"kamupók": EGO II.

Folytassuk ott ahol abba hagytuk...

Az emberi ego leginkább akkor érzi jól magát ha minden tökéletes körülötte. Ennek érdekében végzi "munkáját". Tehát cselekedeteink, beszédünk és egész lénye saját kényelmét és céljait szolgálja. Bár a világ amiben létezünk magában hordozza a tökéletességre való törekvést az egonk megnyilvánulásai a maga módján tökéletlenek, mivel a tökéletesség a harmóniának is teret enged, magában foglalja. Ezzel szemben az egónk magának követeli a rivalda fényt, hogy minél jobban "hízhasson" ügyet sem vetve a többiekre, akik szintén léteznek. Nos az ilyen megnyilvánulásoknak köszönhetően robbannak ki konfliktusok, amikor az egyik "sértett" fél a másikra "támad". Többek között az egónak köszönhetjük azt is, hogy míg legbelül vágyunk az egyenlőségre, addig a fizikai világban mégsem vagyunk képesek megvalósítani, egyrészt, mert a fizikai világ tökéletlen, mivel korlátolt és egy magasabb síkról érkező "eszmét" olyan korlátok között óhajtjuk megvalósítani ami jelenleg alkalmatlan rá. Másfelől a szellemi lényünk, annak is a legtisztább Isteni része az ami táplálja bennünk ezt az érzetet, csak éppen az át konvertálásnál egy kis baki lép fel, amikor az egónk szűrőberendezésébe kerül, ahol előítéleteinket, világképünket. Egyszóval a "világról" alkotott képünket tároljuk és ott egyes részei nem mennek át a szűk rostán, ezért csupán részben vagyunk képesek elfogadni.

Ha mindez nem volna elég. Az egóról tudni kéne még valamit. Anno írtam egyik szombaton a Világegyetem keletkezéséről egy bejegyzést, talán még novemberben. Nos ott is megemlítettem már az EGÓt. De ezúttal feltárok egy újabb fontos részletet a kirakóshoz. Ugyanis az egónk egy összetett játékdarab. Van egy úgynevezett belső egónk és az emberi egón(i)nk. Ezek adják az egész EGÓt. Amelyikkel nap, mint nap találkozunk azaz emberi egónk, de annak is csupán egyetlen töredéke, mivel ezen kívül létezik számos másik emberi egónk is. Ezek különböző korokban élő és párhuzamos síkokon tevékenykedő önmagunk részei. Tehát amikor kijelentette az egónk, hogy ő különálló tudat az Isteni energiától, akkor megteremtette saját maga számára az aprócska kis önképeit is egyben, akik mi vagyunk. Az emberi tudat annyira korlátolt, hogy egyszerre egy énképet képes befogadni, de ha már képessé váltunk arra, hogy tudatunkat magasabb szintre emeljük, akkor bepillantást is nyerhetünk további önvalóink életeibe.

Tehát valójában egy szellemi tudatban létező emberi egók vagyunk ami akkor keletkezett amikor materializálódtunk és miután a fizikai síkot hátrahagyjuk akkor levedli őt valódi önmagunk. Miután letelt a számunkra kiszabott "idő" és hátrahagytuk, mint egy alkotást vagy filmet a szellemi tudatunk képes lesz visszanézni, de nem csak ezt az életünket, hanem a többit is, azokat is amiket "már" leéltük, de betekintést nyerhet azokba is amik a fizikai síkon az előző "filmből" távozva még csak jövőképnek számít. Megfogalmazni sem tudom igazán hogyan lehet "elképzelni" ezt a "jövőbe tekintést" mivel fogalmi zavarba kerülök vele. Egyszer azzal, hogy a szellemi síkon csupán a MOST létezik és az idő, mint fogalom nem egészen értelmezhető emberi gondolkodással, mivel mi időrendi sorrendbe helyezzük a dolgokat, de ott egyszerre van jelen a múlt, jelen és jövő is, amit felfogni nem igazán vagyunk képesek. Másrészt a síkok egymásban helyezkednek el. Miután itt hagytad a tested a fizikai világot fogod látni, de fizikai test nélkül nem tudsz rá közvetlenül hatni.

Visszatérve az emberi ego problematikájához. Az emberi ego nem vagy csupán nehézségek árán engedi kiteljesedni a belső egóhoz való hozzáférést, mivel félti a létét. Egyszerűen amit nem ért azt elutasítja magától saját védelme érdekében. Viszont meglepő módon könnyen alkalmazkodik a helyzetekhez, ha már engedett a csábításnak a tudás vágy iránt. Már volt szó egy korábbi írásban róla, hogy simán be tudja etetni a tudatot, hogy már túllépett az ego korlátain, holott csak alkalmazkodott a helyzethez és még mindig csak a hatalmi drámákat folytatja észrevétlenül és még mindig 'ő' irányít. Valami úton, módon érdemes megértetni az emberi egóval, hogy nem vész el csupán átalakul, több lesz. A haláltól való félelmünk is ebben gyökerezhet, hogy nem látjuk a folyamatot tovább, bár ha a harmadik szemünk "nyitva" maradt volna, talán az emberi egót is könnyebben rá lehetne bírni a fejlődésre. Párkapcsolataink is gyakran hatalmi harcokká fajulnak el, amit észre sem veszünk, hanem azt hisszük, hogy minden rendben van úgy ahogy van, közben vagy elnyomók vagy elnyomottak vagyunk bennük, holott úgy látjuk, hogy egy harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolat amiben "MI" boldogok vagyunk. De a másikkal mi is a helyzet? Képesek vagyunk valójában szeretni a másikat, úgy ahogy az neki jó? Egyáltalán magunkat szeretjük? Vagy szimplán a felszínesség csapdájába esünk. Amíg magunkat nem vagyunk képesek szeretni, addig elfogadni sem vagyunk képesek magunkat és így igazából másokat sem tudunk igazán szeretni, mert mindig találni fogunk valami picike zavaró dolgot a másikban. Ha pedig valakit igazán szeretünk a hibáival együtt szeretjük (sablonos, de kíváncsi vagyok melyikőtök képes valóban úgy szeretni és elfogadni, ahogyan lehetőségünk lenne rá). Amíg nem így van, addig az emberi ego irányítása alatt vagyunk mindannyian és vakon botorkálunk és bukdácsolunk, mint valami év ismétlő iskolás...