Daems: Folyton csak pörögsz? A NETEN?

"Aki sokat markol, keveset fog."

Ha olvastátok Sherry Turkle Alone Together című könyvét vagy esetleg húztátok már fel magatokat a kelleténél jobban a Facebook vagy az MSN miatt, akkor nem idegen számotokra az a nézet, hogy az Internet és a lét online formája bizony nem feltétlenül van jó hatással szociális életünkre.

Manapság egyre népszerűbb a "Facebook féltékenyég", amikor a párok amiatt veszekednek, hogy még mindig vannak közös képeid az exeddel, esetleg néha még írtok is egymás üzenőfalára. A Facebook egyébként rendkívül addiktív, ugyanis is sokaknak jól esik egy fárasztó munkanap után lecsüccsenni a gép elé és bambulni a szimpla fehér-kék képernyőt és meglesni a napi pletykákat, hogy le ne maradj semmiről így a nagy pihenés közepette.

Viszont minél több időt töltesz Facebook-on a kapcsolat alatt, annál nagyobb az esélye annak, hogy féltékenység legyen a vége, állítja Amy Muise a 2009-ben végzett kutatásaira hivatkozva. Ugyan mondhatjuk, hogy a féltékenység fontos evolúciós szempontból, miszerint remek eszköz arra, hogy biztosítsuk a génjeink öröklődését (ergo szeretnénk meggyőződni arról, hogy a partnerünk biztosan nem mással fog utódokat nemzeni - olvashatjuk Prinz 2004-es munkájában), de azért eléggé komolytalan, hogy mennyire nagyra tartjuk a virtuális világban való kalandozást.

Az persze nem vitás, hogy nagyon könnyű felvenni a kapcsolatot az ex partnerrel és sokakat megvisel, ha azt látja a jelenlegi párja volt szerelme többet ír a kedves falára, mint kellene. A Facebook létrejötte előtt nem kellett azzal szembesülnünk, hogy mennyire van jóban az illető az exével, elkönyvelt egy sima barátságnak, de a csevegéseik mind az orrunk előtt vannak (amitől könnyebben beindul negatív fantáziánk, nem úgy, mint régen, amikor úgymond nem tudtunk róla vagy legalábbis nem figyeltünk rá, mert nem ordított a gépből az arcunkba). Az persze szociálisan elfogadott, ha bejelölöd az exed ismerősnek különböző közösségi oldalakon (ahol valamennyire az a cél, hogy minél több ismerőst összegyűjts) - Muise felmérései szerint a Facebook felhasználók több mint 80 százaléka jelölte be a régi kedvest.

Idén Januárban az amerikai Personality and Social Psychology Bulletin folyóirat publikált egy cikket az emberi elégedettségről, amelyben stanfordi diákokat kérdeztek társaik jóllétéről. Hamar kiderült, hogy, saját életüket leginkább boldogtalannak, míg társaikét (a Facebook alapján) boldogaknak vélték. Így a "Facebook féltékenység" mellett a "Facebook irigység" is fogalommá vált. A diákok minél több időt töltöttek Facebook-on társaik kiírásait böngészve, annál rosszabbul érezték magukat a saját életük miatt. Talán viccesnek hangzik, hogy a Facebook elrabolhatja az egónkat, de ha belegondolunk, akkor lehet, hogy nem éreznénk magunkat rosszul, ha nem hasonlitgatnánk magunkat össze folyton a sok netre felhordott dicsekvéssel.

Nem árt belegondolni, hogy sokak itt próbálják felkelteni magukra a figyelmet, ha a valóságban nem sikerül. Biztos feltűnt többeknek, hogy a kiírások egy része tele van jelentéktelen részletekkel, például "Nem kellett volna Facebook-on lennem az iPhone 4S-emen tegnap este amikor haverom luxusvillájából vezettem haza a a Mercit az év bulijáról, mert most itt feküdhetek a kórházban két hétig... basszus. :S" amikor a "Balesetem volt, nem tudok egy darabig dolgozni, de ne aggódjatok, jól vagyok. :)" is megtette volna. Persze az ilyen történet-színezéssel sokan élnek, de ha jobban belegondolsz, annak van igazán jó dolga, aki nem a gép előtt ül és a legújabb menőzésen agyal, hanem ténylegesen csinál valamit a "kinti világ"-ban... csak ezzel az jár, hogy nem tudjuk értékelni megfelelően, ha az "online közönség" nem motivál újabb és újabb "like"-okkal. Meg kellene tanulni úgy boldognak lenni, hogy ne mások "értékelése" definiálja az örömünket. Vigyoroghatsz egy lakatlan szigeten is egyedül jókedvedben, nem kell lássa más... mint ahogy azt sem látod, amikor kedves Facebook ismerőseid kínos szituációk áldozatai lesznek - ugyanis azt bezzeg nem kürtölik világgá!

A héten beállítottam, hogy ne lássam SENKI kiírását az "újdonságok"-nál (News Feed). Ugyanis mivel eleve kisebbségi komplexusom van (múltban történtek miatt, de ez már egy másik történet), nagyon is hajlamos vagyok "magamra venni" dolgokat. Így van ez Facebook-kal is. Bármennyire tudom, hogy a fele kamu, bármennyire nem szeretek embereket felvenni, akik amúgy sem érdekelnek, rám is lecsapott a FOMO (Fear Of Missing Out avagy Lemaradástól Való Félelem) szindróma. Őszintén bevallom, hogy azért nem írtam sokáig mert az egyetemi munka mellett túl sok mindent csináltam/csinálok. A múlt hetem például azzal telt, hogy amerikai- illetve dél-koreai egyetemekkel vettem fel a kapcsolatot e-mailben, mert nem elég, hogy Angliában tanulok... Mivel sok ismerősöm a moszkvai magánsuliból van, ezért rengeteg olyan dolgot látok, ami nem nekem (illetve szüleim pénztárcájának) való. De mivel mindig bennem van az, hogy "én igenis jobb vagyok náluk, nem számít, mennyire gazdagok... az nem lehet, hogy az ő hülyeségük és pénz fogja őket előrébb vinni..." ezért hajlamos vagyok azzal foglalkozni, hogy ha Zénó Peru-ba utazott a nyáron akkor én jövőre Afrikába megyek... és hasonlók. Ezzel pedig sikeresen elintéztem, hogy ne legyen szabadidőm, ugyanis a rengeteg külön program mellett most munkát is fogok vállalni. Mert nem elég a tanulás, újságírás (bekerültem az egyetem újságíró-csapatába), fotózás (a hét főbűnt fogja nekem egy lány "elpózolni"), ENSZ Modell Egylet (MUN Society - kb arról szól, hogy diplomaták helyébe képzeled magad és utazgatsz meg politizálsz... igen, engem sosem érdekelt igazán a politika, de mivel sok helyen láttam Facebook-on kiírásokat, gondoltam nem árt, ha bővítem tudásomat...), német és japán nyelv tanulása, tánc meg a két önkéntes meló (autistákkal és erőszak áldozataival), nekem pénzt is kell keresnem, hogy elmehessek Afrikába (szintén önkéntesként) építeni. Meg persze jövő szeptembertől más országban tanulni, ha az exem Törökországba megy az Erasmus-szal... mert az nem lehet, hogy egy olyan alak, mint ő, többet kapjon az élettől... (igen, valahol tudat alatt tényleg ilyen gondolataim vannak, tudom, hogy ijesztő/szánalmas) XD

Általában én vagyok az utolsó, aki elhagyja a meeting termet, nehogy lemaradjak az esetleges végszókról illetve hozzáfűznivalókról és megtudni ki/hol/mit csinál legközelebb. A levelezőpartnereim is mind külföldiek és mindig megkérem őket, hogy számoljanak be arról, pontosan mi történt a környékükön aznap, nehogy lemaradjak valamiről. Minden reggel ránézek a hírekre, a telefonom éjjel-nappal be van kapcsolva, sőt, zuhanyzáskor is velem jön. Dr Rebecca McGuire-Snieckus pszichológus szerint ez azzal magyarázható, hogy tudjuk, hogy rengeteg alternatíva létezik és ebben a percben is csinálhatnánk mást máshol. Szeretnénk teljes életet élni és nem "lemaradni". Ez más fajoknál könnyebb, mivel egy kutya megtehet mindent amit egy kutya csak tud: csaholni, farkat csóválni, szaglászni. De ez az embereknél teljesen más. Igaz, hogy fejlődésünket bonyolult kommunikációs rendszerünk lendítette előre, de úgy néz ki, csúnya árat fizetünk érte. Mivel természetes az élelem, élőhely és partner miatt dúló versengés (ezért nem fér meg két kakas a szemétdombon), ez a mai társadalmunkban leginkább kárunkra van (mivel a gazdagabb országokban van elegendő élelem, hely és kapcsolatkialakítási lehetőség). Egyszerűen túl sokat tudunk másokról (az ősidőkben még elég volt annyit tudni, hogy ki melyik oldalról szúrja le a mamutot) - a technológia gyorsabban fejlődik, mint mi... ugyanis még nem váltunk meg régi "ösztön-szerű" viselkedési normáinktól.

Gyakran megesik, hogy néha nem csinálunk semmit, mert azon aggódunk, hogy mit nem csinálunk éppen és a bűntudattól ki sem bírunk mozdulni. Vagy pedig inkább lemondjuk az "uncsi" találkozót a haverokkal és inkább az új kollégákkal megyünk sörözni, nehogy egy olyan viccet süssenek el, amit az irodában nem tennének és így mi nem hallhatnánk... aztán egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy minden nap a kollégáink után koslatunk (akiket mellesleg nem is kedvelünk annyira) és a régi baráti kör már nem is keres minket... esténként fáradtan érünk haza és az ezzel párosuló bűntudat alig akar másnap reggel kiengedni az ágyból. De mivel az ember társas lény, szükségét érzi annak, hogy beilleszkedjen az új kollégák közé - a FOMO tulajdonképpen a szociális kirekesztéstől való félelem Benjamin Voyer szociálpszichológus szerint. Tehát ha a te kezedben van a hatalom, a FOMO kevésbé fenyeget, mivel te leszel a referencia, az emberek mind köréd fognak gyűlni és téged követni. Ezzel szemben a kamaszokat rendkívül fenyegeti a dolog, mivel még kialakulóban van a személyiségük. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egy 40 éves családanya nem eshet áldozatul. A legnagyobb veszélynek a maximalisták vannak kitéve: ők mindig tudják, hogy mindent lehetne jobban avagy másként csinálni, jobban szeretik az összes opciót kipróbálni, mielőtt lehorgonyoznának egy lehetőségnél. De miután választottak, mindig ott motoszkál bennük a tudat, hogy választhattak volna mást, ami nem hagyja őket nyugton és emiatt folyton kételkednek "végső" választásuk felől. Mint amikor a családanya inkább a gazdasági híreket nézi (hogy később tudjon miről beszélgetni a szülőin) ahelyett, hogy a gyerekével origamizna, mint ezelőtt.

De hát nem nagyszerű, ha valaki szeretne minél többet, minél jobban teljesíteni, változtatni, új dolgokba kezdeni? Dehogynem! A FOMO rendkívül motiválja az embert, ugyanis az elégedetlenség a maximalisták üzemanyaga. Szerencsés esetben pedig bárkinek a javára válhat: lehet, hogy nem szeretsz színházba járni, de a barátnőd rávett, hogy nézzétek meg a Macbeth-et (mivel az ismerőseitek nagy része már látta), amit végül nagyon élveztél. A lényeg természetesen szintén az egyensúly megtalálása: ne engedd, hogy a motiváció helyett a szorongás rabja legyél ("Úristen, nem hagyhatom ki ezt a bulit, különben másnap nem állnak szóba velem!"). Meg kell tanulnunk élvezni az élet adott pillanatát és nem azt lesni, hogy más eközben mit művel Facebook-on. De ehhez az kell, hogy kellő önismerettel rendelkezzünk, és ne szégyelljük azt, hogy minket jobban szórakoztat a kedvenc animénk nézése, mint éppen arról olvasni, hogy Szerbia reménye csökkent az EU-hoz való esetleges (jövőbeli) csatlakozásban.

Egy ember ugyanis nem beszélhet egyszerre tökéletesen minden nyelvet, nem lehet egyszerre élsportoló, elismert tudós és híres művész. IDE kattintva az angolosok megtudhatják, hogyan javíthatnak önértékelésükön. Az én tippem a következő: bármennyire bugyután is hangzik, elég annyi, ha egy lapra gyűjtitek a pozitív pontokat. Jegyezzétek fel a dátumot, az eseményt és az értékét. Tegyétek ezt minden nap, majd a hétvégén, mielőtt elmennétek kirándulni, nézzétek meg mennyi jó dolgot tettetek a héten. Példa: október 15 (dátum), letöröltem az idegesítő ismerőseimet Facebookról (esemény), nem fogom többet az idiótságaikat olvasni és jobban látom a valódi barátaimat az oldalon (érték)

Ha pedig a szomszéd fűje még mindig zöldebb, akkor ideje kimozdulni a házból, és megnézni, hogy valóban az-e, vagy csak bentről tűnik úgy...

Néha a legapróbb változtatások hozzák meg a Nagy Változást...