nE0.cRYsis: Mit jelent a barátság?

Szervusztok.

Sajna elmarad a tervezett sorozat- gyilkolás, ugyanis kiderült, jól benéztem és már volt az illetőről itt a régmúltban egy poszt. :P

Így ami mostanában emésztgetett és foglalkoztat most engem, arról fogok írni neketek, s most anti- információáramlás következik, egy "hangosan- gondolkozás", ugyanis jól tudom, szerettek gondolkozni és beszélgetni is, ezért most egy igen kényes témát hoztam nektek, biztosan ti is elméláztatok már ilyesmin.

Tehát legyen a mai beszédtémánk- mit jelent a barátság? Mi az a barátság? Mit jelent számotokra a barátság? Szükségünk van egyáltalán barátokra?

Minden bizonnyal van.

Különös, valahogy nagyon sok beszélgetésemben feljött már, hogy én például már "nem tartok" barátokat. Talán balfasz vagyok vagy született remete vagy már teljesen gyenge. De kiket nevezhet az ember barátainak? Kik azok a barátok? Vannak egyáltalán barátaink vagy voltak valaha? 

Lássuk mit mond a magyarok információ ásza - a wiki:

"A barátság egy összetett, támogató emberi viszony. Tartalma és meghatározása koronként és kultúránként eltérő, valamint az alanyok társadalmi helyzete és személyiségjegyei is befolyásolják. A barátság egyéni vonatkozásban lelki, vagyis érzelmi, anyagi és kognitív erőforrás. A barátság az egyik emberi kapcsolat, mely emberek között alakul ki több örömteli találkozás, beszélgetés által. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együttérző képesség, nyitottság, törődés." - blabb blabb blaa és tovább...

A barátaink nem csak úgy "vannak" és kavarodnak mellénk- nem. Az ember tudatosan válogatja és választja ki a barátait. 

Így lehetséges az is, mint ahogyan én tudatosan nem választok és tudatosan elkerülöm a kapcsolatok továbbfejlődését, és mi lassacskán és eredményesen leépítettük magunk körül az összes nem kívánatos barátot, olyan precízióval és alapossággal, hogy ma már szinte egy sincs. És itt jön a csízió- nem is szeretném, hogy emberekhez kötődjem, hogy valakiért újra felelős legyek, hogy valaki iránt újra érdeklődjek, hogy valaki a mindennapjaim része legyen- valahogy tehernek érzem a barátságokat- így 24 évesen. Átértékelődött bennem ez a szép és valójában nemes és csodás dolog, számomra ez a szó kellemetlen légvárrá vált.

Normális dolog ez? Valószínűleg nem az, hiszen alapvető és elsődleges emberi kapcsolat a barátság, az ember társas lény és vágyik a társas kapcsolatokra- de ez valóban így lenne?

Tudjátok, én az a tipikus alak vagyok, aki rejtve megy fel a letiltott emberek közé msn- re, majd fél perc után rájövök, hogy tulajdonképpen inkább senkivel sem szeretnék beszélgetni, magyarázkodni, sem kérdezősködni, sem megtudni hogy van, vagy elmesélni én hogyan vagyok. Nincs ínyemre a kínos csöndekkel tarkított kommunikáció, így inkább bele sem merülök azokba- de talán ezzel nem vagyok egyedül. 

Sajnos óriási hibám az, hogy oylan dolgokat bánok meg, amiket még meg sem tettem. Így az elmúlt időkben igazából mindent megteszek, amire csak kedvem szottyan- mert így legalább van okom majd a bánkódásra és nem csak a semmiért emésztem magam. :D A legnagyobb butaság olyan dolgot megbánni, amit még meg sem tettünk.

Facebook- társadalomban élünk. Mindenki mindenkivel mindent, ismeretlenek az ismerősök, és ostobaságokról csacsogunk csak úgy unalmunkban- lényegében mindegy, csak repüljenek a kilobitek meg a bájtok, repüljenek a percek, üssük el az időt, mert nincs kedvünk aludni vagy tanulni vagy élni. Persze van aki a munkáját intézi rajta, ellenőrzi a párját vagy figyeli a gyerekét, ki tudja?- az emberi perverzió és fantázia határtalan. Facebook mindenhol. Megköttetnek a facebook- barátságok és már biztosan szaladgálnak a facebook- szerelem gyerekek is a nagyvilágban. De ezek valós kapcsolatok? Persze lehetnek táptalajok- de hányszor is eresztenek gyökeret? Csepp a tengerben... Valós kontakt lenne ma már egy email és valós-e a virtuális valóság? Helyettesíthet egy egész embert, egy tartalmas beszélgetést négy- vagy sokszemközt a klaviatúra vagy a kamera?

Információs társadalomban élünk. És minden, amik és akik vagyunk, amit fontosnak vélünk közölni és adni magunkból egy kattintással letölthető a személyi számítógépre meg az iPhone-ra meg bárhová vonaton, repülőn, mocsárban és árokparton, oda ahová csak akarjuk.

Valahol lemaradtam. Valahol elmaradtam. Valahol elvesztettem az embereket. Elhalványodtam.

Valahol nem értékelem ezeket az odavetett ember- bit- morzsákat. Mindenki elszaladt az elektronika sebes áramlásával, s én csak állok és nézem, ahogyan elfelejtették az emberek az életet, az igazi valóságot. S valóban én maradtam- e le, aki várom és remélem, hogy léteznek még becsületes, valós és érző, gondolkozó emberek? Vagy mindenki fut az időért, a pénzért, valaki másért vagy valami másért és semmire nincs idejük, még a saját méltóságukra sem, nemhogy mások tisztelésére vagy emberszámba vételére.

S már nem érzem azt, hogy a mai társadalomban itt és most, ezekkel az emberekkel ezekkel a generációkkal érintkeznem kellene. Lehet nem is belőlem hiányzik valami, hanem belőlük- talán most az egyszer nem egyből magamban kellene keresnem a hibákat? Napról napra egyre inkább tehernek érzem az emberekkel való kapcsolatfelvételt. 

Sokan vannak akik a barátjuknak vallanak, vagy azt hiszik mi barátok vagyunk- de azt kell hogy mondjam, szomorú, avagy sem: nekem nincsen egyetlenegy barátom sem. Sok ember vesz körül, de nem a barátaim.

Mi az hogy barát? Különben is, mi az hogy barát??

A barátság egy megfoghatatlan dolog. És épp ennyire megfoghatatlanul hamar illan el az ember mellől a barátság, s a barátnak tartott személy. Mennyi- mennyi szoros barátságom süllyedt már el a feledés homályába, mennyi könnycsepp és ölelés az, ami már csak poros emlék, hány fiú és hány lány, akikkel azelőtt megőrültünk egymásért és manapság az sem jut eszünkbe évek múltán sem, hogy egy kedves szót mondjuk a másiknak, vagy írjuk a másiknak, vagy hogy csupán csak hogy gondoljunk rájuk. Elfelejtett barátságok- számtalan van mindannyiunknak.

Nektek mit jelent a barátság? Én már nem tudom, talán már nem is létezik- vagy csak olyan magasztossá tettem, hogy valójában senki nem ér el a valóságban erre a pontra?

És nem tudom használni sem a fogalmat, hogy valakire azt illessem- ó hát igen, ő a barátom.

Mit jelent számomra a barátság? Feltétel nélküli tiszteletet, figyelmet, érdeklődést. Nyílt, tiszta és egyenes beszédet. A barát az, akivel és akire mindig és feltétel nélkül van legalább egy percünk, hogy megosszük örömünket és bánatunkat egymással. A barát az, akivel szívesen leülsz meginni egy sört és beszélgetni akármiről. A barát az, akinek nem nyűg, hanem élvezet a társasága és a jelenléte. Szavak nélkül is megnyugtat, megóv és simogat a tekintetével- lényegében a barátod a részeddé válik.

Nos nekem nincsenek már barátaim, ugyanis nem feleltek meg ezen legalapvetőbb feltételeknek sem. Lehet én választottam rosszul barátokat, vagy ők voltak báránybőrbe bújt farkasok, de azt hiszem a hazugságok és a lopások és a lelki és testi sértések már régen kiesnek a barát kifejezésből!

A barátaimnak vélt emberek szép lassan mindenemtől megfosztottak- szép lassancskán mindenki tört magának egy kis darabkát belőlem, és így szép lassan én magam is elfogytam. 

Emberekkel dolgozom, és nap mint nap kedves - no meg nem kedves- emberekkel találkozom, és valahogy ők is kivesznek belőlem valamit- vagy én adom oda?- valamit, amitől mind inkább nem kérek az emberekből, mert mindannyian csak elvesznek a másikból, de magukból nem adnak. 

Jól érzem magam egyedül- mondhatnám is akár, de nem. Mert nem jól van ez így. Az embernek szüksége van kapcsolatokra- de mi van ha nem? Ha nem vagyok már erre képes- hogy megszelidítsek valakit, aki iránt felelősséggel tartozom majd ezután?

Egyedül kijelenthetjük- nemes egyszerűséggel, hogy szar. Barátok nélkül üresebb az ember élete. De valahogy azt érzem, hogy még kevesebb lennék és már nincs is türelmem az egész "barátságkötéses" dolgokra. 

Nem normális továbbá az sem, hogy régi barátaimnak írok levelet, s felhívom a figyelmüket arra, hogy szeretném, ha hagynák, hogy elfelejtsem őket. Már az emlékek is terhesek. Emberek, akik fontosak voltak egykor vagy fontosak nekem a mai napig, porosan állnak az emlékezemeben egy eldugott helyen. Ha ellepte őket az emlékezés, maradjanak ott- nem kell hogy hetente gondoljak olyan emberekre, akikre már nem kellene és aggódjam értük- nem kellene hogy foglalkoztasson az, hogy elfelejtjük őket, majd leporoljuk a barátságunk, majd megint hagyjuk, hogy beszőjék őket a pókok emlékezetünk padlásán. Normális dolog ez? Szerintem igen. Mint egy varasodó seb, amit felkapar az ember- örök nyomot hagy.

Mélyebbet, mintha kimondanánk egymásnak: teher vagy számomra, terhes az emlékezeted. De engem biztosan hülyének néznek emiatt, de csodálatos módon kifejtem számukra, hogy nekem erre nincs szükségem, sem lelki erőm, egy folyamatos és fölösleges lelki teherre s szeretném kimondani én azt, hogy "vége", mert fáj arra gondolnom, hogy elfelejtjük egymást- inkább mondjuk ki, hogy nem akarjuk egymást. Szerintem ez így becsületes és így tiszta.

Ti hogy vagytok a barátsággal?

Számomra teher és nyűg- ma már. Nincsenek barátaim, mert nem akarok barátokat. De néha igazán hiányoznak, de amint belegondolok a barátság mibenlétére, inkább meggondolom magam. Áldozatokat kell hozni egy barátságban, de talán én már nem vagyok képes áldozni. Már nincs miből. Az a kevés, ami megmaradtam, azzal kell kihúznom ebben az életben.

Kedvesem szerint talán már sohasem lesz barátom az életben, mert szerinte túl magasra tettem a lécet az emberekkel kapcsolatban. Valóban így lenne? Valóban én lennék mindennek az oka? Túl sokat agyalok fölösleges dolgokon? Egyszerűen szeretem az egyenes és egyértelmű dolgokat. Az őszinteséget és a nyíltságot. Ez lenne az a túl magas léc? Vagy az a barátság ára, hogy eladjuk és elfeledjük saját hitelességünket és hitünket önmagunkban? Én eladtam már a becsületem is egy- egy emberért- mondanom sem kell ugye, hogy nem érte meg.

Tudatos barátleépítés. A párom kifejtette, hogy többek között azért költözött fel Budapestre, mert több időt szeretett volna tölteni az itteni barátaival, s amint felköltözött, rájött, ezek nem valós, többnyire csupán értéktelen alakok. Persze mi szabjuk meg a mércét és mi társítjuk az értékeket az emberek mellé. Így kell barátot választani.

De mi van, ha az a választásunk, hogy nem szeretnénk barátokat? Mi van, ha nem szeretnénk már komolyabb emberi baráti kapcsolatokat- mert képtelenségnek látjuk az egészet? Persze vannak fontos és nagyon fontos emberek az életünkben, de egyikükre sem mondjuk, hogy a barátunk. Vagy ennyire közhellyé vált volna az "ismerős" kifejezés? És ennyire drága a "barát" szó?

Több tucatnyi ember és az a pár legfontosabb....hol vannak ma már? Elfeledve. 

Talán túl sok embert ismerek és túl sokan rabolnak el belőlem egy darabkát nap mint nap, mindazok, akikkel foglalkozom, mindazok, akikre rámosolygok, akiknek segítek- mindenkinek szétosztogatom a jóakaratom és a jószándékom, olyannyira, hogy legvégül már semmim sem marad valakinek / valakiknek, aki / k akár nagyon fontos / ak is lehetnének nekünk? Egy barát?

Talán én gyengülök és múlok el, de egyszerűen nincs energiám felépíteni valamit, ami úgyis összedől, vagy porig rombolok, mert úgy tartja kedvem, vagy mert másnak úgy tartja kedve, hogy földbe tipor. Persze aki mer, az nyer- tartja  a mondás.

Jelenleg a párom és a tyúkszaros munkám a legfontosabb. De szeretném, ha egyszer újra az élet lenne a legfontosabb és hogy annak apró örömeit ne vadidegeneknek, hanem barátoknak adományozzam.

Tudjátok, vannak a csalódott és összetört szívű szeretők, akik úgy vélik, már képtelenek lesznek szeretni bárki mást- én ugyanúgy vagyok ezzel: képtelen vagyok valahogy mindent újra kezdeni emberekkel, ismeretlenekkel és ismeretlen ismerősökkel. Könnyebb bevédenem a falat, amin megszólal a riasztó behatolás esetén, mint új tereket hódítani.

Elvesztettük valahol önmagunkat, valahogy lemaradtunk az áradó társadalomtól, s mi pedig valahogy kétszemélyes kolóniát alkottunk, ahová nem veszünk be senkit sem. A barátságokra rámentünk anyagyilag, egészségügyileg, társadalmilag de leginkább lelkileg...

Hogyan választja ki mégis az ember, ki és miért legyen a barátja, ha alapvetően elítél és megtagad minden szorosabbra váló emberi kapcsolatot? Talán félelemből, tartásból, a bizonytalan elkerülése és a csalódástól való félelem miatt?

Ti hogy álltok a barátsággal? 

Képesek vagytok még embereket szeretni, megbízni bennük és kinyílni előttük, hogy aztán jól beletapossanak a beletekbe is? Honnan van erőtök bájmosolyokkal élni az arcotokon olyanok felé, akik nem érdemlik meg még a figyelmeteket sem? Egyszer majd kiapad a forrás- mint nekünk- és a barátság csodájától elmenekültök, hogy megvédjétek még azt a keveset, ami belőletek megmaradt egy kupacba összekapart kis mócsing formájában. 

Vagy hirdethetném is magam:

Neo vagyok, 24 éves. Barátokat keresünk. Vagy várj egy percet... Inkább mégsem. 

Na jó, ez csak vicc volt...egy kis parádéskodás.

Köszönet mindazon kitartó olvasóknak, akik eljutottak a cikk aljáig!

Na és, ti hogy álltok a barátsággal?