Néhány napja eszembe jutott, hogy kéne olvasgatni valami könnyed, rövid horrort, mint amilyen például az Alan Wake egy fejezete, csak persze kevésbé interaktív formában (Csincsilla: Írhatnál is az AW-ről, én lusta vagyok hozzá). Mi sem megfelelőbb erre a célra, mint egy jól megtermett Stephen King novelláskötet. Semmi kötöttség, semmi komolyság, pár tíz könnyed oldal, néha misztikusan, néha komolyan, de szerintem a legkevésbé sem ijesztően. Pont ennek köszönheti az író a popularitását, hogy a mainstream is képes asszimilálni ezeket a történeteket, bár kétségkívül megvan a maguk haszna: ideális kikapcsolódást nyújtanak fél órára. A lényeg, hogy előkapartam az itthoni könyvrengetegből nevezett Éjszakai műszak című novelláskötetét. Félreértés ne essék: nem könyvajánlót írok, éppen csak igyekszem felvezetni a témát, amiről írni, fogok, azaz amiről Stephen King emlékezett meg az Éjszakai műszak előszavában. Úgyhogy az alábbi sorokért a respect nagy része őt illeti, én csak kivagdostam innen-onnan és bepötyögtem, de szerintem elég érdekes témát feszeget ahhoz, hogy adjunk neki egy esélyt. Mivel a blog látogatói többségében odáig vannak ezért a műfajért (ahogy én is), nem árthat egy kicsit saját lényünk mélyére ásni...
