G: Metalcore ajánló

Egy korábbi zeneajánlóban lelkendeztem egy kört, hogy mennyire a metalcore áll a legközelebb a szívemhez, mint zenei stílus és mint az érzelmek kifejezési módja. Mivel a stílus meglehetősen fiatal és kevéssé közkedvelt (például a Rocktogonban jó, ha Killswitch Engage-t betesznek néha, a többit még kérni sem lehet, mert nem is ismerik). A fentiek miatt úgy gondoltam, hogy csokorba szedem a kedvenc bandáimat a stílusból, hátha többeteknek is megtetszik majd. 

Oh, Sleeper:

A texasi banda már 2006-os megalakulásakor sem volt amatőrnek nevezhető, hiszen néhány tagja korábban már játszott olyan ismertebb (underground) együttesekben, mint a Terminal, az As Cities Burn és a Between the Buried and Me. A bandanév kialakulása elég érdekes, keresztény bandáról lévén szó a Bibliához köthető: "Awake oh sleeper, rise from the dead and Christ will shine upon you".

Külön érdekesség, hogy minden egyes Sleeper album konceptlemeznek készül (ahogy mondjuk a Gorillaz lemezei is), mivel Micah (az énekes) eredetileg forgatókönyvírónak tanult, és állítása szerint sokkal jobban meg tudja fogalmazni a mondanivalóját történetekbe foglalva, így már csak ezért is érdemes odafigyelni a dalszövegeikre. Első nagylemezük, a When I am God koncepciójában egy olyan világ képe jelenik meg, amelyben egy ember kezébe kerül isteni hatalom, és emberi mivolta miatt fals döntéseket hozva széthullik körülötte minden. A Son of the Morning Isten és Sátán harcát mutatja be egy halott világ fölött, ami az emberi karakter kettős érzéseiben is megjelenik, hiszen a fájdalmak és áldások között vergődő figura csak egy két oldalról rángatott bábunak érzi magát. A legújabb, nemrég kiadott Children of Fire pedig ezeknek az egyenes ági következménye: nincs se menny, se pokol, az embernek magának kell rátalálnia a hitére és arra, ami az életének értelmet ad. 

Unearth:

Ahogy a többi hasonszőrű bandára, úgy az Unearth-re is a Killswitch Engage gyakorolta a legnagyobb hatást, az a zenekar, amely kiszakította a metalcoret az underground sanyarú világából. Ami nekem nagyon tetszik bennük, hogy az amerikai újhullámmos 'core együttesekhez nem hasonulva az ő zenéjük inkább a dallamosabb, észak-európai metál zenéből táplálkozik, és ezt kombinálják újsulis, amerikai hardcore elemekkel. Imádom, ahogy a keményebb tónusok egybejátszanak a lágyabb áténeklésekkel, bár ez talán a stílus többi képviselőjéről is elmondható, pont ezt karmolom a 'core-ban. Az Oncoming Storm című, mára klasszikussá vált albumot pedig ajánlott legalább egyszer végighallgatni!

We Came as Romans:

Remélem, még senki sem unja a fenti bandák szintis emo/metal core hangzását, ugyanis a WCAR sem lóg ki a sorból. Bár a stílusában legközelebb álló TDWP-től eltérően kicsit vidámabb billentyűs szólamokat vonultatnak fel, az alapok azért nem térnek el különösebben. Na jó, talán még Kyle Pavone tisztának nevezhető énekhangja, ami az átlag fölé emeli őket, de aki odavan a stílusért ~jelentkezik~ az nem a kimunkált hangért fogja bálványozni őket. Csendben megjegyezném, hogy amikor éjszaka a zuhany alatt kiengedem a kincset a torkomból, az összes környékbeli macska a fürdőm ablaka alá jár bagzani...ők már távolról is kiszagolják a tehetséget, szerintem lenne keresnivalóm a metalcore énekesi pályán...valaki? :D

The Devil Wears Prada:

Az együttest 2005-ben alapította Jeremy DePoyster, Andy Trick, Daniel Williams és James Baney. Eddigi fennállásuk óta összehoztak három stúdióalbumot és egy DVD-t is. A nevüket az azonos című filmből származtatták. A kezdeti időkben csak egy kis helyi banda voltak, akik Dayton-ban léptek fel, szűkebb közönség előtt. Aztán felfigyelt rájuk a Rise kiadó, és összehozták a Dear Love: A Beautiful Discord című albumukat. 2006-2007 telén jött a következő albumuk, a Plagues. Erről már az MTV is nyomott számokat, és az album egészen az 57-ik helyig küzdötte fel magát a Billboard 200-on, ami egész nagy sikernek mondható, pláne egy ilyen stílusban. Ezután jött a személyes kedvencem, a With Roots Above and Branches Below, ami jóval zúzósabb lett az eddigieknél (sokan pont ezért húzták le). Azóta kijött még a zseniális  Zombies EP, és egy gyengébb nagylemez. Most épp bőszen turnézgatnak a srácok, nem bánnám, ha hozzánk is ellátogatnának.

Bring me the Horizon:

Talán a leginkább befutott csapat az itt bemutatott példák közül. És ezzel együtt az egyetlen európai banda is a díszes társaságban. A sokadrendű angol deathcore együttesecskéből pár év alatt egy színtér legfőbb hangjává váltak. A bandát általában azonosítják az énekesükkel, Oliver Sykes úrral, aki mindenféle karizma vagy botrányok nélkül lett Anglia egyik legnépszerűbb frontembere. Ma már nincs szükség nagy hangra vagy klasszikus értelemben vett jó kinézetre: Oli csak üvölteni tud, azt viszont nagyon :D Amit én nagyon karmolok bennük, az a zenéjükben fellelhető, metalcore-ba csempészett death elemek, így számaik kellően direkt agresszióval és brutalitással bírnak. A lényeg, hogy az üvöltések és breakdown-ok olyan messzi fülekbe is eljutottak, hogy még egy remix albumra (Cut Up!) is futotta, aminek az égvilágon semmi köze nincs a 'core-hoz, sokkal inkább a sötét hangulatú elektronika szerelmeseinek szólt. Nagyon ritka az olyan alkalom, amikor a minőség és népszerűség találkoznak egymással, de a BMTH pont ilyen. És még egy adalék: hosszú című albumuk (csak így hívom magamban, de ne kelljen leírnom...najó mégis: There Is A Hell, Believe Me, I've Seen It. There Is A Heaven. Let's Keep It A Secret) 2010 legnépszerűbb olyan lemeze volt, amin volt üvöltés.