"kamupók": Hogyan elemezzük önmagunkat?

Ismét itt, ismét önmagamról lesz szó, lévén mivel személyesen nem ismerem egyik olvasónkat, sem szerkesztő társaimat. Már tudjátok, hogy véletlenek nincsenek. Ahogy az életem alakult abban sincs helye a véletlennek, pusztán hozzá nem értésemnek. Egyik achilles-pontomat szeretném feltárni előttetek ez pedig nem volna más, mint a pók-fóbiám. A tudomány szerint ez egy betegség kategóriába tartozó viselkedési forma. De a tudományok nem foglalkoznak a spirituális utat követők táborával, akik a régi hagyományokat követve próbálják rekonstruálni, hogy az úgynevezett betegséget vajon mi válthatja ki. A tudomány a betegségeket csupán felületesen, tüneti formában képes enyhíteni, felfüggeszteni, de nem mindig képes megszüntetni azt. Ezzel szemben a homeopátia a "beteget", mint egységet kezeli és nem csak a tünetekkel foglalkozik. Kiindulási alapja a lélek és a test egységén alapszik. Ha a lélek "beteg", nem képes feldolgozni valamit, akkor előfordulhat (ha kellően sokáig van elnyomva - és az emberiség történelmében vajon az elfojtások mekkora szerepet is játszottak? Nem azt tisztelték/tisztelik a legjobban, akin semmi nem látszik meg? Se félelem, se harag, se fájdalom, stb.), hogy testi szinten produkál tüneteket, amivel az emberek általában nem foglalkoznak, leginkább kis hazánkban figyelhető meg - legalábbis példának csak azt tudom felhozni amit ismerek - és az egyik probléma követi a másikat. Lassan ülepedik akárcsak a tengerfenék és mire láthatóvá válik belőle valami addigra az eredeti ok az illúziókhoz szokott szem számára már láthatatlan marad, pedig ott van csak mélyen elrejtve...

Akkor elemezzük ki:

Van egy "okos" kis könyvem , Káinhoz hasonlóan, amiben vannak utalások különböző betegségekhez, hogy mi mit is jelenthet. A könyv általánosan ezt írja a fóbiákról:

"Tüneti szint: gyakran teljesen más (korábbi) időből származó tapasztalatok és az azokhoz tartozó viselkedési minták veszélyeztetik a jelent; krónikus szorongásos állapot, amelynek irreális eredetével tisztában vagyunk, de a számunkra átláthatatlan szimbolikus összetevők miatt nem tudjuk irányítani..."

Itt felsorolja a különböző fóbiákat és rövid magyarázattal számol be róluk.Az enyém egy állati fóbia, minden állat különböző szimbólumot hordoz magában."... a pókban saját póklelkünket (alattomos csapdák állítása, a nyílt harc elkerülése, mások erejének kiszívása)..."

Nos először is a körülmények amikor "kialakulhatott":

-Édesanyám elmondása szerint amikor kicsi voltam - ez 5 éves korom előtt történt -, lent voltunk az akkor még hozzánk tartozó telkünkön. Keresztanyámmal és a lányával tartózkodtam amikor megijedtek egy póktól és sikoltozásba kezdtek, én meg velük együtt sikítottam. Azóta gyötör ez a fóbia.

De lássuk mi történt azóta:

A telek már nem tartozik a közvetlen családomhoz, ugyanis édesanyám féltestvére (keresztanyám) elorrozta tőlünk. Édesanyám szüleinek örökségének nagy részéből ki lettünk játszva a féltestvérének és családjának köszönhetően.
-> kicsi "kamupók", amióta az eszét tudja, anyukája a rendre, a becsületességre nevelte. Szorgalmas - de legalábbis látszatra, minta diák volt, a tanárok elvárásainak megfelelően viselkedett... - szavahihető, illemtudó, "koravén" kisgyermek volt, akiről senki nem feltételezte, hogy "rosszat" cselekedne és ő maga sem feltételezte magáról, hogy a "sötét" utat járja. Szót fogadott mind az iskolában, mind otthon. Az emberek által "tisztességes útnak" titulált viselkedés és magatartás formát követte. Előző bejegyzésemben már említettem erről pár sort, hogy lovagi erkölcsi normákat követtem. Ezért nem kommunikáltam, csak ha fontosnak tartottam, nem beszéltem ki másokat a háta mögött, keveset panaszkodtam (az már inkább pubertás kor után jelentkezett :D), sokat tűrtem. Így növesztettem "pajzsot" magamnak az intuitív felemre, ezért is tudtam a tanárok "kedvence" (de legalábbis jó véleménnyel voltak rólam) lenni, mert védekezésből megerősítettem a bal felemet és bár az érzelmeimet zártam el a külvilág elől azért a megérzéseim működtek, csak ritkán használtam őket, mert nem hittem bennük, nagyon is racionalistává és materialistává váltam akkoriban, mert nagyon is lenyűgöztek az akkor tanultak. Persze a családi élet sem alakult valami fényesen otthon, tehát volt még egy ok a bezárkózásra, de a fóbia leginkább "keresztanyám" cselvetéseire vezethető vissza (legalábbis szerintem - "tudjátok, a gyerek kicsi, még semmit nem ért az egészből" - állítják a felnőttek) és még rátettem egy lapáttal a "minta" viselkedésemmel.

Feldolgozásra azt írja: "... megtalálni és elfogadni a tudattalanul bennünk rejlő félelmetest és borzongatót..."
Feloldás: "megbarátkozni ezzel a lélekrésszel és az ide kötődő energiát más területek számára felszabadítani"

Már több, mint 2 évvel ezelőtt jelentkezett egyfajta belső viszketés a hátamon. Pont akkor, amikor lent voltunk abban a bizonyos telki nyaralóban, ami törvényesen már nem tartozik hozzánk, pont akkor amikor tusolni készültem és felfedeztem egy pókot aki éppen úgy döntött, hogy velem együtt készül tusolni...
Véletlenek bizony nincsenek. Ugyanis a viszketésre ami a hátam közepén bukkan elő a bal oldalamon, nem csak akkor amikor pókot látok, hanem egészen más élethelyzetekben is azt írta a könyvecske, hogy kihívások várnak ránk és kihívások elé kell állítanunk magunkat. A vicces benne, hogy az ember megérzi, hogy mi a teendője és tudattalanul/tudatosan nekilát leküzdeni őket. Mielőtt még a könyvhöz hozzájutottam volna, elkezdtem több figyelmet fordítani magamra, érzéseimre, viselkedésemre. Bár van még mit fejtegetnem magamon és elfojtásaimat szabadjára engednem. Szóval már elkezdtem barátkozni jó pár gondolattal, érzéssel, mielőtt még választ kaptam volna nyavalyáimra. A tudás ott van mindannyiunkban, csak hallgatnunk kell megérzéseinkre és nem a "külvilág" teremtette illúziókra (mint például trendek ész nélküli és esze-veszett majmolása), magunkra aggathatjuk a világot, de mégsem azok vagyunk akit látunk, hanem azok akiket nem látunk. Egy Életmód magazintól és a lefizetett szereplőitől, akik állítják a tutit még nem leszek egészséges és boldog, mert a boldogság nem kívülről érkezik befelé, hanem belülről kifelé. Egy terapeuta, aki maga is elfojtásokkal és betegségekkel küszködik sem tud meggyógyítani, mivel még önmagát sem ismeri (főleg akkor, ha a tudományok által szponzorált "drogokkal" próbál "meggyógyítani").

Legyetek "jók" és figyeljetek magatokra, mert önmagatok, a környezetetek és annak változását is visszatükrözi egyben.

Darkness: Felhívás

Üdvözletem!

Már elég régen nem írtam már semmit. Ennek sajnos megvan az oka. Káinnal szerettem volna megbeszélni a dolgot, de mivel én elég ritkán vagyok msn közelben mostanság, ezért így írnám le: nemrégiben kiderült, hogy van egy kis gond a májammal (Gilbert szindróma-asszem így kell leírni). Éppen ezért az elkövetkező 2-3 hétben nem leszek gép közelben és nem tudok posztolni.

A betegség lényege annyi, hogy ezentúl vigyáznom kell az alkohollal, ami végül is nem olyan nagy gáz, mert sosem voltam nagy alkoholista. 2-3 sörrel én elvoltam. Régebben azért volt egy két olyan este, hogy kiskanállal kellett összekaparni a földről de na... Kellett az olyan is.:D

Viszont semmiféle képen nem szeretném elhagyni a Mortem szerkesztő csapatát. Olyan sok dolgot tanultam és tudtam meg magamról, a minket körülvevő világról, hogy egyszerűen nincs szívem itt hagyni. Lassan 1 éve vagyok tagja a Mortem szerkesztő csapatának és még sokáig szeretnék is az lenni. Csak most erre a kis szünetre szükségem van. Orvoshoz járkálás mindenféle vizsgálatra miegymás... Oh yeeee...

De amint visszatértem, ott folytatom ahol abbahagytam. Van jó pár poszt elmentve a gépemen és van jópár ötletem is. Szeretném folytatni a nácizmusról szóló sorozatot is valamint visszahozni a sorozatgyilkosokat is.

Terv az van bőven!:D

"kamupók": Első meditációs élménye(i)m

Ismét egy újabb felfedezés magammal kapcsolatosan. Próbát teszek nektek egy szemléltetéssel, hogy igenis segített nekem a meditáció önmagam megismerésében. De először is kitérnék nektek azt illetően, hogy a fizikai világ a szellemi sík egy megtestesülése. Saját mozdulataink, gesztusaink egyszóval mindenféle megnyilvánulásunk önmagunkról, lelki állapotunkról vagy gondolatainkról árulkodik. Szimbólumok. A fizikai világ az én meglátásomban egy szimbólum rendszerré válik szépen lassan.

Itt egy példa:

-Ha valakinek hátunkat fordítva beszélünk abban a személyben megbízunk. A hátunk egy olyan részünk amit kevésbé tudunk védeni közvetlenül, nem látunk rá, karunkkal nem teljesen tudjuk védeni. Tehát könnyebben célba vehető. Az illető személyről nem feltételezzük, hogy hátba támadna bennünket, ezért a bizalmunkat élvezi.

-Akivel beszélgetéskor szembe fordulunk arra odafigyelünk. Két okból vagy mert érdekel vagy, mert nem bízunk benne és rajta akarjuk tartani a szemünket, hogy "lássuk" mit csinál, hogyan reagál, stb. Szerintem még a szemben állás szimbólumát is kifejezi, akivel szemben helyezkedünk el beszélgetés közben.

-Az emberek egymás mellett is képesek beszélgetni, ezzel fejezve ki állás pontjukat, miszerint egy oldalon állnak.

-A templomi esküvőkkor a férfi a bal, a nő a férfi jobbján helyezkedik el. Szép gesztus az egyháztól, hogy legalább ennyit meghagyott a szimbólumból, de a magyarázat rá kevés. Egyik magyarázat rá, hogy a férfi a bal oldalán hordta a kardját és a védelmet szolgálta. Persze ez blödség. A valódi magyarázat rá annyi - persze spirituális -, hogy az emberek bal fele a női energiát, nőiséget testesíti meg, a jobb oldal a férfi energiát, férfiasságot. Nos egyfajta gesztusnak képzeljük el a másik ember felé, hogy a férfi a nőben a nőiségét "tiszteli", a nő a férfiben a "férfiasságot". A két ellentétes oldalukat adják a másiknak. Így válnak eggyé...Még persze mást is jelentenek az oldalaink de most ennyit bevezetésnek elégnek tartok. A következő felfedezésem is ez utóbbival kapcsolatos lesz.

Amikor most legutóbb leültem meditálni a fellépő egyensúly zavaromon kezdtem merengeni és végül a válasz is megszületett. Eddig minden meditációmnál fellépett egyfajta rázkódás, egyensúlyzavar, a bal felemet mindig nehezebbnek éreztem, zsibbadt, nem volt képes légzésnél egy ütemben mozogni a jobb oldalammal, a bal karomra leginkább jellemzőbb ez a leírás. Olyan érzéketlennek, ridegnek tűnt/tűnik. Nehezen mozgott/mozog, nem olyan könnyed, mint a jobb karom. A fejem mindig balra akar fordulni, de egyben fölfelé is. Leginkább az arcomat vonzza valami, hogy figyeljek balra. A fejem viszont fölfelé indul el és így jobb csuklana. Végre éreztem is, hogy miért is van ez a helyzet. Egyfajta "erő" húzza a bal felsőtestemet bal oldali irányba, így a fejem jobbra csuklik és a testem jobbra görnyed. Azt hiszem írtam már elégszer és panaszkodtam is már róla, hogy a bal felem kezd "tönkremenni" leginkább és megmagyarázhatatlan fájdalom járkál a bal mellkasomban. Arról viszont még nem nagyon emlékeztem meg, hogy vonzódásom a lovagi eszmékhez mennyire valós (legalábbis volt).

Azt is írtam már, hogy beburkolóztam na de mibe. A bal kezem azért reagál kevésbé, nehezebb stb., mert egy pajzsot húztam fel a bal oldalamra. A hölgy akinek a tanfolyamán részt veszek már említette, hogy erősen elzárkóztam. Már értem mire is gondolt pontosan, de saját magamnak kellett ezt megtapasztalnom/rájönnöm. A bal felünk egyben az érzelmeink, megérzéseink oldala is egyben. Erre az oldalra egy pajzsot emeltem amit fedezékként használtam, hárításra és fent akadt rajta minden akár jó akár rossz lett volna számomra, nem éreztem semmit, csupán a külső burkon jelentkező, dühöt és félelmet. A "külvilág" nem hatolt el hozzám, csupán annak halovány visszhangjai ami a pajzsomon "csattant", így nem is voltam képes valójában megismerni, befogadni, "tanulmányozni", elsajátítani a jelentését, nyelvezetét. Ennek okára még nem jöttem rá, de talán már nem is annyira fontos. Viszont ott van még a másik felem. Egy jó lovag hárít és támad is... igen ám, de az én esetemben a riposzt kimaradt.

Ez már kicsivel összetettebb. Ugyanis a lovag erkölcsök szerint él, nem hiába a gondolkodás, a mentális energiák helye a jobb felünk (de persze a bal agy felünk) és a férfias oldalunk is. Eddig életemet végig kísérte egyfajta ember típus, aki mindig támadott és mindig próbára tett. Persze sértegetett, de leginkább személyeskedéssel. Az "erkölcsöm", a mentális felem erre nem tudott mit reagálni, nem érezte elég érettnek ahhoz, hogy válaszoljon a kihívásra ezért inkább hagyta. Mivel a pajzzsal sokat hárítottam, de nem támadtam vissza ennek következtében a jobb felem, a férfias oldalam csökevényesedni kezdett, mivel nem használtam, a sors pedig keményebb ellenfelek elé állított, erre én nem harccal, hanem egyre erősebb védelemmel, azaz pajzzsal válaszoltam és mára már odáig jutottam, hogy egyre nehezebbé vált. Nehezemre esik már tartani és kezdek bele roppanni a felhalmozott védelembe. Szóval ideje letennem a pajzsot, mivel nem hoz valódi védelmet, sokszor támadtak hátba, mert szemtől-szembe nem mentek semmire ellenem és komolyabb reakciót nem tudtak kiváltani belőlem, legfeljebb szellemi fölényeskedést amivel ők nem tudtak mit kezdeni.

Ha mindez nem lett volna elég végre éreztem is magamban ezt az energiafolyamot amit a bal felem irányába vetítek az érzelmek helyéről. Tehát összefoglalva részemről annyi a teendőm (remélem), hogy felveszem a kesztyűt és magam alá gyűröm először személyeskedéssel, majd szellemi fölényemmel az élet által elém vetett "bábot" és remélhetőleg megszabadulok ettől a tehertől amit magammal cipelek már egy ideje [elég nehéz már ez a pajzs, szóval igazán nagyot fog szólni, ha betalál :D], no meg kicsit palléroznom kell a férfias, mentális részemet is, tehát ideje megmutatnom, hogy ki is vagyok valójában és nem érdemes velem sem packázni, mert megtudom védeni magamat.

Tehát lassan de biztosan beérik a gyümölcse a tanultaknak...

Ködhajós: Versek a sötét ködből

Újra hajóra száll a köd, bolyong borzong megfagy leül majd újraszáll... Gomolyog a csendben, a 2011 es forradalmi ürességben, az emberek gondolatait egyre jobban átszövő sötétben...

Alkonyodik

Szép ez a naplemente,
De szép volt a reggel,
S szép volt ám a délidő is,
Láttam én sok jót, kellemest,
Éltem fényben, ragyogásban,
Gyerek voltam.

Ám szép ez az alkony is,
Naplemente, szürkület,

Itt az éji köd is,
Elrejt, menekít engemet,
Jön a sötétség, a fekete,
De most már fenevad leszek,
Itt az ideje.

Hizlalom a bárányaim

Hizlalom a bárányaim,
Jó legelőn tartom őket,
Fűtött akolban friss szénával,
Védem őket medvétől,
Rókától, lelki terrortól.

Hizlalom a bárányaim,
Felszenteltetem, megáldatom,
Jó papokkal, hazugokkal,
Vigyáztatom a nyájat,
Juhász rangú bárányommal.

Hizlalom a bárányaim,
Időnként nyíratom őket,
Ők a múltam s jövőm,
De most már búcsúzom,
Jó éjszakát bárányom…

Káin: Könyvajánló

Sziasztok!

Nos mivel találtam egy könyvet amire rettenetesen ráálltam (pedig évek óta nem megy az olvasás, kiábrándultam teljesen) meg kell osztanom veletek. Sok szerkesztő nem jelentkezett így nem tudom mi lesz velük. Én nem keresem őket, max írnak mailt hogy mit szeretnének. Leveszem az órarendet is, mert fölösleges hogy kint legyen, arra jutottam hogy ha van kedvem írok ha nincs akkor meg nem, mert témát erőltetni nem lehet (meg kiderült hogy a betegségem mellé még van egy betegség így nagyon fasza :Đ) .

Na de vissza térve. Nagyon sok olyan könyvet vettem ami próbálja Lovecraft Cthulhu mítoszát tovább vinni több kevesebb sikerrel. Nem jók, egyáltalán nem. Viszont most nagyon érdekes könyvre akadtam. Nem elég hogy képregény melléklet is van benne, de az egész olyan mintha Poe- és Lovecraft történetet olvasztottuk volna össze. Látszik, hogy aki írta a könyvet nagyon szerette a két írót, sőt a könyvben a főhős állandóan Poe köteteket olvas :D Bemutatom nektek

Le Renard-tól az Eleven Cthulhu-t

A könyv naplószerűen van megírva, egy kisfiú misztikus dolgok láncolatába keveredik majd szépen lassan felnő és egyre másra történnek meg a furcsábbnál furcsább események, amik hűek maradtak Lovecragft stílusához. Nem azt mondom, hogy az író százszázalékig úgy ír mint a metser, de sokkal hitelesebb mint a mostanában íródott könyvek zöme. Le Renard neve már feltűnt a régi Ars Magica novellás kötetekben, innen lehet sokaknak imserős.

A történet főhőse, Lord Foxgate, 1896-ban született, és már egészen kicsi korában kapcsolatba került okkult, megmagyarázhatatlan, természetfeletti történetekkel. Nyolc éves volt, mikor nagybátyja hazatért az Újvilágból, ahol iszonyú dolgok estek meg vele. A nagybácsi másnapra meghalt, csak egy levél maradt utána, melyet az ifjú Lord, szülei titkolózása ellenére megkaparintott, majd naplójába is bemásolta.

Ez volt a kezdet. A következő naplórészletet már tizennyolc évesen, a háború kitörése előtt jegyzi le Lord Foxgate, aki egy másik, anyai nagybácsival az oldalán hajózik Hong-Kong felé. Útjuk során találkoznak Winchester őrnaggyal, aki rövid amerikai tartózkodásuk során meghívja az ifjút, látogassák meg nagynénjét, a híres és megboldogult feltaláló és fegyverműves, Mr. Winchester özvegyét. A páros néhány éjszakát tölt csupán a hóbortos, különc asszony palotájában, ám ezek az éjszakák örök emlékként élnek tovább rémálmaikban.

Tovább olvasva Lord Foxgate naplóját, egymást követik a borzongató események, élménybeszámolók, melyek hol az íróval, hol ismerőseivel estek meg. A romantikus, kocsmázós-kurvázós párizsi időszak Salvador Dalival és különc művésztársaival éppúgy tragédiába torkoll, mint a rövid de velős ismeretség Giovanni Caprona-val és „összetartó” olasz-amerikai rokonaival a szesztilalom idején. Folytathatnánk a felsorolást a Jamaica melletti tengeren történt „szerencsétlenséggel”, egy bizonyos hong-kongi prostituált szörnyű végzetével, avagy a valaha békés belgiumi kisváros, Per-Am-See történetével, ahol a munkások balvégzetükre új raktár alapjait rakták le valahol, ahol pedig nem lett volna szabad ásniuk.

A borzalmak, a megmagyarázhatatlan események során Lord Foxgate-ben, ki időközben felvette a Le Renard (A róka) nevet megérlelődik a gondolat, hogy az ember talán nem is a teremtés csúcsán helyezkedik el, s hogy Isten nem biztos, hogy mindenható, hanem csak egy parány a sok hatalmasság között.

"Amit a Kedves Olvasó a kezében tart, nem egyéb, mint régi naplóim legérdekfeszítőbb részeinek szerkesztett szövege. Ezek a történetek - amelyeket egyébiránt Mr. Lovecraft bizonyos írásaihoz szoktak hasonlítani - valóban megestek, s főszereplőjük valóban én voltam. Ha valaki mégis lehetetlennek tart majd néhány részletet, lelke rajta. Én csupán krónikása, nem kiagyalója vagyok az eseményeknek. Ezen állítást bizonyítja az is, hogy "szereplőim" nem kitalált alakok, hanem hús-vér emberek: Mr. Dalí, Mr. Cayce, Mr. Gurdijeff, Mr. Winchester özvegye és a többiek. Biztosra veszem, hogy az olvasók között is sokan vannak, akik életük során találkoztak már megmagyarázhatatlan jelenségekkel.,,

Remélem felkeltette az érdeklődéseteket, szerintem kár kihagyni a könyvet! :)

"kamupók": EGO II.

Folytassuk ott ahol abba hagytuk...

Az emberi ego leginkább akkor érzi jól magát ha minden tökéletes körülötte. Ennek érdekében végzi "munkáját". Tehát cselekedeteink, beszédünk és egész lénye saját kényelmét és céljait szolgálja. Bár a világ amiben létezünk magában hordozza a tökéletességre való törekvést az egonk megnyilvánulásai a maga módján tökéletlenek, mivel a tökéletesség a harmóniának is teret enged, magában foglalja. Ezzel szemben az egónk magának követeli a rivalda fényt, hogy minél jobban "hízhasson" ügyet sem vetve a többiekre, akik szintén léteznek. Nos az ilyen megnyilvánulásoknak köszönhetően robbannak ki konfliktusok, amikor az egyik "sértett" fél a másikra "támad". Többek között az egónak köszönhetjük azt is, hogy míg legbelül vágyunk az egyenlőségre, addig a fizikai világban mégsem vagyunk képesek megvalósítani, egyrészt, mert a fizikai világ tökéletlen, mivel korlátolt és egy magasabb síkról érkező "eszmét" olyan korlátok között óhajtjuk megvalósítani ami jelenleg alkalmatlan rá. Másfelől a szellemi lényünk, annak is a legtisztább Isteni része az ami táplálja bennünk ezt az érzetet, csak éppen az át konvertálásnál egy kis baki lép fel, amikor az egónk szűrőberendezésébe kerül, ahol előítéleteinket, világképünket. Egyszóval a "világról" alkotott képünket tároljuk és ott egyes részei nem mennek át a szűk rostán, ezért csupán részben vagyunk képesek elfogadni.

Ha mindez nem volna elég. Az egóról tudni kéne még valamit. Anno írtam egyik szombaton a Világegyetem keletkezéséről egy bejegyzést, talán még novemberben. Nos ott is megemlítettem már az EGÓt. De ezúttal feltárok egy újabb fontos részletet a kirakóshoz. Ugyanis az egónk egy összetett játékdarab. Van egy úgynevezett belső egónk és az emberi egón(i)nk. Ezek adják az egész EGÓt. Amelyikkel nap, mint nap találkozunk azaz emberi egónk, de annak is csupán egyetlen töredéke, mivel ezen kívül létezik számos másik emberi egónk is. Ezek különböző korokban élő és párhuzamos síkokon tevékenykedő önmagunk részei. Tehát amikor kijelentette az egónk, hogy ő különálló tudat az Isteni energiától, akkor megteremtette saját maga számára az aprócska kis önképeit is egyben, akik mi vagyunk. Az emberi tudat annyira korlátolt, hogy egyszerre egy énképet képes befogadni, de ha már képessé váltunk arra, hogy tudatunkat magasabb szintre emeljük, akkor bepillantást is nyerhetünk további önvalóink életeibe.

Tehát valójában egy szellemi tudatban létező emberi egók vagyunk ami akkor keletkezett amikor materializálódtunk és miután a fizikai síkot hátrahagyjuk akkor levedli őt valódi önmagunk. Miután letelt a számunkra kiszabott "idő" és hátrahagytuk, mint egy alkotást vagy filmet a szellemi tudatunk képes lesz visszanézni, de nem csak ezt az életünket, hanem a többit is, azokat is amiket "már" leéltük, de betekintést nyerhet azokba is amik a fizikai síkon az előző "filmből" távozva még csak jövőképnek számít. Megfogalmazni sem tudom igazán hogyan lehet "elképzelni" ezt a "jövőbe tekintést" mivel fogalmi zavarba kerülök vele. Egyszer azzal, hogy a szellemi síkon csupán a MOST létezik és az idő, mint fogalom nem egészen értelmezhető emberi gondolkodással, mivel mi időrendi sorrendbe helyezzük a dolgokat, de ott egyszerre van jelen a múlt, jelen és jövő is, amit felfogni nem igazán vagyunk képesek. Másrészt a síkok egymásban helyezkednek el. Miután itt hagytad a tested a fizikai világot fogod látni, de fizikai test nélkül nem tudsz rá közvetlenül hatni.

Visszatérve az emberi ego problematikájához. Az emberi ego nem vagy csupán nehézségek árán engedi kiteljesedni a belső egóhoz való hozzáférést, mivel félti a létét. Egyszerűen amit nem ért azt elutasítja magától saját védelme érdekében. Viszont meglepő módon könnyen alkalmazkodik a helyzetekhez, ha már engedett a csábításnak a tudás vágy iránt. Már volt szó egy korábbi írásban róla, hogy simán be tudja etetni a tudatot, hogy már túllépett az ego korlátain, holott csak alkalmazkodott a helyzethez és még mindig csak a hatalmi drámákat folytatja észrevétlenül és még mindig 'ő' irányít. Valami úton, módon érdemes megértetni az emberi egóval, hogy nem vész el csupán átalakul, több lesz. A haláltól való félelmünk is ebben gyökerezhet, hogy nem látjuk a folyamatot tovább, bár ha a harmadik szemünk "nyitva" maradt volna, talán az emberi egót is könnyebben rá lehetne bírni a fejlődésre. Párkapcsolataink is gyakran hatalmi harcokká fajulnak el, amit észre sem veszünk, hanem azt hisszük, hogy minden rendben van úgy ahogy van, közben vagy elnyomók vagy elnyomottak vagyunk bennük, holott úgy látjuk, hogy egy harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolat amiben "MI" boldogok vagyunk. De a másikkal mi is a helyzet? Képesek vagyunk valójában szeretni a másikat, úgy ahogy az neki jó? Egyáltalán magunkat szeretjük? Vagy szimplán a felszínesség csapdájába esünk. Amíg magunkat nem vagyunk képesek szeretni, addig elfogadni sem vagyunk képesek magunkat és így igazából másokat sem tudunk igazán szeretni, mert mindig találni fogunk valami picike zavaró dolgot a másikban. Ha pedig valakit igazán szeretünk a hibáival együtt szeretjük (sablonos, de kíváncsi vagyok melyikőtök képes valóban úgy szeretni és elfogadni, ahogyan lehetőségünk lenne rá). Amíg nem így van, addig az emberi ego irányítása alatt vagyunk mindannyian és vakon botorkálunk és bukdácsolunk, mint valami év ismétlő iskolás...

"kamupók": EGO

Nos, mivel már sokszor hoztam fel ezt a szót, de még egyszer sem próbáltam megmagyarázni, hogy mi is ez a "dolog" talán itt az ideje, hogy valamivel közelebb kerüljön mindenki egy kicsit önmagához, azáltal, hogy megismeri és részben elfogadja egyik mozgató rugóját... az egoját.

Sokan sokféleképpen magyarázták, hogy mi is ez a jelenség és sokan összetévesztik ezt a dolgot valódi önmagukkal, lévén ez a dolog "tapinthatóbb" és könnyebben "érzékelhetőbb", mint valódi önmagunk. De lássuk kicsoda is ez a fura figura akit önmagunknak gondolunk, saját személyiségünknek vagy egyéniségünknek, ahogy szokták helytelenül állítani magukról azok akik egyedinek gondolják magukat. Részben igazuk is van, hogy egyediek, de nem egyéniségek csupán személyiségek. Az egyéniség... egy kicsit más, erre is kitérünk még ebben a bejegyzésben.

(ontológia)

A leszületésünkkel kezdődik a dolog. Körülbelül a hetedik hónap környékén járó szellemi lény beleköltözik a fizikai testébe (helyesbítek, nem beleköltözik, hanem elfoglalja, végig ott lesz körülötte, nem pedig "benne", de még a körülötte szó sem eléggé megfelelő) és elkezdi bezárni a tudatát, hogy megfeleljen a kívánalmaknak, miszerint az ember egyedülálló, egyedi lény és a társai tőle kívül állóak, függetlenek tőle. Ez az ego születésének egyik fő jellemzője. Miután megszületünk a környezetünknek hála (nem kell hibáztatnunk érte őket, velük is így történ és ez már sok-sok generációk óta így történik) lassacskán "bezárják" a harmadik szemünket és telepatikus képességeinket (tisztelet a kivételnek, sőt mostanság azt vettem észre nem csak magamon, hanem a környezetemen is, hogy egyre inkább elkezdett "megnyílni" mindenkiben a telepatikus képesség, vagyis a kollektív tudathoz való hozzáférés).

Ezek után a környezethez hozzáazonosulva vagyis alkalmazkodva elsajátítjuk a beszéd képességét ami szintén a többi embertől való különválásban "segít" (tudjátok, "én mondtam", "ő szólt", stb.). Nos ilyenkor fog létrejönni az ego. Az ego-t én egy buroknak képzelem el, amire rárakódik mindaz amit tapasztalunk, amit ránk mondanak, tehát a külső hatások amiket magához vonzz és abból építgeti önmagát. A verseny szellem, a többiekhez való méricskélés mind az ego műve, mivel mindig kell neki egy viszonyítási alap amihez igazodhat és elhelyezheti magát a "rendszerben".

Nos amikor magunkat egyéniségnek gondoljuk valójában csupán személyiségek vagyunk, mivel a környezetből leszűrt információkat feldolgoztuk és magunkra aggattuk, felépítve ezzel önmagunk számára a korlátainkat. Természetesen nem valódi önmagunk korlátait építettük fel, csupán egonk hitrendszerének korlátait. Ugyanis mindenki hisz magáról valamit, leginkább azt, amit a környezete sulykolt bele, vagy amit a világból tanult, sajátított el valami úton-módon (gondolok itt szokásokra, beszéd stílusra, egyszerűen bármi amit másoktól lestetek el és felvettétek akarva-akaratlanul, mert tetszett vagy rá voltatok kényszerülve, más egyéb okok miatt, stb.)

Az egyéniség jelentése annyit jelent, hogy az embereknek általában véve egyszerre, egyetlen személyiség van jelen. Mit is jelent ez? Előfordult már veletek, hogy valaki a környezetetekből hirtelen 180 fokos fordulatot vett és egyik pillanatról a másikra megváltozott? Esetleg ti is tapasztaltátok magatokon? Nos, ez lehet ennek is a magyarázata, ugyanis a szellemi síkon minden a MOST-ban játszódik le és előfordulhatnak olyan átcsúszások is, hogy egy másik életben élt személyiséged kerül a jelenlegi életedbe, majd hirtelen visszatér oda ahonnan jött te pedig annyit észlelsz az egészből, hogy ez nem 'én' vagyok. Persze ez csupán az egyik magyarázata furcsa viselkedés mintáinknak. A másik a klasszikus skizofréniánál fellépő eset amikor a tudati szint megemelkedik és a tapasztalási szint/küszöb ott ragad és nem képes visszatérni a fizikai síkba, ilyenkor az ember, mivel korlátait átlépte nem érti mi történik körülötte és simán becsavarodhat a tapasztaltaktól. Ebben az állapotban könnyen kiszolgáltatottá válik a különböző ártó szándékú entitásoknak (no meg enélkül is).

Kanyarodjunk vissza az egohoz. Tehát amit teszel vagy mondasz nem biztos, hogy te vagy az, az esetek többségében egyáltalán nem. Hanem a ránk aggatott elvárások, a számunkra szimpatikusnak talált elvek követése (az analógia elve alapján - hasonló a hasonlóval) az ami arra sarkall, hogy azt tegyük és mondjuk amit tőlünk a környezet elvár és megszokott. De ott motoszkál bennünk valami, hogy nem stimmel valami az egésszel. A ki nem mondott szavak, elfojtások, érzések mellőzése/letagadása mind valódi önmagunktól származnak, de mivel a környezet amiben mindannyian nevelkedünk elveti a belső hangunk meghallását, mivel nem hajlandó észre venni ezért tőlünk is elvárja ugyan ezt a hozzáállást és mivel nem szeretnénk kilógni a sorból ezért mi is érzéketlenné válunk ezekre a belső dolgokra és a környezetünkre próbálunk meg oda figyelni, ahogy nekünk tanítják. Végül is a belsőnkre hagyatkozva döntünk úgy, hogy valahova szeretnénk tartozni, de közben nem ismerjük el a létezését, ami súg nekünk. Ami rá akar vezetni bennünket arra, hogy mi egy közösséghez tartozunk, de persze üröm az örömben az ego ilyenkor érzi leginkább elemében magát kel életre leginkább, a többi ember által, akik életet adnak neki. Nem hiába két pólusú a fizikai világ. Egyik a másik nélkül nem létezhet. Egyfelől ott van a belső világunk ami mutatja, hogy egyek vagyunk és a vele szembe helyezkedő ego, aki külön áll a többi egyedtől. De mivel a többi egyed nélkül nem képes létezni az ego, ezért kompromisszumként elvegyül a többiekkel és a véleményezésük alapján ítéli meg saját magát (és nem minket a valódi szellemi lényt, aki lehetőséget adott a létezésére). Tehát ezért nem kell komolyan venni mások véleményét, mert azzal saját egonkat tüzeljük, hizlaljuk vagy csüggesztjük.

Hogyan is működik az ego életben tartása. Energia vámpírkodással. "A Mennyei Prófécia" című könyvben leírják, hogy az egyik a másik ember felé fordított figyelmével energiát ad és kap, normális esetben, ekkor vagyunk képesek kiteljesedni igazán és emelni magunkat tudattalanul magasabb rezgés szintre (tehát valódi önmagunkkal lépünk kapcsolatba mások által és a másik szintén "több" lesz általunk, tehát hozzá járulunk egymás "emelkedéséhez"). DE.

Gyermek korban legtöbbször nem ezt tapasztaljuk. Az energiát egymástól "raboljuk" el, leginkább egonk életben tartására (véleményem szerint). Az ego életerejét a figyelem határozza meg ami rá irányul. Az energia rablást többféle módszerrel tudja végre hajtani. Több könyv is taglalja őket más-más elnevezések alapján. Ezek a technikák a következők. (a legutóbb olvasott könyv alapján nevezem meg őket, de a többi könyvben ha más az elnevezés az azonos vonásokból könnyedén kikövetkeztethetőek)

1. az első energiarabló embertípus a Mártír. Ők azok, akik önmaguk szenvedéseit a világba vetítve, a többiek sajnálkozásából merítenek energiát. Ha nem sajnáljátok őket elég látványosan - azaz nem adtok elegendő energiát - érzéketlen tahónak titulálnak benneteket és más "barátokat", más áldozatot keresnek. Ebbe a kategóriába sorolhatók mindazok, akik az önsajnálat, hisztéria és az efféle érzelmi kitörésekkel keltik fel önmaguk iránt a figyelmet.A Mártír energiaszívása általában akkor alakul ki, ha valakit erősebb, például Despota típusok vesznek körbe. Természetesen a Mártír akkor is kialakulhat, ha egy gyermek Mártír típusú családban nő fel és akarva-akaratlanul elsajátítja a viselkedés mintát.

2. a Despota típus. Ezek az emberek általában a terrorizálással, elnyomással nyernek energiát. A Despota nem mindig nyilvánul meg a fizikai világban agresszorként, gyakran előfordul, hogy a légynek sem ártó, a ma született bárány pillantásával érzelmi-gondolati szinten gyűri maga alá áldozatát.

Kialakulása általában a gyermekkorig vezethető vissza: ha a gyermeket olyan szülők vették körbe, akik maguk is Despoták voltak, akkor a kicsi önvédelemből azonosul velük, hogy a tőle elorozott energiát másoktól szerezze vissza. Ám mindez akkor is kialakulhat, ha a gyermek környezete az előbb emlegetett Mártírokból áll. Ilyenkor az ifjú azért válik elnyomóvá, mert más módon nem képes a környezete figyelmét - s ezáltal az energiáit - magára vonni. Tanítók, papok, vezető beosztású, illetve kis növésű, gátlásos emberek gyakori módszere ez.

3. a Központ típus. Ezek az emberek az összes lehetséges módszert megragadják, hogy egy társaság figyelmének a központjába kerüljenek. Ők azok, akik megpróbálják a lehető legszélsőségesebb egyéniséget létrehozni és azt a lehető legharsányabban, legfeltűnőbben előadni. A legkirívóbb öltözködés, a legextrémebb hajviselet, a legdrágább ékszerek és a legnagyobb botrányt kavaró viselkedés jellemzi ezt a típust. Természetesen ide tartoznak a lehető legszerényebb, legszegényebb, legönmegtartóztatóbb életet hirdető emberek is.

A Központ típusok gyakran lesznek színészek, vallási vezetők, ünnepelt hősök, politikusok vagy sztárok. Nekik nagyon szükségük van erre az energiára, mert ez hozza ki belőlük a legtöbbet, így tudják kamatoztatni leginkább képességeiket, így lehetnek leginkább önmaguk. Nem véletlen, hogy amikor egy hírességnek valamiért lehanyatlik a csillaga, gyakran értéktelen senkinek tartja magát és üresnek, értelmetlennek érzi az életét.

A Központ kialakulását nem könnyű meghatározni. Alapvetően mindenkiben benne van - végül is ez az ego alapja - és egy bizonyos mértékig mindenki szereti alkalmazni. A Központ típus általában azért specializálódik erre a módszerre, mert az egója túlzottan eluralkodott rajta és mindenképpen ki akarja emelni a tömegből. Eddig a pontig mindenkit más hatások vezetnek e: egyesekbe belenevelték, hogy csak a sikerrel, a csillogással válhatnak valakivé, másokkal egy ilyen környezet látványa hitetheti el, hogy csak a hírnév fényében érdemes élni. Itt a lehetőségek maximálisan egyén függőek.

4. a Titokzatos típus. Ezek az emberek a Központ típus ellentétének látszanak, ám valójában ők is a lehető legnagyobb elismerésre vágynak. Csak míg a Központ típusúak a természetüknek vagy a neveltetésüknek köszönhetően szívesen szerepelnek, a Titokzatos a különféle gátlások és negatív tapasztalatok miatt képtelen a magamutogatásra. Titokzatosak azok, akik egy társaságban látványosan elkülönülnek, vagy ha elvegyülnek is, apróbb jelekkel éreztetik, hogy ők sokkal többek annál, mint ami most látszik belőlük, csak mindenféle misztikus, még titokzatosabb okok miatt nem mutathatják meg igaz valójukat. Klasszikus módszereik a jelentőségteljes hallgatások, a megfelelő pillanatban elejtett félmondatok, a sokatmondó pillantások és a sok dicsőítésük olyan formán, hogy addig csűrik-csavarják egy beszélgetés mentét, amíg más valaki meséli el egy kalandos tettüket. S amikor mindenki elismerően, érdeklődve feléjük fordul, sokat sejtető zárkózottsággal vonulnak el - természetesen csak olyan távolságra, hogy akinek felkeltették az érdeklődését, utolérhesse őket.

A Titokzatos emberekben általában rengeteg az energia, csak képtelenek azt maguktól előhívni, ezért van szükségük az érdeklődő figyelemre. De mivel a korlátaik miatt nyilvánosan nem akarják, nem merik elfogadni senki segítségét sem, ezért ezzel a módszerrel használják fel a többieket.

Ez az energiagyűjtő módszer általában akkor alakul ki, ha valaki alapvetően Központ típus, de a különféle gátlásai, gyermekkori fájdalmai, megaláztatásai miatt bezáródott és elhitette magával, hogy a magamutogatók, az ismert emberek nem is tudnak igazán, mert az igazi tudás nem kérkedik, nem hivalkodik. S noha ez valahol igaz is, az egónak igenis szüksége van a páváskodásra. Ha ezt megtagadjátok tőle, akkor becsap titeket és a titokzatosság módszerével szerzi meg az elismerés energiáját.

5. típus a Kaméleon. Ez a módszer ritkán tölti ki maximálisan eg személyiség életét, mert a Kaméleon átéléséhez egy bizonyos fokig egótlannak kell lenni. Ugyanis a kaméleon egyénisége éppen az egyénietlenségében rejlik. A Kaméleonok mindig azonosulnak a környezetük elvárásaival. Megérzik, hogy a körülöttük lévő emberek milyen reakciót, milyen embertípust látnának a legszívesebben és a könnyedén felveszik az elvárt formát. A valódi érzéseiket, véleményüket szinte sosem mutatják vagy mondják ki, sőt az átváltozásuk egy szakaszában maguk sem tudnak róla, mert olyannyira azonosulnak magukkal sem tudnak róla, mert olyannyira azonosulnak az új figurával. Általában a szerepük felvételének az elején vagy a végén jutnak el odáig, hogy felvállalják önmagukat és egy esetleges robbanással felszínre hozzák a véleményüket, valódi érzéseiket, gondolataikat.

A Kaméleon abból az energiából él, amelyet azoktól kap, akiknek megtestesítette a tökéletes barátot, szeretőt, munkatársat, embert. A csodálat, elismerés, tisztelet, irigykedés és a szeretet energiái okoznak örömöt neki - a legtöbb Kaméleon arra törekszik, hogy őt mindenki szeresse.
A Kaméleon megszületéséhez a gátlások, a kellemetlen élmények és a stresszhelyzetek olyan ritka összhatására van szükség, amikor a gyermek zárkózottá válik ugyan, de megőrzi az intuíciós, beleérző képességét. Általában azokkal a túlérzékeny gyerekekből válik Kaméleon, akiket akaratlanul bántottak meg a környezetükben élők, de beléjük nevelték a jó modort, az etikus viselkedést. Ezáltal megtanulták, hogy akkor is jópofát vágjanak a bekövetkező eseményekhez, ha valójában unják, utálják a helyzetet. Ez a folyamat tovább erősödhet az iskolában: noha a Kaméleonok az intuíciós képességeik miatt általában értelmesek és jól tanulnak, ami nem érdekli őket, azzal nem foglalkoznak. Ha a gyerek nem szereti az iskolát, egyszerűen nem fog tanulni. Ez a követelmények növekedésével azt eredményezi, hogy a jegyei fokozatosan leromlanak. Hogy elkerülje a katasztrófát, elkezdi használni a képességeit és minden tanárnál olyan diák formáját veszi fel, amelyet a pedagógus kedvel. Nem kell elmesélnem, hogy egy osztályzatnál milyen sokat jelent a szimpátia... Ez a folyamat aztán a munkahelyen, a magánéletben is megjelenik, s mivel a Kaméleon egész élete folyamán elnyomja az érzéseit és a vágyait, néha elképesztő dühkitöréssel, érthetetlen makacssággal vagy értelmetlen önmarcangolással engedi ki a feszültséget.

És ha mindez nem volna elég az egotok rögtön elkezdett keresgélni és hasonlítgatni saját magát és persze vele együtt valódi önmagatok is elemzésbe kezdett. Amikor hasonlítasz, akkor az egótokkal figyeltek. Mára legyen ennyi elég. Lehet még lesz folytatása, de már így is hosszúra sikeredett.

Darkness: Cotard Szindróma

Más néven nihilistic delusionalis szindróma. Lényege a beteg az a téveszméje, hogy a körülötte lévő világ nem létezik. Leggyakoribb előfordulása, hogy a beteg valamelyik testrészét idegenként éli meg, tagadja, hogy az az ő testéhez tartozna vagy egyáltalán nem vesz tudomást róla. A testi állapot megváltozására vonatkozó téveszmék bizarr formát is ölthetnek. Például a belső szervek eltűnnek, képtelen emészteni, a test deformálódik stb.A betegek teljesen üresnek, halottnak érzik magukat, még a test bomló szagát is "érzik".

A szindróma előfordulhat skizofréniában és más pszichózisokban is. A tünet sokszor csak pár napig, esetleg pár hétig tart. Ha esetleg hosszabb ideig tart, akkor általában demencia (szellemi hanyatlás) részeként jelenik meg. Ennél a betegségnél öngyilkossági késztetések is előfordulhatnak. Antidepresszáns vagy Antipsychotikus kezelés hatásos lehet.

Tünetek

-Csökken az ítélőképesség,
-Feszültség érzése,
-Állandó aggódás,
-Sűrű hangulatváltozás,
-Az eddigi életmódját nem vagy nehezen tudja folytatni,
-Saját testét vagy valamelyik testrészét idegennek éli meg,
-Nyomottság,
-Szorongás,
-Rossz közérzet,
-Kerüli az embereket, a társaságot,
-Nem érdeklik a korábbi életére jellemző dolgok.

Érdekességek

A szindrómát először 1880-ban írta le Jules Cotard, francia pszichiáter, bár 1788-ból Charles Bonnet már lejegyezte a tüneteket. Cotard "délire de négation"-nak vagyis "nem létezés téveszméjének" nevezte el ezt a sajátos tünetegyüttest. Csak később, Cotard halála után nevezték el e szindrómát mai nevén. Cotard egyébként 49 évesen halt meg, miközben beteg fiát ápolta és ő maga is elkapta a diftériát (torokgyík).

"Úgy érzik hiányzik agyuk, gyomruk, szívük, testük vagy lelkük. El vannak átkozva, szerveik nem léteznek, testük nem más, mint egy gépezet. A téveszme magában foglalhat vallásos, metafizikai és absztrakt elképzeléseket az üldözöttségről is. A halhatatlanság téveszméje szintén nem ritka. A hallhatatlanság gondolatával együtt járhat az az érzés, hogy a test betölti a teret, a beteg méretei hihetetlenül nagyok, megérintheti a csillagokat, úgy érezheti hatalmas démonok felett rendelkezhetnek, fejük annyira kitágul, hogy betölti az egész templomot. A test elveszíti minden határát, a végtelenségig kiterjed és szétszóródik az Univerzumban."

(Cottard, 1880)

Charles Bonnet elhíresült esete egy idős hölgy volt, aki agyvérzést kapott, s mikor felépült betegségéből s újra beszélni kezdett, követelte, hogy öltöztessék halotti ruhába és helyezzék el egy ravatalon, mivel ő halott. Döbbent lánya és szolgái számos módon próbálták az amúgy teljesen eszénél levő hölgyet az ellenkezőjéről meggyőzni, aki felháborodottan vádolta meg őket azzal, hogy nem akarják neki megadni a végtisztességet. Végül környezete beadta a derekát, halotti ruhába öltöztették, elkészítették a ravatalt, aminek feldíszítésében maga a beteg is lelkesen segédkezett, majd szép csendben felfeküdt rá, mint egy "jól nevelt" halott. Ám amikor jött az este és a lefekvés ideje, felkelt ravataláról, hálóruhába öltözött és ágyba bújt. Másnap azonban, mint aki munkába megy, ismét felöltötte halotti ruháját,kicsinosította magát és visszafeküdt a ravatalra. Hitte, hogy halott, hónapok alatt halványult csak el, teret adva egy másik téveszmének: valójában azzal egy időben, hogy itt van, valójában egy másik országban él...

"kamupók": Aion

Új év. Új kezdet. Tiszta lap. De vajon létezik ilyen?

Egy társadalom, ami nem hisz semmiben. Legalábbis a nagyja része. Mióta a "Nagy felfedezések" kora megtörtént, főleg a technológia terén azóta a régi hiedelmekre, szokásokra is nagyítóval voltak képesek tüzetesebben vizsgálni. A társadalom "válaszokat" kapott a feltett kérdéseire, amire az egyházak, felekezetek vezetői, papjai nem voltak képesek, hiszen vagy a tanításokat és azok félreérthető, sokféleképpen magyarázható szövegeit mantrázták vagy egyáltalán nem tudnak semmi konkrétat mondani annál, hogy ők sem tudják. De hiszen ők voltak a "közvetítők", ezért csak kellett volna adniuk valami elfogadható magyarázatot például a villámlásra vagy akármi másra. De mivel az imák, fohászok és semmi egyéb nem működött, lévén a valódi igazságokat elzárták a nagy tömegek elől, ezért vezethető bárányok módjára tudták őket kezelni és engedelmességre szoktatni. Természetesen az igazság lángja sosem alszik el és hiába a próbálkozások a nép "sötétben" tartásáért, mindig akadtak kivételek akik tűzbe mentek a valódi igazságért. Rajtuk keresztül egy új irányban tört utat magának. Ők a hitüket, érzelmeiket egyfajta "új" tudással párosították. A kendőzött érzések, érzelmek helyett a mentálon keresztül próbáltak rábukkanni mindarra amit eltitkoltak előlük. Részben sikerrel jártak. Hiszen a cél az volt, hogy ezt az álságot megdöntsék egy másfajta hitrendszerrel, amit ma technológiának neveznek és a mentál síkról származik. Szembe helyezkedve az - asztrál síkról származó - érrésekkel ami nem csak táptalajra lelt az emberek világában is, de térhódításnak indult és nagyobb hatalomra tett szert, mint a vallás valaha is.

(értsd: manapság a technológiát természetesnek fogadjuk el, életünk része; a vallásnak is ez lett volna a szerepe, az ún. "természet fölöttit" a mindennapok valóságába átültetni kb. olyannyira, mintha felkapcsolod a kapcsolót természetesen elvárod, hogy világítson a lámpa; a folyamatok felismerése, elsajátítása, mindennapos használata, berögződése)

De mivel a fizikai világ elsődlegesen az érzésekről szól, ezért csupán az igazság kiderítésének egy eszköze kellett volna, hogy legyen. Ezzel szemben maga lett az elfogadott igazság ahelyett, hogy miután a papság és egyházak monopóliumát megdöntötték vele egy új vallás képében formálódott és éledt újjá az emberekben. Ez az új vallás átvette a régi, racionálisan magyarázható és elfogadható részeit és a többit amivel nem tudott mit kezdeni gyermek mesének nyilvánította vagy inkább figyelembe sem vette/veszi őket. Nagyjából ugyan olyan, mint a régi amit felváltott. Használja a büntetést és jutalmazást, mint eszközöket akárcsak a régi, csupán ennek vannak magyarázatai, ha nincs akkor kreál egyet. Viszont az egyik legszörnyűbb tévedése és hibája, hogy valójában nincs hite.

(értsd: amit nem képes megtapasztalni az számára nem létezik; tehát az egyik ilyen átvett tan a mennyország és pokol képének eltüntetése /így könnyebben rávehetők az emberek sok mindenre/; az emberek egyszer élnek, ezért ebbe az életedbe próbálj bele sűríteni mindent, felhőtlenül és gátlástalanul, mivel utána úgysem vár rád semmiféle büntetés vagy jutalom; a reinkarnációt a tudomány nem képes magyarázni / még /és még csak most tartanak ott, hogy igencsak bonyolult egyenleteket és képleteket használva próbálják leírni, a matematika nyelvezetével megfogalmazni azt, hogy a lélek létező dolog)

Amit nem tud "felboncolni", "darabokra szedni", "megmagyarázni" az számára kiesik a látóköréből. Nem hiszi el, hogy létezhet vagy egy egyszerű közhelyes szóval illeti ami szintén csökevényességét és korlátoltásgát fejezi ki: "véletlen". Tehát az emberek új hite és magyarázata a véletlen, ami szintén olyan kategóriába esik, mint az egykori vezető társadalmi és szakrális szerepeket betöltő papság semmilyen válasza volt. Majdhogynem ugyan oda jutott az emberiség, mint annak idején. Itt is léteznek a titkok, a megmagyarázhatatlan dolgok, de nincsenek mélységei ennek a vallásnak. Csupán az átvett "tanokból" építkeztek és a felszínből, amit képesek voltak meglátni, hallani, szagolni, ízlelni, tapintani, azaz 5 érzékszervükkel képesek voltak észlelni. Számukra az érzés, érzékelés ezekre a dolgokra korlátozódott és eltűntek az érzelmek amik a dolgok mélyét adták. Az értelem keresésében nincs helye az érzelmeknek, amik valójában teljessé tették az érzés fogalmát. Ugyan úgy megpróbálták kordában tartani a számukra is érthetetlen érzelmeket. Körül írták, elemezték, szétbontották a fizikai sík minden lehetséges módján, de az értelmét nem találták/találják. Azon egyszerű oknál fogva, mivel nincs értelme. Mivel az emberek nem foglalkoznak velük, ezért csak hagyják őket szabadon áramolni vagy átvezetik, de leginkább elfojtják - mint annak idején a felekezetek, papságok tanai és előírásai szerint - ezért valami úton, módon utat törnek maguknak ebben a valódi alapokat nélkülöző új vallásban ami nem ismeri el őket. Leginkább betegségek, rendellenességek formáját öltik magukra. Megtehetik, mivel a fizikai világ ezen szegletén valójában ők az urak, az érzelmek. Ha másként nem tudnak figyelmet követelni maguknak hát drasztikus eszközökhöz folyamodnak, olyankor a mentális világ az orvosláson keresztül a betegségek felszínét kapargatják csupán és nem képesek a valódi mélyére látni, mivel ők csupán "látogatok" ezen a síkon, eszközök az érzelmek viharos markaiban.

Káin: Felhívás

Sziasztok!

Nos jó sok idő eltelt, minden olvasónak boldog új évet kívánunk utólag is (bár kommentekben ment már a dolog). Mára ígértem hogy jelentkezek, szerencsére daganat nincs, de baj attól még van. A gyógyszerem nem most fog hatni így én mint szerkesztő nem fogok jelen lenni max kommentelek meg belejavítok mások cikkeibe (szokásos formai és helyesírási hibákat fogom kiszedni.). Nem tudom hány olvasó maradt, de úgy érzem pár szerkesztő szeretne aktívkodni szóval nem veszem el tőlük az írás örömét csinálják.

Kiemelem: Nem vállalok felelősséget innentől a blog stílusa iránt, legalábbis amíg nem kezdek el a szerkesztői munkákba. Mindenki kedve szerint írjon, ahogy érzi. Aki nem szeretne maradni pedig írjon nekem mailt a kainthesnake@freemail.hu-ra és törlöm a szerkesztők közül, mert a neve ne szerepeljen ott fölöslegesen továbbra sem. Bízok a többi szerkesztőben hogy az oldalt nem bagatellizálják el, jó munkát kívánok nekik!