G: A hatalom gyakrolása

Tudom, hogy volt már szó Nietzschéről itt, a mortemen, de én egy kicsit más szögből szeretném megvilágítani a filozófiáját. Már általános iskola óta nagy hatással volt rám a gondolkodásmódja, és noha számos dologban nem értek vele egyet (például a nőkről alkotott nézeteivel), azért érdemes odafigyelni rá. Nem szeretnék idézgetni tőle, inkább azt próbálom leírni: számomra mit jelentenek az elgondolásai. Amit (többször) elolvastam tőle: A hatalom akarása, Imígyen szólt Zarathustra, Túl jón és rosszon és a Vidám tudomány. Ezek voltak rám hatással, viszont mint minden filozófiai művel, ezekkel sem árt vigyázni: mint minden más gondolatiságra építő műnél, ezeknél is fennáll a veszély, hogy saját gondolataink igazolását látjuk meg bennük, függetlenül a szövegkörnyezettől, és a helyzettől, amiben a szerzője írta (igazából ez a bajom a filozófiai művekkel, úgy általában). 

Ami minden művére jellemző: alapvetően nyomasztóak. Ez nekem határozottan tetszett, elvégre Lovecrafton és Poe-n nőttem fel (és persze sok minden más, kevésbé nyomasztó könyvön), de ami a legszörnyűbb az egészben, az a Nietzsche könyveiben leírt eszmék gyakorlatban is visszaköszönő lenyomata. Nem csak egy elszállt elme mételyes rémálmai ezek. Kiváló emberismerő és pszichológus volt, és sikerrel ragadta meg a dolgok lényegét ott, ahol a statikus szemlélők kudarcot vallottak.

Hogy miért is volt rám ekkora hatással? Először is, kritizálja a nyáj moralitását, erkölcsét, és ezáltal a keresztény vallást is, mint felszínes, hátsó szándékoktól vezérelt hazugságokat. Ezt sokan félreértik, mert szerintem mindez nem jelenti azt, hogy Nietzsche amorális lenne, és pártolja mondjuk a sorozatgyilkosokat azzal a jelszóval, hogy nincs erkölcs. Neki is van erkölcse, csak ez egy őszintébb erkölcs, ami nem a társadalom adta börtön, hanem a saját belátásunkon alapszik. Nagyon tetszik, hogy sokszor hangsúlyozza, hogy a filozófia célja nem a megismerés (az a tudomány célja), hanem a megismerés céljának megértése.

Többször beszéltem már a jó és rossz közötti fokozatbeli eltérésről. Nos, ez az elgondolás is tőle ered. A lényeg, hogy a világon semmi sem keletkezhet ellentétekből, mivel a dolgok természetüknél fogva egylényegűek. Elég sokan fáradoznak egy hamis világ megalkotásán, és szorgalmazzák a személyes lemondást. Nem mellesleg szétalázza Kantot és Spinozát, amiért azok kamu logikával tévútra visznek és eljuttatnak minket a végső igazság szükségszerű fogalmához. Az Übermensch nem másoknak, hanem magának alkot erkölcsöt, igazságot, ami csak neki jó, mások ítélete tőle le van szarva.

Ami még tetszett, hogy elveti a magánvaló fogalmakat, és ezzel együtt az értékítéleteket, mint magánvalókat. Ilyenek a jó, igaz eszmények, mint örök dolgok, amik mindig is megvoltak. Ezek az értékeszmények leértékelik a jelen, saját világunkat, és hasadáshoz vezetnek: szar valódi világ vs. tökéletes, kitalált világ. Szerintem, ha megszabadulnánk a nagybetűs Jó, Szép fogalmaktól, nem látnánk olyan kurva szarnak, gonosznak, igazságtalannak ezt a világot, mivel nem elérhetetlenekhez hasonlítanánk.

Az életszerető (és félénk) nem-tudás ösztön (elrejtőzni a fájdalmas, nehéz igazság elől) visz minket az „igazság” tévútra (vagyis az áligazságokra, az ész pedig kielégítve). Ebbe besegít a nyelv is, például ellentéteket állít fel ott, ahol csak fokozati különbség van ( magas és alacsony). Az emberek saját magukba költöznek, mint kivételek a másokra kialakított szabályok alól (mindenki rohadt aljas de én tényleg tiszta és jó vagyok). Szerintem mondjuk cinkes az is, hogy az idealisták a kitalált igazságuk jóságát használják érvként (szép és jó tehát igaz).

Az Übermensch elmélete kissé kusza (nem volt ez a szó benne azt hiszem, csak a megjegyzések utaltak rá amit nem ő írt, de valószínű hogy erre gondolt). Nagyon durva egy gondolatmenet ez amúgy: a világ elemei végesek, ugyanis az univerzum is véges, tehát a variációk száma is véges, még ha nagyon nagy szám is. Az idő viszont végtelen, így elkerülhetetlen, hogy a variációk ismétlődjenek. Végtelen időben össze fog jönni még ugyanaz az életünk amit most élünk, méghozzá a végtelen idő miatt végtelenszer fog ismétlődni. Übermensch, az emberen túli ember tisztában van ezzel, ezért elfogad bármi szenvedést amit az élet hozzávág, és balsorsáért senki mást nem hibáztat magán kívül. Így aztán neki Isten fogalma sem szükséges. Ezzel persze nem mindenben értek egyet, főleg a fizika körében szerzett ismereteim miatt, viszont annak idején ez a gondolatmenet lenyűgözött. Azzal mondjuk kevéssé értek egyet, ahogy a hitet alázza, ez távol áll tőlem, mivel a valódi hit szerintem segítséget ad az egyéni útkeresésünkhöz (ami talán a létünk célja lehet).

Valamiért mindig összekapcsolom magamban Nietzschét és a  Shadow of the Colossust-t.

Az előadásmódjában az is tetszik, hogy Nietzsche önmaga filozófusa, és nem másnak mondja meg a tutit, és szarik rá, hogy mások egyáltalán helyesnek, jónak tartják-e a véleményét. Viszont talán itt az ideje hogy hozzá tegyem: Nietzsche a nővérébe volt szerelmes, aki viszont szétszívatta ahol tudta, ráadásul utálta a világot és antiszociális is volt. Nekem történetesen nem hiányzik a magam filozófiája fenn a hegyen tökegyedül, biztos jó de bekattannék tőle valahol félúton a „labirintusban” :D

De ne álljunk meg itt, bőven vannak még jelentős gondolatai. Előtte azért (ismét) álljunk meg egy kicsit, és vizsgáljuk meg, miért láthatta úgy a világot, ahogy (erre utaltam a cikk elején is mégpedig, hogy azért a körülmények is fontosak). Nietzschének az élethez és művészetekhez való viszonyát Schopenhauer filozófiája és Wagner zenéje határozta meg. Schopenhauerról annyit, hogy elhagyta az észt, mint a létezés központját és az akarattal helyettestette. Innen ered a hatalom akarásának motívuma.

A hatalomra törekvő akarat (Wille zur Macht) amúgy is Nietzsche egy központi gondolata. Szerinte nem a fajfenntartás és nem is a túlélés a legalapvetőbb emberi ösztön, hanem a hatalom akarása. Csakis a hatalom utáni vágyával képes az ember megvalósítani a fennmaradását és a szaporodását. De egy kicsit helyezkedjünk egy magasabb nézőpontra és vizsgáljuk meg ezt a feltételezést több szempontból. A hatalom akarása-motívumnak a legfőbb kérdése (szerintem) az, hogy a hatalom torzítja el a személyiséget, avagy egy jellegzetes személyiségtípus az, amely törekszik a hatalomra és képes azt meg is szerezni? Egy kicsit szeretnék most kitérni a hatalom akarásának motívumára, mert mint említettem, messze ez a legfontosabb nietzschei motívum, és szerintem érdekes téma.

"Túl későn jöttem a világra, már nem lehet semmi nagyszerűt csinálni. Vegyük csak Nagy Sándort! Miután meghódította Ázsiát, Jupiter fiának nyilvánította magát, és az egész Kelet el is hitte neki ezt. Ha én ma kijelenteném, hogy az Örök Isten fia vagyok, minden halas kofa kinevetne. A népek manapság túl okosak, már nem lehet semmi nagyszerűt véghez vinni." E szavakkal panaszkodott állítólag Bonaparte Napóleon 1804. december 2-án, közvetlenül azután, hogy VII. Pius pápa, Isten kegyelméből, Franciaország császárává koronázta. Azaz voltaképpen csak koronázta volna, hiszen az uralkodói jelképet Napóleon a döntő pillanatban kivette a pápa kezéből, s végül maga tette a saját fejére.

A vezérek, diktátorok pszichéjét, a hatalomnak a személyiség egészére való (de)formáló hatását, illetve a hatalmi tébolynak is nevezett pszichiátriai kórképet elemző pszichiáterek és orvosok, mindebből azt a következtetést vonják le, hogy egy-egy bármilyen magas hatalmi pozíció megszerzése korántsem okvetlenül vet véget a hatalomra való vágyakozásnak, igen sok esetben tovább éltetheti, sőt még fokozhatja is azt. A politika ügyeibe bármilyen formában is bekattant emberekkel ma már egy születőben lévő, leginkább politikai patológiának nevezett, különálló tudományág foglalkozik.

"Ez a világ a hatalom akarása - és azon kívül semmi más! És ti magatok is a hatalom akarása vagytok - és azon kívül semmi." - írta Nietzsche. Szerinte a jog, az erkölcs, az értékek és az eszmék mind éppúgy csupán az uralkodás, birtoklás és érvényesülés álcázott formái volnának, mint a a nyers erő. Szerinte még a "szentek lemondásának, a szerelmesek szerelmének és az irgalmasok részvétének mélyén is mind-mind a hatalom akarása húzódik meg.

Some of them want to use you

Some of them want to get used by you

Some of them want to abuse you

Some of them want to be abused

Sigmond Freud tanítványa, az úgynevezett individuál pszichológiát megalkotó s századunk első harmadában tevékenykedő Alfred Adler szerint viszont a hatalom óhaja, a politikai ambíció, ha lappangva mindenkiben ott is lakozik, elsősorban azoknál fejlődik ki, akiket a sors kisebbrendűségi érzéssel vert meg, és akik érvényesülésükkel éppen ezt az érzést igyekeznek kompenzálni. Ezzel látszik egyetérteni  a Diktátorok orvosi szemmel című könyv szerzője, Anton Neumayr osztrák orvos, aki Napóleon, Hitler és Sztálin karakterét és életútját nyomon követve fontos kiindulópontnak tekinti például, hogy mindhárman igen ambíciózus, kicsiny termetű emberek voltak, amihez azonban még azt is hozzáteszi, hogy egyikük sem tartozott ahhoz az államalkotó nemzethez, amelyet naggyá kívánt tenni. s valóban: Napóleon korzikai nem francia, Hitler osztrák, nem német, Sztálin pedig grúz, és nem pedig orosz volt. 

Most egy kicsit eltávolodtunk  Nietzschétől, de hamarosan visszatérünk :) Tehát szó sincs arról, hogy a politikai patológusokat csupán a személyiség lélektani szempontból kétségkívül szélsőségesnek számító vezérek és diktátorok érdekelnék. Arról sincsen szó, hogy valamely "hézaggal" rendelkező emberek feltétlenül hiányosságuk túlzó elfedésével tűnnének ki. Hiszen ha így lenne, a festők között az átlagosnál több gyengén látó, a muzsikusok közt halláskárosult, az esetlenek között élsportoló, a lassú észjárásúak között tudós lenne, szóval olyanok, akiket AntonWexberg , az individuál pszichológia tankönyvírója a görögök legnagyobb, eredetileg dadogó szónokáról Démoszthenész típusúnak nevez. Ennek ellenére kérdés: vajon a karakter predesztinál a hatalomra avagy a hatalom deformál? Anton Neumayr szerint sem Napóleon, sem Hitler, sem pedig Sztálin személyisége nem volt "normális", vagyis mindhárman eleve igen ingerlékenynek bizonyultak. Persze ők, akik a hatalom különleges csúcsaira jutottak,  nem mérhetők össze az átlagemberekkel, s bizonyos értelemben még az átlag politikusokkal sem. Ám nem árt az eszünkbe vésni John Emerich Edward Dalberg híressé vált megállapítását: "Minden hatalom korrumpál. Az abszolút hatalom abszolút korrumpál."

De térjünk vissza Nietzschéhez. Nézete szerint nem az erősek, mert ők már úgyis birtokában vannak, hanem a gyengék és a tehetetlenek azok, akik leginkább szeretnék a hatalmat magukhoz ragadni. A hatalom önmagában nem rossz, mert nemesíti az erőseket. Nekik nem kell bizonyítani a hatalmukat, és ha véletlenül kárt okoznak, azt nem készakarva teszik. Az erős akarat képes arra, hogy ellenőrzés alatt tartsa tulajdon erőit, szembeszáll a lehető legtöbb ösztönnel és uralkodik rajtuk. Csak a gyengékre és tehetetlenekre jellemző, hogy akarattal okoznak fájdalmat, bajt, mert számukra ez is a hatalom kifejezésének egy módja. A tehetetlenség és gyengeség veszélyes, mert gonoszságot szül, és mások kárával elégíti ki hatalomvágyát.

"Jó érzés mások szenvedését nézni. Szenvedést okozni még jobb, tudom, hogy ez egy súlyos megállapítás, de ősi emberi, túl emberi fogalom, amit még az emberszabású majom is elfogadna, mert mondják, hogy a bizarr kegyetlenségek elkövetésében ezek megelőzik az embert, és előfutárai az ilyesmiben."

Ezzel mondjuk kevésbé értek egyet, mert a fenti idézetben Nietzsche azt állítja, hogy ne áltassuk magunkat, hanem fogadjuk el, hogy a nagysághoz hozzátartoznak a szörnyűségek is (szerintem viszont nem). A civilizáció története szerinte arról szól, hogy az ember (mint indivídum) elkülönüljön a tömegtől, túltegyen másokon és uralkodjon fölöttük. Nála minden jó, ami a hatalom érzetét az emberben növeli, és rossz mindaz, ami a gyengeségből fakad. Szerintem a gondolamenet megrögzött és hibás, elvégre önmagában senkinek sem lehet felróni azt, hogy gyenge...hiszen nem lehet mindenki erős.

"Hatalom minden olyan viszony, amelyben meghatározott személynek vagy személyeknek lehetőségük van arra, hogy más emberek magatartását sikeresen befolyásolják, illetőleg, hogy őket engedelmességre késztessék." (ez nem csak politikai jellegű lehet) Különbséget kell tenni hatalom és uralom között. A hatalom nem minden formája uralom, hanem csak az, amelyben "engedelmeskedni akarásnak egy bizonyos minimuma" jelentkezik. Ennek az engedelmeskedni akarásnak lényege az adott hatalom legitimitásába vetett hit, ami tulajdonképpen a hatalmat uralommá transzformálja. Tehát a puszta erőszakon, megfélemlítésen, manipuláción kívül a hatalomnak legitimitásra is szüksége van.

Következtetést nem tudok és nem is akarok írni a fenti sorokhoz. A hatalommal kapcsolatos nézetei azok, amire a hangsúlyt fektettem, nem véletlenül. Számomra ezt jelenti Nietzsche, igyekeztem több oldalról bemutatni a filozófiáját a saját véleményemmel együtt. Tapasztalataim alapján bőven több van az emberekben, mint a nihilizmus, az ellentétkeltés és a hatalom iránti vágy. Nem vagyunk annyira elveszve, de azért nem árt, ha nyitott szemmel járunk, és alkalmasint eszünkbe jutnak a szavai.