G: Horror

Néhány napja eszembe jutott, hogy kéne olvasgatni valami könnyed, rövid horrort, mint amilyen például az Alan Wake egy fejezete, csak persze kevésbé interaktív formában (Csincsilla: Írhatnál is az AW-ről, én lusta vagyok hozzá). Mi sem megfelelőbb erre a célra, mint egy jól megtermett Stephen King novelláskötet. Semmi kötöttség, semmi komolyság, pár tíz könnyed oldal, néha misztikusan, néha komolyan, de szerintem a legkevésbé sem ijesztően. Pont ennek köszönheti az író a popularitását, hogy a mainstream is képes asszimilálni ezeket a történeteket, bár kétségkívül megvan a maguk haszna: ideális kikapcsolódást nyújtanak fél órára. A lényeg, hogy előkapartam az itthoni könyvrengetegből nevezett Éjszakai műszak című novelláskötetét. Félreértés ne essék: nem könyvajánlót írok, éppen csak igyekszem felvezetni a témát, amiről írni, fogok, azaz amiről Stephen King emlékezett meg az Éjszakai műszak előszavában. Úgyhogy az alábbi sorokért a respect nagy része őt illeti, én csak kivagdostam innen-onnan és bepötyögtem, de szerintem elég érdekes témát feszeget ahhoz, hogy adjunk neki egy esélyt. Mivel a blog látogatói többségében odáig vannak ezért a műfajért (ahogy én is), nem árthat egy kicsit saját lényünk mélyére ásni...

A legnagyobb kérdés a horrorral kapcsolatban, hogy miért is olvassák el ezt az emberek? Mitől válik kelendővé? Ebben a kérdésben benne rejlik a feltételezés, mely szerint a félelemről és borzalmakról szóló történetek beteges ízlésficamra vallanak. Eme furcsa érzés kulcsa megtalálható egy amerikai lap egyik filmkritikájában. A bírálat egy horrorfilmről szólt, egy nem igazán jó filmről. Idézem "...csodálatos film azok számára, akik mindig lelassítanak, és megnézik az autóbaleseteket." Igen szellemes mondat ez, és ha az ember jobban belegondol, vonatkozik minden horrorfilmre és -történetre. Az élőhalottak éjszakája a maga rémisztő képeivel az emberi kannibalizmusról és anyagyilkosságról, minden bizonnyal olyan emberek számára készült, akik lelassítanak, és megnézik az autóbaleseteket. Bram Stoker Drakulájában vajon mi van, ami a modern horrortörténetek elemzésekor gyakran mérceként szolgál (és ennek így is kell lennie, ez az első regény, amelyben az a szégyentelen freudi pszichológia megnyilvánul, igaz, Line^^)? Szerepel benne egy Renfield nevű dühöngő őrült, aki legyeket, pókokat, végül pedig egy madarat fal föl. Később felöklendezi a madarat, amelyet szőröstül-bőröstül nyelt le. A regényben olvashatunk még egy fiatal, kedves vámpírlány karóba húzásáról, amely akár rituális behatolásnak is tekinthető, majd egy csecsemő és az édesanyja meggyilkolásáról.

A természetfölöttiről szóló világirodalmi művekben gyakran szerepel ez a "lassítsunk le és nézzük meg a balesetet" tünetcsoport: Beowulf lemészárolja Grendel anyját, Az áruló szív mesélője feldarabolja hályogtól szenvedő jótevőjét, és darabkáit a padló deszkái alá rejti, és persze ott van a Gyűrűk Ura trilógiának befejező könyvében Frodó durva csatája a Banyapókkal. Ami itt a lényeg szerintem, hogy semmi szükség arra, hogy túlkomplikáljuk azt, ami egyértelmű: az élet tele van kisebb-nagyobb borzalmakkal, de mivel a kisebbek azok, amiket megértünk, ezek döbbentenek rá bennünket saját halandóságunkra.

Az ember érdeklődése, csakúgy, mint a viszolygás érzése tagadhatatlan eme zsebrettenetek iránt. A kettő kellemetlenül keveredik, és ennek mellékterméke a bűntudat...és ez a bűntudat nem nagyon különbözik attól, amely annak idején a szexuális érést kísérte. Akár tagadjuk, akár nem, a szex és a félelem között érdekes párhuzam figyelhető meg.  Amint képesek leszünk szexuális kapcsolat létesítésére, feléled az érdeklődésünk az ilyen kapcsolatok iránt. Ez az érdeklődés pedig, hacsak el nem ferdül valahogy, természetszerűen a párosodás és a faj fenntartása felé hajtja az embert. Amint tudatára ébredünk annak, hogy életünk elkerülhetetlenül véget és, megismerjük a félelem érzését. És ahogy a párzás célja a fajfenntartás, úgy minden félelem végső célja a halál megértése.

A félelem az az érzés, amely elvakítja az embert. Össze sem lehetne számolni, hány dologtól rettegünk. Félünk felkapcsolni a lámpát, amikor vizes a kezünk. Nem merjük késsel kipiszkálni a kenyértpirítóból a benne ragadt kenyérdarabkát anélkül, hogy először ki ne húznánk a konnektorból. Félünk attól, hogy mit mond az orvos a vizsgálat végeztével, és rettegünk, amikor a repülőgép a levegőben hirtelen hatalmasat, földöntúlit rándul...és közben szépen lassan magával ragad bennünket az érzés, amely elvakítja az embert, az érzés, ami titokban lerombolja ésszerű gondolkodásunkat.

Sokáig lehetne még példákat sorolni attól, hogy mitől félünk, de most visszakanyarodnék ahhoz a témához, hogy mi is annyira vonzó a horrortörténetekben. Nos, a horrortörténetek nem csillapodó vonzereje abban rejlik, hogy saját halálunkat próbáljuk el bennük. 

Az irodalom ezen területét sajnos sosem tartották túl nagyra, Poe-t és Lovecraftot hosszú ideig csupán a franciák ismerték el, akik valahogy meg tudnak békélni mind a szex, mind pedig a halál fogalmával. Az amerikaiakat lefoglalta a vasútépítés, Poe és Lovecraft pedig egyetlen fillér nélkül halt meg. 

Amikor az ember horrort olvas, nem hiszi el igazán azt, amit olvas. Nem hiszünk a vámpírokban (én Pengében igenis hiszek...G), farkasemberekben vagy olyan kamionokban, amelyek önmaguktól működnek. Az a horror, amiben mindannyian hiszünk olyan, mint amiről Dosztojevszkij is ír: gyűlölet, elmagányosodás, szeretet nélkül megöregedni, vagy a serdülőkor ingatag lábán kitámolyogni egy ellenséges világba. Valóságos, mindennapos világunkban gyakran olyanok vagyunk, mint a Komédia és Tragédia maszkjai: kívülről vigyorgunk, belülről viszont fintorgunk. Valahol középen létezik egy központi váltógömb, ahol a két maszk zsinórjai találkoznak. És ez az a hely, ahol a horror az elevenjére tapint.