltalált sci-fi/fantasy mű.

Értem én, hogy ott van Darwin és az evolúció. A majmokból kifejlődünk meg minden. De a majmok, hogy kerültek ide?

Valahogy érzem, tudom, valaminek kell lennie, ami ezt létrehozta. Valamiféle csak haladunk. És valahova egyszer csak kilyukadunk. A kérdésekre kell lenni magyarázatnak.

Ezt a cikket, egy tegnapi álmomnak köszönhetem. Már gyerekkorom óta vannak fura álmaim, rémálmaim. A legmaradandóbb (rém)álmom, egy erdőben rohangálok. A hajam hosszú, pedig 5évesen amikor először álmodtam (kb.), még nem volt hosszú hajam. Akkoriban nagy Ámokfutók rajongó voltam... Lehet röhögni, igen:D

A fákról vér hullik. Mintha eső esne. Én csak futok, s közben körülöttem kisgyerekeket feszítenek keresztre. Néhányan bohóc maszkot viselnek, s hangosan nevetnek, miközben nagy, rozsdás szögeket vernek a kezükbe. Egy fura (árny)alak áll előttem. Arcát nem látom, mert sűrű köd veszi körül. Egyenesen rám néz. Érzem hideg tekintetét. Tovább rohanok. Közben valaki a nevem kiáltja. A hang ismerős. De azóta sem tudom, hogy honnan. Aztán itt mindig felébredek.

Ez az álom több éven át békén hagyott. Most a napokban bukkant fel ismét.Most igazából nem is ez a lényeg.

A tegnapi álmom az érdekesebb, szerintem. Egy hófödte hegy tetején állok. A felhők felett, mint a nagy hegymászók által készített felvételeken. Szinte érzem arcomon a hűs levegő érintését. Olyan valóságos az egész. Mögöttem áll valaki. Csak fél szemmel látom, mert nem fordultam meg teljesen. A tájat bámulom bambán. Az az alak olyan ruhát visel, mint a régi szerzetesek, papok. Csuha, azt hiszem az a neve. Arcát nem látom, mert a csuklya eltakarja. Beszél hozzám. Én nem válaszolok, csak nézek magam elé. Ő csak mondja, érdes, reszelős hangján. Minden szavára nem emlékszem, csak egy részére, de nem szó szerint:

"Isten csak egy emberi kreálmány. A világ, amit ismersz, nem valóságos. Az ember hazugságokból épített egy új valóságot. Ezt nevezitek ti ma, a világotoknak. Agymosás folyik mindenhol, mert az ember csak uralkodni akar mindenen. Mindig is így volt, és mindig is így lesz. Nincsenek véletlenek. Sosem voltak."

Ezután zuhanni kezdek a hegyről. A hangja visszhangzik fejemben: "ez nem valóság."

Majd arra ébredek, hogy zokogok. Nem vagyok sírós fajta, már azt sem tudom, mikor sírtam utoljára, de tegnap este (vagy inkább, ma hajnalban) zokogtam. Tisztán emlékszem erre az érzésre. Szinte remegtem a félelemtől. Összekuporodtam, mint régen kisgyerekként, mikor féltem a sötétben. Aztán nem tudom meddig, csak bámultam a sötétséget, ami a szobámban honolt.

Lehet az egész értelmetlen. Csak egy álom, a francba vele. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit is gondoljak most. Álmodhatunk a múltról, sosem történt(?) dolgokról, vagy a lehetséges jövőről, vagy értelmetlen képek visszaságairól, melyekre reggel már nem is emlékszünk.

A mai napom ilyen gondolkodós lett. testben ott voltam, de lélekben valahol máshol jártam. Kavarognak az érzések. Már rendesen magam sem tudom, mit is higgyek.

Kik vagyunk? Miért vagyunk? Hova tartunk? Mi az a valóság? Mi lesz majd ha...?

Bocsánat mindenkitől, aki végig olvassa ezt a posztot.:D