Káin: Ti írtátok

Sziasztok!

Egyik ismerősöm segítségemet és a segítségeteket kéri, írt egy novellát és őszinte nem fikázódó, hanem normál hangnemben megírt vélemények kér, építő jelleggel. Kritikát is így írjatok, sokat segítene, légyszi szánjatok rá időt és kommenteljétek. :) Előre is köszönjük a segítséget, íme egy novella Neo Radlen tollából:

Kezdet

Egyedül vagyok, és nem tudom hol. Egyetlen társam a magány, s a köpönyegeként szolgáló végtelen sötétség, mely kíméletlenül rabságába taszít. Fogoly vagyok. Egy kietlen pusztaság foglya. Magamra utaltan várakozom, s mindeközben lehunyt szemeimmel kósza káoszt pillantok magam előtt. Eme zavaros létben barangolva álmodtam hát egy világot magamnak. Minden ideális volt, mondhatni tökéletes. Rideg logikára épült Bábel tornya volt ez, mely a rendkívül aprólékos precizitásnak köszönhetően soha nem dől majd le. Egy olyan civilizáció alappillére, mely érzelmeket mellőzve próbálja feltárni az eleddig még kiaknázatlan lehetőségeit. Noha voltak magvas gondolataim, ezek már a kora embrionális szakaszaikban a feledés homályába vesztek, hála a környezetem nyújtotta viszonyoknak. Nem voltam bőbeszédű, sőt! Inkább csak jelzésekkel adtam életjelet magamról a külvilágnak.
A társadalomtól elzárkózva tengettem nyugodalmas mindennapjaimat, egy saját, külön kis álomvilágba zárva, ahol nem törnek rám a szomszédok, ahol nem zaklatnak a pénzbehajtók, és ahol nem mérgeznek a passzív dohányosok. Egy olyan menedékbe bújtam, ahol mindig kényelembe helyezkedve várhattam, miként folytatódik a film. A film, melyben képkockák peregnek le diaként szemem előtt, amiket egyszer majd meg kell élnem, a nem oly távoli jövőmben.
Kárhozat, vagy áldozat? Ez a két elrendeltetett út volt számomra. Akármelyik ösvényt is választom, az mindenképpen komoly következményeket von maga után. Egyiknek köszönhetően a pokolra kerülve várhatom roston sült barátaim cafatokra marcangolt lelkét, amint alászállva mi magunk leszünk egy feljebbvaló hatalom vacsorájának bacon falatkái. Másrészről lehetek még egy a társadalom szennyének kiszolgáltatott ócska báb, mely elrongyolódva épp csak felhasználható, a felettünk élő mindenhatónk palotájának márványköves padlóját tisztogatni. Gondolom megértitek, hogy nem ilyen jövőt szánok magamnak, s mivel így sehol sem érvényesülhetek, így hát várok még. Nem érettem még meg erre a világra. Akár a jó bor, úgy én is a korral nemesedek. És hát ki akar Twist Olivérként a világ fattya lenni, ha lehetnék nem csak a magam, de még akár a világ ura is!
Csendes éjben barangolva gyermeksírást nem hallva, kósza pillantásaim fedeznek fel tetemeket meghalva...
Évszázadok bölcsességének szikrái cikáznak keresztül agyamban, újabb és újabb tényekre fényt derítve. Bár csak tudat alatt éltem meg kiegyenesedésünk korszakát, csak lélegzetvételnyi időre sikerült a Colosseum perzselő homokjába mélyesztenem mezítelen lábamat, s érezni amint felperzseli talpamon a bőrt. Látni, ahogy birodalmak dőlnek sorra romba, lángba borulva, hamut s
füstöt nyelve. Átélni azt, amint megalomániás fanatikusok ölnek halomra népeket vallási, vagy politikai okokból. Láttam továbbá könnyeket, melyek vérnek tengerével vállvetve mostak el megannyi századot. Hallottam erkölcstelen szónokot, ki pénz általi megváltással törölte a bűnt, és gyalázatot. Éreztem leprásoknak kínzó fájdalmát, mely mélyen húsomba mart, s minek hatására testem a végnek kapujába tart.
...Tapostam ösvényét az emberiség rengetegének, hol a fák avarkönnyeket hullajtva gyászolták halandóságuk keserédes pillanatait. Sétáltam ott, hol érződik, hogy a testen minden egyes évvel keményszik a kéreg, de mindazon által egy újabb gyűrűvel bölcselszik majd a lélek. Minden egyes léptem nyomán egyre inkább félek, mert minél beljebb hatolok, annál inkább élek. Érzelmeik vihara korbácsolja az erdőt, hogy a száguldó szél szállíthassa e szentimentális fertőt...
Láttam, s eközben úgy érzem, hogy én is jelen voltam ezen idők alatt. Tovahaladva tapintottam már nem egy városnak falát, hol az erkölcstelenség mocska úgy terjeng, akár a pestis, mely bárkit megfertőz a kuplerájok mérgező lehelete által. Én nem akarok egy ilyen számító és kegyetlen valóság részesévé válni, s utcasarkok rongyaival fillérekért hálni.
...Hallottam csengését ezüstnek, melyhez szent vér tapad, s melytől a hazugság tengere nem éppen apad.
Jobb nekem itt, elburkoltan az emberiség szennyétől, egymagamban, a mesékbe illő ártatlan gondolataimmal. Egy ártatlan teremtmény vagyok a hazugság tengerében, ahol a kétszínűség mocska szítja a hullámokat. A felszín borús, és soha nem süt a Nap, mert mindent a keserűség, és pesszimizmus fellegei takarnak. Az a minimális optimizmus, mely napsugarakként próbál áthatolni a sűrű ólomszínű felhőrengetegen, egyszerűen képtelen rá, mert nemes egyszerűséggel elfojtják előlem.
Nem tudom éjjel van-e, vagy nappal. Nem tudom telnek-e a napok, vagy csak fogságba ejtett a kietlen örökkévalóság, melynek hálójában kétségbeesve kapálódzom. S bár erőlködöm, hogy a felszínre jussak, inkább asszimilálódok a környezetemmel, mintsem azt magamról lerázva friss levegő után kapkodjak, egy ily torz felszínre jutva. A testem mégis a víz felszínére jutott, s miután a süvítő szél lemosta arcomról a fertőző bánatot, feltártam hát szemem.
Megjelent előttem a vakító fény, mi egy új és felfedezetlen világnak kapuja, s mely megváltást nyújt a hozzám hasonló bebörtönzött raboknak. Ahogy egyre közelebb jutok a szikrázó világosság alagútjának végéhez, hirtelen eszméletemet vesztem, s minden elsötétül előttem...
Az éjszaka sötétjében élénken rikító csillag ragyogja be vérben ázott kicsiny testem, amit anyám keblére emel, s babusgatni kezd. Szemeim még mindig nem szokták meg a furcsa fényviszonyokat, de az engem ölelő két folttal szemben további három árnykép kezdett el
kirajzolódni nagy vonalakban. Nem tudom kik ezek, nem tudom hova tartok. De azt tudom, hogy bár még csak most születtem, vannak, akik számára máris legenda vagyok…