2011. szeptember 26., hétfő

Daems: Magány VS Egyedüllét

"Ki egyedül van, mily szerencsés, nem bántja azt más teremtés."
(Wilhelm Busch)


Rengetegen keverik össze a magányt az egyedülléttel; a köztudatban sok tévedés él az egyedül élőkről. Aki magányos, azt általában nyomasztja valami, tehernek érzi a magányt. Viszont aki sosincs egyedül, az bizony veszít valamit.


Biztosan ismertek legalább egy személyt a környezetetekben, aki halogatja a szakítást és inkább elviseli a megromlott kapcsolatot, csakhogy ne kelljen ismét "szingli" legyen. Viszont ketten lenni olyankor csak látszatra jobb - a kapcsolat monotonná válik, a feleken szomorú egykedvűség uralkodik és lehetetlenné vált a kommunikáció. A "páros magány" nem csak lelkileg, de fizikailag is megviseli az embert. Szociológusok és pszichológusok is felfigyeltek az "alone together" jelenségre, így rengeteg könyvet lehet kapni a témában, ahol a vita tárgyát legfőképpen a technológia "hasznossága" alapozza meg. Mialatt agyturkász tudósaink embereket figyeltek meg utcán, éttermekben, stb. a következő jelenséget tapasztalták: több SMS-t/Facebook kommentet küldenek a telefonjaikról, mint amennyit az élőben velük levő emberrel beszélnek. Persze, arc nélkül, közvetve könnyebb kommunikálni, mint egy hús-vér emberrel szemtől-szemben, de miért van az, hogy oly nehezen tudunk megválni az internetes barátainktól, ami nem is egy csekély közösség? Vagy például miért van az, hogy az egyetemista szégyell arról beszélni, hogy szombaton este egyedül tévézett otthon, így inkább kerüli az egyedüllétet és naponta szétzúzza magát a bulikon?

Nehéz biztos lábakon állni a tömegben. Akinek megfelelő az önismerete és jó úton halad az önmegvalósítás felé, az oldottabban viszonyul a tömeghez és később jobb érzésekkel vonul vissza az egyedüllétbe. Sokak viszont a társas érintkezést tehernek tekintik, viszont tudomásuk van róla, hogy az a szociálisan elfogadott, ha másokban nem a fenyegetést látjuk, sőt, ismeretségi köröket építünk ki, hogy legyen egy adott társaságunk. Így az internet adja nekik a legmegfelelőbb lehetőséget arra, hogy "fájdalommentesen" kiéljék szocializálódási vágyaikat. Viszont sajnos rengetegen esnek a ló túloldalára és veszik túl komolyan az internetet, ami leginkább ok nélküli oltogatások színtere, hiszen sokan járnak ide feszültség-levezetés gyanánt. A gyenge önértékeléssel bíró emberek akik úgymond "belekapaszkodnak" más emberekbe, nagyon nehezen viselik a magányt. Szeretnék egynek érezni magukat másokkal, kapcsolatok nélkül szenvednek, ugyanis önértékelésük szélsőségesen függ mások véleményétől. Mert aki nem tud vagy nem mer mit kezdeni önmagával, az szívesen menekül mások társaságába, hogy ne kelljen önmagával foglalkoznia, szeretné magát minél távolabb tudni az esetleges problémáitól és attól a bizonyos ürességtől, amit önmaga ismeretének híján nem igazán tud betölteni. De végül mindenki meg kell ismerje az önvizsgálatot, hogy utat találjon önmagához és lássa, hogy akkor is ér valamit, ha éppen senki sincs mellette.

Viszont nem nehéz elsüllyedni bensőnk börtönében. Ha túl-analizáljuk önmagunkat és teljesen a gondolatainkba merülünk, akkor átadjuk magunkat egy teljesen szubjektív ön kreált világnak, ami nem feltétlenül tükrözi valódi énünk. Persze nem gond az, ha megvan a saját kis világunk, de nem feltétlenül kell elutasítónak lennünk másokkal szemben. A pszichológusok erősen kételkednek abban, hogy boldog lehet az, aki minden szoros kapcsolatról lemond. Általában ha valaki nem igényli a kötődést, annak elfojtás lehet a következménye. Nem beszélve arról, hogy a munkahelyen illetve egyéb "kötelező" társas helyeken megbélyegzik őket, s talán inkább ezért menekülnek a médiában ideálisnak beállított "szuper-szociális" életvitelbe. A magány a szégyenérzet és a tagadás forrása, a kapcsolati és személyes csőd megnyilvánulása (nem hiába esnek depresszióba a munkanélküliek). Az tükröződik benne, hogy az ember hogyan is érzi magát valójában, mennyire távolinak a világtól. Nem véletlen, hogy a fogság és a száműzetés a legnépszerűbb büntetések több kultúrában. Persze az egyedüllét nem mindig negatív. A lényeg, mit oly sok mindenben, a személyre szabott egyensúly megtalálása, ami nem kis feladat. Az embernek, mint reflexív lénynek alapvető lényege az autonómia, az önfelfedezés és az önmegvalósítás is, amelyekhez bizony egyedüllétre van szükség - létünket individuális és társas természetünk polaritása határozza meg.

A magány különböző mértékben fenyegeti a különböző kötődési típusokba sorolható embereket. Kim Bartholomew négy típust különböztet meg: biztosan kötődő típus, kapaszkodó típus, félénk típus és elutasító típus. Ide kattintva nézhetitek meg, hogy titeket mennyire fenyeget a magány. A biztosan kötődő típus nem fél sem a kapcsolattól sem a magánytól, ő érzelmileg a legstabilabb, legjobb önértékeléssel. A kapaszkodó típus (fentebb említettem) aggódik, hogy nem becsülik meg eléggé, bármennyire szeretne velük lenni, folyamatosan ideges társaságban, mégis képtelen egyedül lenni. A félénk típus szoros kötődésekre vágyik, de nem tud megbízni másokban illetve nem szeretne függni tőlük. Nem enged magához senkit közel, így a magány leggyakrabban őt fenyegeti. Az elutasító típus jól érzi magát szoros kötődések nélkül, és tagadja, hogy igényelné mások közelségét. Nem akar másokra hagyatkozni és azt sem akarja, hogy mások függjenek tőle. A magány kockázta nála csak közepes, mivel noha egyedül van és visszahúzódik az emberektől, leköti magát az állatokkal, tárgyakkal.



FOREVER ALONE...

Társkeresésnél igen fontos a magány elrejtése - állítják a tudósok. Több tanulmány is kimutatta, hogy a férfiak kevesebb elutasításban részesülnek, ha nem tűnnek magányosnak. Ugyanis a "magányos farkas" selejtesnek és kevésbé vonzónak tűnik (sőt, felébreszti másokban a magánytól való félelmet) a kutatók állítása szerint. Így rendkívül nehéz felmérni, hogy valóban mennyire magányos a népesség (mivel kevesen vállalják fel). Ma az úgynevezett "UCLA magányossági skála" kapott mérvadó szerepet a kérdőívek összeállításakor. Nem mindegy, hogy hogyan kérdezünk rá bizonyos dolgokra, legtöbbször jobb körülírni a dolgokat, főleg, mivel a magány mindenki számára mást jelenthet. Így amíg nincs egy egységes "magány-skála", nehéz megállapítani a kirekesztettség érzésének forrását és segíteni is bonyolultabb. A legtöbb tanulmány ma az evolúciós alapokra hagyatkozik. A kiválasztódás évmilliókig tartó folyamata olyan aggyal gazdagított minket, amely leginkább a társas jelek feldolgozására specializálódott (nem véletlenül beszélünk, a sikereink alapja a kommunikáció). A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, az egészség után rögtön a boldog párkapcsolatot, a családot és a szeretteit emeli ki, s csak azután említi az élet értelmét. Ezért fájdalmas, amikor a kötődési igényünk nem elégül ki, és akaratunk ellenére kell egyedül lennünk - ilyenkor tapasztaljuk a magány érzését. Nem véletlen, hogy a magányos ember gyomorpanaszokkal, kimerültséggel, fejfájással és szívproblémákkal küzd. A teste tüntet az események ellen, amibe az egyén belekényszerült. Így a leghatásosabb gyógymód az egyedüllét elfogadása és megtalálni önmagunkban azt a szeretetet, amit másoktól nem kaphatunk meg. De mivel a kötődés csecsemőkorban kezdődik és életünk egy későbbi szakaszában kényszerülhetünk egyedüllétre, így ez nehéz feladat. Amikor például elhalnak a barátok és a fiatalabb rokonok már nem érnek ránk, gyakrabban érhet minket utol a depresszió. Az öregek otthona mint szociális község pedig nem éppen ideális, sőt, idősebb korban csökken a kapcsolatkezdeményezés képessége is (mivel már biológiailag képtelenek vagyunk az utódnemzésre).

Na de hogy szeressük meg önmagunkat és saját magányunkat? Könnyebb, ha önszántunkból vonulunk ki a társadalomból. A remeték kerülik az embereket, hogy a lehető legközelebb kerülhessenek valamilyen transzcendens hatalomhoz. Visszavonulásul ellenére viszont nem élnek teljes elszigeteltségben: körül vannak véve mind hozzájuk hasonlókkal. Mások elvonulnak, hogy meghaladják korlátaikat. Aki beköltözik egy rövidebb időre egy barlangba vagy egy hegy tetejére, esetleg kutatóként dolgozik az Antarktiszon vagy átkel a sivatagon, olyan élményekkel gazdagodik, amelyek csak szélsőséges körülmények között tapasztalhatóak. Művészek is keresik az alkotó magányt, hogy elmerülhessenek munkájukban és újabb ihletekkel gazdagodjanak. Viszont az ilyen jellegű elvonulásban benne van a visszatérés - az ilyen embereket a társadalomhoz való kötődésük kényszeríti a visszatérésre. Viszont nagyon hasznos lehet, ha valaki tényleg felmentést kap az idő és társas kapcsolatok kötöttsége alól:

önkéntesek több hetet töltöttek egyedül, mesterséges fénnyel ellátott szobákban, rádió, televízió és telefon nélkül a németországi Max Planck Intézet viselkedés-lélektani központjában. Az izoláció idejére bármit vihettek magukkal hangszerektől sporteszközökig, amit csak akartak. Olvashattak, főzőcskézhettek és bármikor megszakíthatták a kísérletet. Kezdetben mindenki kételkedett, hogy hogyan fogja bírni. Viszont utólag a résztvevők 80 százaléka állította, hogy szívesen visszamenne. A külső ingerek megszűnésével az irodalom, a zene intenzívebben hatott rájuk. Viszont az első napokban sokan hangulati mélypontra zuhantak. Felszínre kerültek bennük olyan korábban elnyomott gondolatok és emlékek, amelyek elől nem tudtak a tömegbe menekülni. Viszont tényleg bármikor elmehettek - az egyedüllétnél ugyanis rendkívül fontos, hogy urai legyünk a helyzetnek. A 450 résztvevő közül csak 10-en hagyták korán abba - többnyire azért, mert kételkedtek partnerük hűségében...

A magány pozitív oldalának megélése erős igény azok számára, akik úgy érzik, hogy túl kicsi a mozgásterük a hétköznapokban. Az ő szemükben az egyedüllét luxus. Az átmeneti visszavonulás segíti őket, de ahhoz, hogy valaki kellemesnek találja az egyedüllétet, elengedhetetlen, hogy az illetőt biztos kapcsolatok fűzzék másokhoz.

Az idősebb korosztályon kívül a tinédzserek a legveszélyeztetettebbek a magányt illetően. Hiszen olyankor a nemcsak az új kötődések iránti vágy, hanem az autonómia is fokozódik az emberben - amikor azonos korúak válnak az önértékelés mércéjévé, de még nem elég szilárd az egyén identitása. Amíg ez magyarázható a hormonokkal, addig legtöbben nem értik, miért dönt valaki később a szingli életmód mellett. Noha a szinglik átlagosabban magányosnak érzik magukat, közülük csak kevesen felelnek meg a kapcsolatokat nélkülöző, "lúzer" sztereotípiának. Az egyedül élő szinglik kétszer annyi rokont, két és félszer annyi rokont és hatszor annyi szomszédot tartanak számon szűk személyes környezetükben, mint azok, akik élettársukkal vagy családjukkal élnek. Jóval több nő él partner nélkül, mint férfi - a szingli nők elégedettebbek az életükkel és tágasabb kapcsolatrendszerrel bírnak. Az a remény, hogy a párkapcsolat gyógyír a magányra éppoly hamiskás feltételezés, mint az, hogy aki emberek közé megy, kiszabadul elszigeteltségéből... a magányos ember nem különbözik szépségben és tanulmányi eredményben a nem magányosaktól, ugyanannyi társas kapcsolattal, viszont csak kétharmad annyi baráttal rendelkezik, sokszor rossz véleménnyel van önmagáról, alacsony az önértékelése, gyakran szégyellős vagy félénk, kevésbé társaságkedvelő és optimista, kicsit haragosabb. Így talán nyilvánvaló, hogy aki a külső konfliktusait szeretné tisztázni, először el kell számolnia saját belső konfliktusaival...

7 megjegyzés:

  1. Na ez durva volt, látom ezt nagyon vágod, szerinted nagyon nagy baj velem? Miért van az hogy én IGÉNYLEM az egyedüllétet? Még ha velem is van valaki , vagy ha már többen vannak lent fel KELL jönnöm még ha szeretem is őket vagy rokonok, sőt ha velem van a barátom minden nap pár órát békén KELL hagyni a különben frusztrált leszek és pánikrohamot kapok?

    Nem tudok dolgozni munkahelyen sem mert szó szerint terhes lesz a mindennapi bejárás, de annyira hogy el sem tudom mondani, ezért is járok amúgy házhoz, azóta tök jól érzem magamat ez alatt elmentem tanfolyamra heti 1x és már a heti 1 tanfolyamtól is azt érzem amit mondjuk akkor amikor minden nap időre egy bizonyos helyre be kellett mennem dolgozni. Az érzés olyan mintha olyanra kényszerítenének amit nem akarok és egy idő után mindenki iránt ellenszenvet érzek aki ott van és amikor arra helyre indulok már akkor azt érzem haza akarok menni.

    Ha elmegyek bárhova zavar a nagy tömeg és az emberi csoportok a gyerekek, sőt ha valaki még udvariasan is hozzám szól (idegen) akkor agressziót vált ki. Na mit gondolsz? XD

    VálaszTörlés
  2. ez a tömegiszony dolog engem is érdekelne, biztos van valami magyarázata :D
    de nem hinném, hogy ettől bárki rossz ember lenne, vagy őrült, vagy akármi, sőt.

    VálaszTörlés
  3. Kurva jó írás lett. Csincs: veled pedig nincs semmi para.

    VálaszTörlés
  4. -G: Dehogynem amúgy pedig ezt nézd :DDDD (hozzászólások)

    http://mortemaeternus.blogspot.com/2011/09/kain-interju-kedvenc-tetovalommal.html?showComment=1317155424749#c4079298455932121950

    VálaszTörlés
  5. Örülök, hogy tetszett, mert ilyen írásokat terveztem. Egyébként ez éppen arról is akart szólni, hogy NINCS bajunk. Otthon például nem tudtam rendesen blogolni sem, mert egyszerűen nem érzem magam kényelmesen, ha nem tudok egyedül lenni a házban és mivel édesapám nem dolgozott, ezért végig otthon volt... (én meg kifejezetten ideges vagyok, ha úgy érzem, hogy nincs nyugtom) de teljesen normális, ha valaki vágyik az egyedüllétre. Sajnos az én példámmal tudom a legjobban elmagyarázni: egy német és egy román lánnyal lakok együtt, egy évvel fiatalabbak nálam, de teljesen különbözünk. A román csaj este 11-től hajnali 4-ig dolgozik, így napközben alszik, ezért csöndben kell lenni a házban, ha éppen nem egyetemen vagyunk. A német csaj (meg a román is) nagyon társaságkedvelő, ő ezért eleve éjjel él. Én viszont szeretnék ESTE aludni, mert amióta legyőztem az álmatlanságom, durván nagy alvásigényem van, viszont csak teljes sötétben és teljes csendben tudok rendesen aludni. Egyetemre reggel kilenckor kell beérnem, viszont minden áldott nap vannak vendégeink, hajnal 3-ig ordítás van. Szóltam már párszor, hogy ezt nem kellene... a másik, hogy alig férünk el a házban, nem férek be a hűtőbe (mert van két állandó vendégük a hazájukból és nem 5 emberes a hűtő... emiatt nem eszem max csak valami szart útközben). De nem ér semmit egy kettő ellen, ugye... próbáltam rendes lakótárs lenni az elején és eljárni velük, de "ha valaki antiszoc, mert nem függ mások véleményétől, egy bulin nem megy dumálni a semmiről, ha nincs kedve, vagy elégedett a meglévő baráti körével és nem akar új ismerősöket, hát antiszoc vagyok" és vállalom, hogy unalmasnak nevezzenek. Szerintem meg ők azok, mert KÉPTELENEK egyedül lefoglani magukat, és szerintem az a probléma, amikor valaki nem tud mit kezdeni magával és folyton mások nyakán csüng. Persze megértem, 2 évet voltam úgy együtt valakivel, hogy most szégyellem magam az akkori "szolgalelkem" miatt. Meg hiába kérem meg őket dolgokra, a válasz áltlalában "jaaaj hát nem tudom" vagy "jaaaj hát ez van", szóval ebből látszik, hogy nem éppen erős emberek... a "bulik" meg kifejezetten felhúztak - amikor fél órán át álltunk 15-en az utca közepén éjfélkor, hogy "most mit csináljunk" és bámultuk egymást pofáját, akkor hazamentem... (mert vagy ötlet nem volt, vagy képtelenek voltak megegyezni... akármit felvetettem nem volt jó, ácsorogni meg nekem nem volt kedvem) szóval tényleg nem az van, hogy nem tudok alkalmazkodni, mert próbálok, sőt, van, hogy jól érzem magam másokkal (a saját kis 5 fős társaságommal főleg) de egyszerűen az egyedüllétet preferálom, ha arról van szó, hogy hazamenés (mert nálam az a megnyugvással egyenlő, a napi stressz megszűnését jelenti) vagy alkotás. Csak az van, hogy a társadalom ezt nehezen érti meg, mert ugye muszáj szocializálódni, hogy jót tegyen a gazdaságnak, mert együtt több dolgot vesztek, mint külön (mert nem mindenki áll neki otthon egyedül pizzát rendelni meg sörözni), stb. De mindenki más és mást szeret, hát én az értelmetlen kényszerszocializálódást nagyon nem. Ha ezt a német lánnyal sikerül megértetnem, akkor büszke leszek magamra, a román lány már felfogta és nem szólogat be. Nem hiszik el amúgy, hogy teljesen jól vagyok, egyfolytában kérdezik, hogy mi a baj - amikor tényleg nincs, csak egyszerűen velük ellentétben én nem vagyok hiperaktív. XD Egyébként a legjobb azzal védezekni, hogy légiutas-kísérők és vendéglátósok körében lefolyt pszichológiai kutatások kimutatták, hogy a folytonos kontaktus különböző emberekkel és az erőltetett jókedv/udvariasság depresszióhoz vezet. Google it! :3

    VálaszTörlés
  6. -Dames:

    OMG szép hosszú válasz :D Miért nem veszekedtél a csajokkal? Én tuti kibasznék velük amikor aludni akarnának én is hangoskodnék vagy ilyenek :D aztán amikor ugatnak: na látod? Én ezt ugyan így átélem, ha aludni akarsz te se tedd.

    VálaszTörlés

Ezeket is ajánljuk: