"kamupók": Hogyan elemezzük önmagunkat?

Ismét itt, ismét önmagamról lesz szó, lévén mivel személyesen nem ismerem egyik olvasónkat, sem szerkesztő társaimat. Már tudjátok, hogy véletlenek nincsenek. Ahogy az életem alakult abban sincs helye a véletlennek, pusztán hozzá nem értésemnek. Egyik achilles-pontomat szeretném feltárni előttetek ez pedig nem volna más, mint a pók-fóbiám. A tudomány szerint ez egy betegség kategóriába tartozó viselkedési forma. De a tudományok nem foglalkoznak a spirituális utat követők táborával, akik a régi hagyományokat követve próbálják rekonstruálni, hogy az úgynevezett betegséget vajon mi válthatja ki. A tudomány a betegségeket csupán felületesen, tüneti formában képes enyhíteni, felfüggeszteni, de nem mindig képes megszüntetni azt. Ezzel szemben a homeopátia a "beteget", mint egységet kezeli és nem csak a tünetekkel foglalkozik. Kiindulási alapja a lélek és a test egységén alapszik. Ha a lélek "beteg", nem képes feldolgozni valamit, akkor előfordulhat (ha kellően sokáig van elnyomva - és az emberiség történelmében vajon az elfojtások mekkora szerepet is játszottak? Nem azt tisztelték/tisztelik a legjobban, akin semmi nem látszik meg? Se félelem, se harag, se fájdalom, stb.), hogy testi szinten produkál tüneteket, amivel az emberek általában nem foglalkoznak, leginkább kis hazánkban figyelhető meg - legalábbis példának csak azt tudom felhozni amit ismerek - és az egyik probléma követi a másikat. Lassan ülepedik akárcsak a tengerfenék és mire láthatóvá válik belőle valami addigra az eredeti ok az illúziókhoz szokott szem számára már láthatatlan marad, pedig ott van csak mélyen elrejtve...

Akkor elemezzük ki:

Van egy "okos" kis könyvem , Káinhoz hasonlóan, amiben vannak utalások különböző betegségekhez, hogy mi mit is jelenthet. A könyv általánosan ezt írja a fóbiákról:

"Tüneti szint: gyakran teljesen más (korábbi) időből származó tapasztalatok és az azokhoz tartozó viselkedési minták veszélyeztetik a jelent; krónikus szorongásos állapot, amelynek irreális eredetével tisztában vagyunk, de a számunkra átláthatatlan szimbolikus összetevők miatt nem tudjuk irányítani..."

Itt felsorolja a különböző fóbiákat és rövid magyarázattal számol be róluk.Az enyém egy állati fóbia, minden állat különböző szimbólumot hordoz magában."... a pókban saját póklelkünket (alattomos csapdák állítása, a nyílt harc elkerülése, mások erejének kiszívása)..."

Nos először is a körülmények amikor "kialakulhatott":

-Édesanyám elmondása szerint amikor kicsi voltam - ez 5 éves korom előtt történt -, lent voltunk az akkor még hozzánk tartozó telkünkön. Keresztanyámmal és a lányával tartózkodtam amikor megijedtek egy póktól és sikoltozásba kezdtek, én meg velük együtt sikítottam. Azóta gyötör ez a fóbia.

De lássuk mi történt azóta:

A telek már nem tartozik a közvetlen családomhoz, ugyanis édesanyám féltestvére (keresztanyám) elorrozta tőlünk. Édesanyám szüleinek örökségének nagy részéből ki lettünk játszva a féltestvérének és családjának köszönhetően.
-> kicsi "kamupók", amióta az eszét tudja, anyukája a rendre, a becsületességre nevelte. Szorgalmas - de legalábbis látszatra, minta diák volt, a tanárok elvárásainak megfelelően viselkedett... - szavahihető, illemtudó, "koravén" kisgyermek volt, akiről senki nem feltételezte, hogy "rosszat" cselekedne és ő maga sem feltételezte magáról, hogy a "sötét" utat járja. Szót fogadott mind az iskolában, mind otthon. Az emberek által "tisztességes útnak" titulált viselkedés és magatartás formát követte. Előző bejegyzésemben már említettem erről pár sort, hogy lovagi erkölcsi normákat követtem. Ezért nem kommunikáltam, csak ha fontosnak tartottam, nem beszéltem ki másokat a háta mögött, keveset panaszkodtam (az már inkább pubertás kor után jelentkezett :D), sokat tűrtem. Így növesztettem "pajzsot" magamnak az intuitív felemre, ezért is tudtam a tanárok "kedvence" (de legalábbis jó véleménnyel voltak rólam) lenni, mert védekezésből megerősítettem a bal felemet és bár az érzelmeimet zártam el a külvilág elől azért a megérzéseim működtek, csak ritkán használtam őket, mert nem hittem bennük, nagyon is racionalistává és materialistává váltam akkoriban, mert nagyon is lenyűgöztek az akkor tanultak. Persze a családi élet sem alakult valami fényesen otthon, tehát volt még egy ok a bezárkózásra, de a fóbia leginkább "keresztanyám" cselvetéseire vezethető vissza (legalábbis szerintem - "tudjátok, a gyerek kicsi, még semmit nem ért az egészből" - állítják a felnőttek) és még rátettem egy lapáttal a "minta" viselkedésemmel.

Feldolgozásra azt írja: "... megtalálni és elfogadni a tudattalanul bennünk rejlő félelmetest és borzongatót..."
Feloldás: "megbarátkozni ezzel a lélekrésszel és az ide kötődő energiát más területek számára felszabadítani"

Már több, mint 2 évvel ezelőtt jelentkezett egyfajta belső viszketés a hátamon. Pont akkor, amikor lent voltunk abban a bizonyos telki nyaralóban, ami törvényesen már nem tartozik hozzánk, pont akkor amikor tusolni készültem és felfedeztem egy pókot aki éppen úgy döntött, hogy velem együtt készül tusolni...
Véletlenek bizony nincsenek. Ugyanis a viszketésre ami a hátam közepén bukkan elő a bal oldalamon, nem csak akkor amikor pókot látok, hanem egészen más élethelyzetekben is azt írta a könyvecske, hogy kihívások várnak ránk és kihívások elé kell állítanunk magunkat. A vicces benne, hogy az ember megérzi, hogy mi a teendője és tudattalanul/tudatosan nekilát leküzdeni őket. Mielőtt még a könyvhöz hozzájutottam volna, elkezdtem több figyelmet fordítani magamra, érzéseimre, viselkedésemre. Bár van még mit fejtegetnem magamon és elfojtásaimat szabadjára engednem. Szóval már elkezdtem barátkozni jó pár gondolattal, érzéssel, mielőtt még választ kaptam volna nyavalyáimra. A tudás ott van mindannyiunkban, csak hallgatnunk kell megérzéseinkre és nem a "külvilág" teremtette illúziókra (mint például trendek ész nélküli és esze-veszett majmolása), magunkra aggathatjuk a világot, de mégsem azok vagyunk akit látunk, hanem azok akiket nem látunk. Egy Életmód magazintól és a lefizetett szereplőitől, akik állítják a tutit még nem leszek egészséges és boldog, mert a boldogság nem kívülről érkezik befelé, hanem belülről kifelé. Egy terapeuta, aki maga is elfojtásokkal és betegségekkel küszködik sem tud meggyógyítani, mivel még önmagát sem ismeri (főleg akkor, ha a tudományok által szponzorált "drogokkal" próbál "meggyógyítani").

Legyetek "jók" és figyeljetek magatokra, mert önmagatok, a környezetetek és annak változását is visszatükrözi egyben.